William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Pislogva meredt a színek és formák tobzódó egyvelegére; sötét, polírozott fafelületek, fekete és fehér márvány, szőnyegek ezernyi lágy színben, templomi üvegablakokként ragyogva, fényezett ezüst, tükrök… Elvigyorodott a szelíd sokk hatására, pillantását egyik új látvány a másik után vonzotta magára, mennyi gyönyörű holmi, és csupa olyan, aminek a nevét se tudja…

— Keresel valakit, faszfej?

A férfi a hatalmas kandalló előtt állt, szűk, fekete farmernadrágban és fehér pólóban. Mezítláb volt, és a jobbjában gömbölyded talpas poharat tartott, félig teli valami melegbarna folyadékkal. Dörzsölt hunyorogva meredt rá.

— A kurva mindenit — mondta —, te ő vagy…

A férfi meglötyögtette a barna folyadékot a poharában, és belekortyolt.

— Számítottam rá, hogy Afrika végül megpróbálkozik valami hasonlóval — mondta —, de te nem úgy nézel ki, öregem, mintha ő bérelt volna fel.

— Te vagy a Gróf.

— Ja — felelte —, én vagyok a Gróf. És te ki a fasz vagy?

— Dörzsölt. Dörzsölt Henry.

A férfi felkacagott.

— Kérsz egy kis konyakot, Dörzsölt Henry? — A poharából egy fényezett fából készült bútordarab felé intett, amin díszes palackok sorakoztak; mindegyiknek apró ezüst táblácska lógott láncon a nyakában.

Dörzsölt megrázta a fejét. Az idegen vállat vont.

— Amúgy sem lehet berúgni tőle… Bocs, hogy ezt mondom, Dörzsölt, de te úgy nézel ki, mint egy nagy rakás szar. Helyesen találgatok, ha azt mondom, hogy nem Kid Afrika tervébe tartozol? És ha igazam van, akkor viszont mi a jó büdös francot keresel itt?

— Gentry küldött.

— Ki az a Gentry?

— Te vagy az a fazon a hordágyon, ugye?

— Én vagyok az a fazon a hordágyon. Pontosan hol van most az a hordágy, Dörzsölt?

— Gentrynél.

— És az hol van?

— A Gyártelepen.

— És az hol van?

— A Kutyamagányon.

— És hogy a picsába kerültem én oda, bárhol is legyen az?

— Kid Afrika, ő hozott oda téged. Azzal a Cherry nevű csajjal, érted? Tudod, jöttem neki eggyel, és ő azt kérte, bújtassalak el titeket egy darabig, téged meg Cherryt, aki vigyáz rád.

— Az előbb Grófnak szólítottál, Dörzsölt…

— Cherry mondta, hogy Kid hívott egyszer így.

— Mondd csak, Dörzsölt, nem tűnt egy kicsit aggodalmasnak Kid, amikor odavitt engem?

— Cherry szerint tökre be volt majrézva, még odaát Clevelandben.

— Hát ebben biztos vagyok. Ki ez a Gentry? A haverod?

— Övé a Gyártelep. Én is ott lakom…

— Ez a Gentry egy cowboy, Dörzsölt? Egy konzolzsoké? Arra gondolok, ugye, hogyha ideküldött, akkor konyítania kell valamit a technikához, nem?

Most Dörzsöltön volt a sor, hogy vállat vonjon.

— Gentry, ő olyan izé, olyan művészféle. Elméletei vannak. Nehéz megmagyarázni. Rákötött pár vezetéket arra a vacakra a hordágyon, ahová be vagy csatlakozva. Először a holovetítőre próbálta lehozni a képet, de akkor csak az a majomdolog jelentkezett, az a jég, vagy micsoda, úgyhogy rábeszélt engem, hogy…

— Jézusom… Mindegy, hagyd a fenébe. Ez a gyártelep, amiről beszélsz, kint van valahol a francban? Viszonylag elszigetelt fekvésű?

Dörzsölt bólintott.

— És ez a Cherry, ő valami hivatásos ápolónő?

— Ja. Azt mondja, orvostechnikusi végzettsége van.

— És senki sem keresett még ott engem?

— Nem.

— Az frankó, Dörzsölt. Mert ha bárki keresne, azon a hazug fattyú geciláda Kid Afrika barátomon kívül, kurva nagy szarba csöppennétek.

— Tényleg?

— Tényleg. Figyelj ide, oké? Azt akarom, hogy erre mindenképpen emlékezz. Ha bármelyik nagyvállalat felbukkan ennek a ti gyártelepeteknek a környékén, egyetlen esélyetek van, hogy ép bőrrel megússzatok a dolgot: ha becsatlakoztattok a mátrixba. Felfogtad?

— Hogy lett belőled Gróf? Mármint egyáltalán mit jelent ez?

— Bobby. A nevem Bobby. Régebben Grófnak hívtak, ennyi az egész. Emlékezni fogsz arra, amit mondtam neked?

Dörzsölt megint bólintott.

— Jó — A Gróf letette a poharát arra az izére, a csicsás üvegek mellé. — Hallgasd csak! — mondta. A nyitott ajtó irányából kavicson csikorgó gumiabroncsok zaja hallatszott. — Tüdőd ki ez, Dörzsölt? Angela Mitchell.

Dörzsölt odafordult. Bobby Gróf a kocsifeljárót figyelte.

— Angie Mitchell? A stimsztár? Ő is benne van ebben a vacakban?

— Bizonyos értelemben, Dörzsölt, bizonyos értelemben…

Dörzsölt látta megállni a hosszú, fekete autót.

— Hé — kezdte —, Gróf, illetve Bobby, mi a…

— Nyugi — mondta Gentry —, csak dőlj hátra. Nyugi! Nyugi…

Miközben Kelly meg az asszisztensei összeválogatták a ruhatárát az utazáshoz, Angie úgy érezte, mintha maga a ház is készülődne körülötte, türelmetlenül várná azt a kurta időszakot, amikor senki nem lakik benne, senki sem zaklatja.

Hallotta a hangjukat, a nevetésüket a nappaliban ülve. Az egyik asszisztens egy lány volt, kék polikarbon robotvázban, ami olyan könnyedén emelgette a ruháit tartalmazó Hermés-bőröndöket, mintha súlytalan polisztirol tömbök lennének; az otrombának tűnő szerkezet szinte nesztelenül billegett le a lépcsőn ormótlan dinoszaurusz-lábain, csak az elektronikus vezérlőmű zúgott halkan. Kék csontváz, bőrrel bevont koporsók.

Porphyre állt az ajtóban.

— Missy elkészült? — Hosszú, bő kabátot viselt, hártyavékony, fekete bőrből; fekete kapcsos cipője sarkán strasszdíszes sarkantyú csillogott.

— Porphyre — mondta Angie —, civilben vagy. New Yorkban nagybelépőnk lesz.

— A kamerák Missyre kíváncsiak.

— Igen — mondta Angie —, a visszailleszkedésemre.

— Porphyre majd a háttérben marad.

— Még sosem hallottam olyat, hogy bármikor előre tolakodtál volna. De tényleg!

A fodrász elvigyorodott, kivillantva plasztikázott, áramvonalas fogsorát; valami avantgárdé fogász víziója, hogy milyen fogai lennének egy fürgébb, elegánsabb emberfajnak.

— Danielle Stark is velünk utazik — Angie hallotta a közeledő helikopter zúgását. — Los Angelesben vár minket, a repülőtéren.

— Majd megfojtjuk — mondta Porphyre bizalmasan, miközben fölsegítette rá a Kelly által kiválasztott ezüstrókabundát. — Ha megígérjük neki, hogy az újságíróknak később azt fogjuk mondani, szexuális indítékból tettük, szerintem még bele is egyezne…

— Szörnyű vagy!

— Danielle a szörnyű, Missy.

— Nézd csak, ki beszél!

— Igaz — mondta a fodrász, s a szeme résnyire szűkült —, de a lelkemből gyermeki ártatlanság sugárzik!

A helikopter megérkezett.

Danielle Stark, a Vogue-Nippon és a Vogue-Europe főmunkatársa, a pletykák szerint a nyolcvanas évei vége felé járt. Ha ez igaz, gondolta Angie, lopva fölmérve magának az újságírónő alakját, miközben beszálltak a Lear-be, akkor Danielle Porphyre-vel vetekedhet az általános sebészi átalakítások terén. Külsőre harmincegynéhány évesnek tűnt, majd kicsattant az egészségtől, és egyetlen látható implantot viselt: egy halványkék, Zeiss gyártmányú szempárt. Egy fiatal francia divatriporter egyszer „elegánsan régimódinak” titulálta; a Net-legenda szerint az az újságíró soha többé nem kapott munkát.

És Angie tudta, hogy Danielle nemsokára drogokról akar majd beszélgetni vele, tervezői drogokról, s búzavirágkék iskoláslány-szeme elkerekedve bámulja őt, miközben a mögötte megbúvó számító agy minden egyes szavát kielemzi és elraktározza…