William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Bobby azonnal megutálta Swiftet, szinte sütött belőle a barrytowniak belénevelt ellenségessége minden felsőbb hatóság iránt, de általában sikeresen palástolta ezt az érzést, hogy ne gördítsen akadályokat Angie pályafutása elé. Az ellenszenv kölcsönös volt, Swift szembetűnő megkönnyebbüléssel fogadta szakításuk hírét és Bobby távozását.

— Hilton — mondta Angie, és töltött neki egy csésze herbateát; tudta róla, hogy kávé helyett ezt szokta inni —, mi tartja Robint Londonban?

Swift fölnézett a gőzölgő csészéről.

— Azt hiszem, magánügy. Talán új barátot talált.

Hilton szemében Bobby mindig Angie barátja volt. Robin barátai általában fiatal, izmos fiúk voltak; Angie stimfilmjeiben a Robinnal forgatott erotikus jeleneteket mindig a Continuity által szolgáltatott nyersanyagból vágták össze, és Raebel meg a különleges effekt-team alaposan megdolgozta őket. A lánynak eszébe jutott az az egyetlen éjszaka, amit együtt töltöttek, egy szélfútta szirten álló házban Dél-Madagaszkáron, Robin passzivitása és türelme. Soha nem próbálkoztak még egyszer, és Angie gyanította, hogy a férfi attól tart, a kettejük között esetleg kialakuló intim viszony aláásná a stimfilmeket tápláló tökéletes illúziókat.

— Mi volt a véleménye arról, hogy bevonultam a klinikára, Hilton? Neked elmondta?

— Azt hiszem, nagyra becsült érte.

— Valaki nemrég azt mondta nekem, hogy őrültnek nevezett az emberek előtt.

Swift feltűrte csíkos ingujját, és meglazította a nyakkendőjét.

— Nem hinném, hogy Robin ilyesmire gondol, az meg egyenesen lehetetlen, hogy hangoztassa is. Én tudom, milyen véleménnyel van rólad. Tudod, milyenek a pletykák itt a Neten belül…

— Hilton, hol van Bobby?

Barna szemek, szünet.

— Hát mégsincs vége, Angie?

— Hilton, te tudod. Neked tudnod kell. Tudod, hogy hol van. Mondd meg!

— Elvesztettük.

— Elvesztettétek?

— A nyomát, a biztonsági szolgálat. Persze igazad van; miután szakított veled, egyetlen pillanatra sem tévesztettük szem elől. Visszabújt a régi bőrébe — Hangjából egyfajta elégtétel csendült ki.

— És milyen az a régi bőr?

— Sosem kérdeztem, mi hozott össze titeket — mondta Swift. — A biztonságiak persze ellenőriztek mindkettőtöket. Piti bűnöző volt…

A lány felnevetett.

— Még csak az sem…

— Szokatlanul jó képviselőid voltak, Angie, kezdő létedre. Ugye tudod, hogy az ügynökeid ragaszkodtak hozzá, hogy a szerződésben feltételként szerepeljen Bobby Newmark foglalkoztatása is?

— Hallottam én már ennél furcsább szerződési záradékokról is, Hilton.

— És úgy szerepelt a stáblistán, mint a… társad.

— A „barátom”.

Csak nem pirult el ettől Swift? Elkapta a pillantását, lenézett a kezére.

— Miután itthagyott téged, Mexikóba ment, Mexikóvárosba. A biztonságiak persze figyelték; nem szeretünk szem elől téveszteni senkit, aki ilyen sokat tud a sztárjaink magánéletéről. Mexikóváros nagyon… bonyolult hely… Tudjuk, hogy a jelek szerint megpróbálta folytatni a régi… pályafutását.

— A cybertérben nyüzsgött?

Swift újra a szemébe nézett.

— Befolyásos embereket keresett föl, jól ismert bűnözőket.

— És? Folytasd!

— Aztán… eltűnt. Nyoma veszett. Van fogalmad róla, milyen Mexikóváros a nyomorszint alatt?

— És ő nyomorgott?

— Függőségbe került. A legmegbízhatóbb forrásaink szerint.

— Függőségbe? Mitől?

— Nem tudom.

— Continuity?

Swift kicsi híján leöntötte magát teával.

— Hello, Angie!

— Bobby, Continuity. Bobby Newmark, a barátom Szúrós pillantás Swift felé. — Mexikóvárosba ment. Hilton azt állítja, ott függőségbe került. Valami drog, Continuity?

— Sajnálom, Angie. Ez zárolt adat.

— Hilton…

— Continuity… — kezdte a férfi, és felköhögött.

— Hello, Hilton!

— Felsőbb utasítás, Continuity. Rendelkezünk ezzel az információval?

— A biztonsági források szerint Newmark függősége neuroelektronikus természetű.

— Nem értem.

— Mint azok az… izé… „drótfejűek” — sietett a segítségére Swift.

Angie hirtelen vágyat érzett, hogy elmondja neki azt a dolgot a droggal, a töltőkészülékkel.

Pszt, gyermek! A feje hirtelen megtelt a méhek zümmögésével, fokozódó nyomást érzett a halántékában.

— Angie? Mi az? — Swift félig már fölállt a székről, aggódva nyúlt utána.

— Semmi. Kicsit… felkavart a dolog. Bocsánat. Az idegeim. Nem a te hibád. Csak azt akartam mondani, hogy megtaláltam Bobby cyberdeckjét. De ezt már úgyis tudod, nem?

— Hozhatok neked vlamit? Vizet?

— Nem, köszönöm, de ha nem zavar, ledőlnék egy percre. De maradj itt, kérlek! Van néhány ötletem egy orbitális sorozatról, és szükségem lenne a tanácsaidra…

— Persze. Szundikálj egy kicsit, én addig sétálok egyet a parton, és utána beszélgetünk.

A hálószoba ablakából figyelte Swiftet; nézte, ahogy barna alakja távolodik a Lakótelep irányában, a türelmes kis Dornier kíséretében.

Úgy nézett ki a néptelen tengerparton, mint valami kisgyerek; legalább olyan elveszettnek látszott, amilyennek Angie érezte magát.

Ahogy fölkelt a nap, s a százwattos égők áram híján továbbra sem gyulladtak ki. Gentry szobája újfajta fénnyel telt meg. A téli napsütés meglágyította a konzolok és a holovetítő körvonalait, kontúrokat varázsolt az ősrégi könyvekre, amik a nyugati fal mentén sorakoztak a súlyuk alatt roskadozó, farostlemez polcokon. Gentry fel-alá járkált beszéd közben, amikor megpördült fekete csizmasarkán, szőke kakastaréja mindig hullámzásnak indult; mintha az izgatottsága elnyomta volna Cherry altatódermáinak utóhatásait. Cherry az ágy szélén ült, és Gentryt figyelte, de időnként egy-egy pillantást vetett a villogó kijelzőre a hordágy szerelvényei között, hogy nem merültek-e még le a telepek. Dörzsölt egy ütött-kopott széken ült, amit a Kutyamagány roncsai közül bányászott elő. Hiányzó ülőpárnáját egy elrongyolódott ruhákkal kitömött átlátszó műanyagzsákkal pótolta.

Dörzsölt nagy megkönnyebbülésére Gentry ezúttal nagyvonalúan átsiklott az egész Alak-ügy fölött, és rögtön belevágott az aleph-izéről alkotott elméletébe. Miután beindult, Gentry — mint általában — csupa olyan szót és kifejezést használt, amit Dörzsölt nem igazán értett, de tapasztalatból tudta, hogy ilyenkor jobb nem félbeszakítani; a trükk abban állt, hogy a szónoklat egészéből kellett kihámozni valamiféle értelmet, amit pedig nem értett az ember, azzal nem kellett foglalkozni.

Gentry szerint a Grófot valami olyasmihez csatlakoztatták, ami egy baszottul nagy mikrosofttal egyenértékű; úgy gondolta, hogy az a szürke tömb egyetlen hatalmas biochip. Ha ez igaz, annak a vacaknak gyakorlatilag végtelen a tárolókapacitása; hihetetlenül sokba kerülhetett, míg elkészítették. Gentry azt mondta, elég furcsa, hogy valaki ilyesmit épít, bár egyes híresztelések szerint igenis léteznek ilyen konstrukciók, és használják is őket, elsősorban hatalmas mennyiségű bizalmas adat tárolására. Mivel nincs csatlakoztatva a globális mátrixhoz, az adatállomány immunis minden támadásra a cybertéren keresztül. A probléma persze az, hogy nem lehet hozzáférni a mátrixban; tulajdonképpen csupa döglött adat.

— Bármi lehet benne — mondta Gentry, és egy pillanatra szünetet tartott, hogy lenézzen az eszméletlen férfi arcára. Aztán megpördült a sarkán, és folytatta a járkálást. — Egy egész világ. Világok. Tetszőleges számú mesterséges személyiség…