William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— Ja. Bár szerintern amúgy is tudtam már, ki az. Baszottul jó lenne, ha tévednék.

A Sally által kiválasztott szálloda homlokzatát rozsdás acélpanelek alkották. Minden panelt csillogó krómretesszel biztosítottak; Kumiko még Tokióból ismerte ezt a stílust, és kicsit régimódinak tartotta.

A szobájuk tágas volt és szürke, ennek az egyetlen színnek tucatnyi árnyalatával, és Sally egyenesen az ágyhoz ment, miután bezárta maguk mögött az ajtót, aztán ledobta a dzsekijét, és végigvetette magát rajta.

— Nincs csomagod — mondta Kumiko.

Sally felült, és nekilátott, hogy lehúzza a cipőjét.

— Majd megveszem, amire szükségem van. Fáradt vagy?

— Nem.

— Én igen — Lehúzta magáról a fekete pulóvert. A melle kicsi volt, barnásrózsaszín bimbókkal; a bal mellbimbójától lefelé csúf forradás húzódott, és eltűnt a farmernadrág öve alatt.

— Megsérültél? — kérdezte Kumiko; a szeme megakadt a sebhelyen.

Sally lenézett.

— Ja.

— Miért nem hozattad rendbe?

— Néha nem árt, ha nem felejti el az ember.

— Hogy megsérült?

— Hogy hülye volt.

Szürke szürke hátán. Kumiko nem tudott elaludni, fel-alá járkált a szürke szőnyegen. Volt valami vámpírszerű a szobában, gondolta, valami közös vonás benne és a milliónyi hasonló helyiségben, mintha a tökéletes anonimitás elszívná a személyiségét, melynek töredékei futó képek és benyomások alakjában villannak föl előtte: veszekedő szülei harsány hangja, az apja szolgálatában álló fekete öltönyös titkárok…

Sally aludt, az arca maszkká simult. Az ablakból nyíló kilátás semmit nem mondott Kumikónak: csak egy város, ami nem hasonlított sem Tokióra, sem Londonra, hatalmas, általános zűrzavar, az évszázad városi valóságának paradigmája.

Talán Kumiko is elszunnyadt, bár később nem volt benne biztos. Figyelte, ahogy Sally tisztálkodószereket és fehérneműt vásárol; a rendelést az ágy mellett álló videóba gépelte be. A kért áruk azalatt érkeztek meg, amíg Kumiko zuhanyozott.

— Oké — mondta Sally az ajtó túloldalán —, törülközz meg, öltözz fel, és indulunk a pasashoz.

— Milyen pasashoz? — kérdezte Kumiko, de Sally valószínűleg nem hallotta.

Gomi.

Tokió szárazföldi területének harmincöt százaléka gomira épült, azokra a földsávokra, amiket évszázados szisztematikus hulladéklerakással hódítottak el az öböltől. Japánban a gomi erőforrásnak számított, amit menedzselni kell, összegyűjteni, átválogatni, gondosan elhelyezni.

London viszonya a gomihoz áttételesebb volt, összetettebb. Kumiko szemében a város nagy része gomi volt, csupa olyan struktúra, amiket a folyton új építési területekre szomjúhozó japán gazdaság már rég elemésztett volna mérhetetlen mohóságában. Ám ezek a struktúrák — még Kumiko számára is — az idő szövedékét jelképezték, minden falat kezek nemzedékei húztak fel a folyamatos újjáépítés forgatagában. Az angolok megbecsülték a gomijukat, és tiszteletüknek oly módon adtak kifejezést, amit Kumiko csak most kezdett érteni: benne éltek.

A gomi a Sprawlban valami más volt: tápanyagban gazdag televény, rothadó massza, amelyből acél- és polimerpenész sarjadt szerteágazón. A várostervezés látszólag teljes hiánya már önmagában elegendő volt, hogy elszédítse, olyannyira szöges ellentétben állt kultúrája értékrendjével, amelyben a rendelkezésre álló földterületek hatékony kihasználása igen előkelő helyet foglalt el.

A taxiban, a repülőtértől a szállodához vezető úton már felfigyelt erre a rothadásra; egész romba dőlt háztömböket látott a kocsiból, törött üvegű ablakok ásítottak a szeméttel elárasztott mellékutcák fölött. És mindenfelől arcok meredtek a páncélozott légpárnás autóra, ahogy türelmesen suhant a hotel felé.

Most Sally hirtelen visszalökte őt ennek a furcsa helynek az érthetetlen zűrzavarába, a kaotikus bomlásba, amelyben a tokióiaknál sokkalta magasabb felhőkarcolók gyökereztek, vállalati obeliszkek, amik az egymást átfedő kupolák kormos csipkedíszét fenyegették.

Kétszer szálltak át másik taxiba, miután elindultak a szállodából — a sofőr nem volt hajlandó továbbvinni őket —, végül gyalog vágtak neki az utcáknak, elvegyültek a ferde árnyékok szabdalta, kora esti tömegben. Az idő hűvös volt, de nem olyan hideg, mint Londonban, és Kumikónak eszébe jutottak a virágok az Ueno-parkban.

Először egy jókora, kissé viharvertnek tűnő bárban álltak meg, amit Gentlemen Losernek hívtak. Itt Sally sietős, halk szóváltásba bonyolódott a csapossal.

Rendelés nélkül távoztak.

— Szellemek — mondta Sally, és befordult egy sarkon, Kumikóval a nyomában. Mióta elhagyták a legutóbbi pár háztömböt, az utcák egyre néptelenebbek lettek, az épületek sötétebbek, lepusztultabbak.

— Tessék?

— Engem egy csomó régi szellem vár itt, legalábbis elméletileg.

— Ismered ezt a helyet?

— Persze. Ugyanúgy néz ki, csak másképp, érted?

— Nem…

— Egy szép napon majd érteni fogod. Ha megtaláljuk, akit keresek, jó kislány leszel. Akkor beszélsz, ha szólnak hozzád, egyébként tartod a szád.

— Kit keresünk?

— A pasast. Illetve ami megmaradt belőle…

Fél háztömbbel odébb, egy zord, üres utcán — Kumiko még sosem látott üres utcát, csak azt a házsort, ahol Swain lakott, az éjféli hótakaróba burkolózva — Sally megállt egy teljesen mindennaposnak látszó, ősrégi üzlethelyiség előtt; a két kirakatot belülről vastag, háborítatlan porréteg ezüstözte be. Kumiko bekukucskált, és üvegcsövekből összeállított betűket vett észre egy kivilágítatlan neonreklámon: METRÓ, aztán egy hosszabb szó. A két kirakat között nyíló ajtó hornyolt acéllemezzel volt megerősítve; itt-ott rozsdás csapszegek álltak ki belőle, amikről galvanizált borotvahuzalok lógtak ernyedten.

Sally szembefordult az ajtóval, kihúzta magát, és olajozott egymásutánban néhány apró, gyors mozdulatot tett.

Kumiko tágra nyílt szemmel meredt rá, mikor megismételte a mozdulatsort.

— Sally…

— Kuss! — vágott a szavába Sally. — Mondtam, hogy pofa be, oké?

— Igen? — A hang alig volt több suttogásnál; nem lehetett megállapítani, honnan jön.

— Mondtam már neked — mondta Sally.

— Nincs buli.

— Beszélni akarok vele! — mondta Sally; a hangja óvatos volt, de határozott.

— Meghalt.

— Tudom.

Csend támadt, és Kumikónak halk nesz ütötte meg a fülét, ami akár a szél is lehetett, a hideg, salakos szél, amint az épületek tetején csikorog magasan a fejük fölött.

— Nincs itt — mondta a hang, és mintha távolodott volna. — A sarkon túl, fél háztömbnyire, baloldalt a sikátorban.

Kumiko sohasem fogja elfelejteni a sikátort; a nyálkától csillogó, sötét téglafalakat, az ellenzős ventillátorokat, amiken pormacskák tépett, fekete szalagjai lebegtek, a sárga villanyégőt a rozsdás acélötvözet ketrecben, az üres üvegeknek a falak tövében sarjadó gombatelepét, a gyűrött faxokból és fehér csomagolóhabból összeügyeskedett embernagyságú hálófészkeket, Sally cipősarkának kopogását.

Az égő halvány fénykörén túl sötétség uralkodott, bár a nedves téglákon megcsillanó egyik fénypászma egy harmadik falra esett a sikátor végében — zsákutca —, és Kumiko habozott, megrémítették a hirtelen támadó visszhangok, a különös kaparászás, a víz ütemes csöpögése…