William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Kinyitotta a szemét, de csak a mennyezetet látta, a fehér hangszigetelő paneleket. Balra fordította a fejét. Fehér műanyagfal, egy olyan műablakkal; tengerparti táj magasfrekvenciájú animációja, pálmafákkal és hullámokkal. Ha az ember elég sokáig figyelte, rájött, hogy mindig ugyanaz a hullám törik meg a fövényen, örök körforgásban. Csakhogy ez az ablak elromlott, vagy nagyon régi volt, a hullámok mintha tétováztak volna, és az alkonyi fény vibrált, akár egy zárlatos neoncső.

Mi lehet a jobb oldalon? Megint elfordult, a nyakát dörzsölte a kemény habszivacs párnára terített átizzadt papír…

És az arc, ami véraláfutásos szemekkel nézett rá a másik ágyról, aminek az orrát átlátszó műanyag és mikroporózus sebtapasz takarta, a járomcsontok környékén pedig valami kocsonyás, barna kenőcsöt mázoltak rajta szét…

Angie. Angie arca volt, és a tönkrement ablak pulzáló napsütése keretezte.

— A csontozathoz nem kellett hozzányúlni — mondta Gerald, óvatosan meglazítva a sebtapaszt, ami a kis műanyagmerevítőt rögzítette Mona orrsövényén. — Ez volt a szép benne. Az orrba beültettünk egy kis porcállományt, az orrlyukon keresztül, aztán rátértünk a fogakra. Mosoly. Csodálatos. Elvégeztük a mellbővítést, felpolcoltuk a bimbókat mesterséges tenyészetből vett barlangos szövetekkel, végül jött a szemszínezés… — Lecsippentette a merevítőt. — Még huszonnégy óráig nem nyúlhatsz hozzá.

— Így szereztem a véraláfutásokat?

— Nem. Az a porcátültetés másodlagos traumája. Gerald ujjai hűvösen, precízen simogatták az arcát. — Holnapra nyoma se lesz.

Gerald jó fej volt. Három dermát adott neki, két kéket meg egy rózsaszínt, simákat és kényelmeseket. Prior határozottan nem volt jó fej, de ő elment, vagy legalábbis nem mutatkozott. És igazán frankó volt hallgatni, ahogy Gerald a nyugodt hangján elmagyarázza neki a dolgokat. És látni a tükörben a bizonyítékot.

— A szeplők — mondta Mona, mert azok eltűntek.

— Harmadfokú bőrradír és szövettenyészetek. Vissza fognak térni, minél többet leszel a napon, annál hamarabb…

— Olyan szép ez a nő… — Mona elfordította a fejét.

— Te vagy az, Mona. Te vagy az a nő.

A lány az arcot nézte a tükörben, és megpróbálkozott azzal a híres mosollyal.

Talán Gerald mégsem volt jó fej.

Miután visszakísérte a keskeny, fehér ágyba, és lefektette pihenni, Mona felemelte a karját, és a három dermára nézett. Émelygés. Lebegés.

Becsúsztatta a körmét a rózsaszín derma alá, lefeszegette, felragasztotta a fehér falra, és jó erősen megnyomta a hüvelykujjával. Egyetlen csepp szalmaszínű folyadék buggyant ki belőle. Gondosan lehámozta a falról, és visszatette a karjára. A kékekben tejfehér folyadék volt. Azokat is visszarakta. Lehet, hogy Gerald észre fogja venni, de tudni akarta, mit csinálnak vele.

A tükörbe nézett. Gerald azt mondta, később vissza tudja csinálni az egészet, ha Mona akarja, de honnan emlékezne rá, hogy nézett ki azelőtt? Talán lefényképezte, vagy ilyesmi. Most, hogy belegondolt, talán senki sincsen, aki emlékezne rá, milyen volt korábban. Valószínűleg Michael stimfelvétele lenne az egyetlen használható nyom, de nem tudta a pali címét, sőt a családnevét sem. Fura érzés volt, mintha a régi énje leugrott volna sétálni egyet, és egyszerűen felszívódott volna. Ám aztán becsukta a szemét, és tudta, hogy ő Mona, mindig is az volt, és nem sokat változott, legalábbis a szemhéja mögött.

Lanette azt állította, nem számít, mennyire alakíttatod át magad. Lanette egyszer azt mondta neki, hogy az ő eredeti arcának, amivel született, már a tíz százaléka sincs meg. Nem mintha látszott volna, legfeljebb abból, hogy a szemöldöke fekete volt, nem kellett folyton bajlódnia a sminkkel. Mona úgy gondolta, talán nem igazán végeztek jó munkát Lanette-en, és valószínűleg ki lehetett olvasni a tekintetéből, mert Lanette azt mondta neki:

— Látnod kellett volna azelőtt, édesem.

De most itt feküdt ezen a fura, cingár ágyon Baltimoreban, és csak annyit tudott Baltimore-ról, hogy az utcáról behallatszik a sziréna vijjogása, és Gerald légkondicionálója egyenletesen zúg a szoba felső sarkában.

És ebből valahogy alvás lett — nem tudta, milyen sokáig —, és egyszerre csak Prior állt mellette, a keze a karján, és azt kérdezte tőle, nem éhes-e.

Figyelte, ahogy Prior leborotválja a szakállát. Egy rozsdamentes acél mosogatókagyló fölött csinálta a műtőben. Előbb visszanyírta egy krómozott ollóval, aztán fehér, eldobható műanyagborotvát vett elő Gerald egyik dobozából. Fura volt nézni, ahogy lassan napvilágot lát az arca. Mona más arcra számított; sokkal idősebbre. De a szája változatlan maradt.

— Sokáig leszünk még itt, Prior?

A borotválkozáshoz levetette az ingét; a vállát és a felsőkarját tetoválások borították, csupa oroszlánfejű sárkány.

— Ne is törődj vele! — mondta.

— Unalmas.

— Majd hozunk neked pár stimfilmet — Most az álla alatt húzta le a szőrt.

— Milyen Baltimore?

— Rohadt egy hely, Mint a többi.

— És Anglia?

— Az is rohadt — Letörölte az arcát egy vastag köteg itatóspapírral.

— Talán kimehetnénk rákot enni. Gerald azt mondta, itt sok rákot fognak.

— Igen — felelte a férfi. — Hozok majd neked.

— Nem viszel magaddal?

Prior egy acél szemetestartályba dobta az itatóspapírt.

— Nem, még megpróbálnál elszökni.

Mona az ágy meg a fal közé csúsztatta a kezét, és rátalált a szellőzőnyílásra, ahová a sokkolórudat dugta. A ruhája egy fehér műanyagzsákban volt. Gerald nagyjából óránként bejött hozzá a friss dermákkal; amint elment, Mona kipiszkálta őket a karjából. Úgy okoskodott, ha rá tudja venni Priort, hogy vigye el enni valahová, az étteremben olajra léphet. De Prior nem harapott rá.

Az étteremben talán még egy zsarut is találna, mert most már úgy gondolta, tudja, milyen balhéba csöppent.

Koppintás. Lanette mesélt neki róla. Hogy vannak férfiak, akik fizetnek azért, hogy fiatal lányokat átszabjanak valaki másnak a képére, aztán megölik őket. Ehhez persze gazdagnak kell lenniük, nagyon gazdagnak. Persze nem Prior az, hanem akinek dolgozik. Lanette azt mondta, ezek a pasasok néha azt akarják, hogy a lány úgy nézzen ki, mint a feleségük. Mona akkor nem igazán hitt neki; Lanette alkalomadtán csak azért mesélt mindenféle rémséget, mert jó buli megijedni, amikor az ember tudja magáról, hogy biztonságban van, és Lanette egyébként is sok sztorit tudott mindenféle fura fickókról. Azt mondta, az öltönyösök a legfurábbak, a nagy öltönyösök odafenn a nagy cégeknél, mert ők nem engedhetik meg maguknak, hogy munka közben kirúgjanak a hámból. Amikor viszont nem dolgoznak, mondta Lanette, akkor épp ellenkezőleg: mindent megengedhetnek maguknak. Miért ne lenne valahol egy nagy öltönyös, aki így akarja megkapni Angie-t? Igaz, rengeteg csaj szabatta át magát, hogy úgy nézzen ki, mint ő, de ezek többnyire szánalmasak voltak. Dilinyós rajongók és Mona még egyetlenegyet sem látott, aki igazán hasonlított volna Angie-re, legalábbis nem annyira, hogy össze lehetett volna vele téveszteni. De talán van valaki odafönt, aki kemény pénzeket penget ki azért, hogy szerezzenek neki egy lányt, aki pont úgy fest, mint Angie. És egyébként is, ha nem koppintás, akkor micsoda?

Prior a kék ingét gombolgatta. Aztán az ágyhoz lépett, és lehúzta a takarót, hogy megnézze Mona mellét. Mintha egy kocsit bámulna, vagy ilyesmi.