William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Mona felrántotta a takarót.

— Hozom a rákot.

Prior felvette a zakóját, és kiment. Mona hallotta, hogy távoztában még odaszól valamit Geraldnak. Gerald dugta be a fejét az ajtón.

— Hogy érzed magad, Mona?

— Éhesen.

— Eleget pihentél?

— Ja…

Mikor megint magára maradt, az oldalára fordult, és tanulmányozni kezdte a falitükörben az arcát, Angie arcát. A véraláfutások már majdnem teljesen eltűntek. Gerald miniatűr elektródákra emlékeztető vacakokat ragasztott az arcára, és becsatlakoztatta őket egy készülékbe. Azt mondta, így sokkal gyorsabban fog gyógyulni.

Most már nem öntötte el a mámoros öröm, amikor meglátta Angie arcát a tükörben. A fogak klasszak; azokat mindenképpen megtartja. Ami a többit illeti, abban még nem volt egészen biztos.

Talán az lenne a legjobb, ha fölkelne, felöltözne, elindulna az ajtó felé. Ha Gerald megpróbálná megállítani, ott a sokkolórúd. Aztán eszébe jutott, milyen váratlanul bukkant fel Prior Michael lakásán, mintha valaki végig figyelte és követte volna. Talán most is figyelik odakintről. Gerald kéglijének a jelek szerint nem voltak ablakai — mármint igaziak —; ha megszökik innen, csak az ajtón át távozhat.

És már rohadtul vágyott egy jó kis lövetre, de Gerald észrevenné, bármilyen keveset is venne be. Tudta, hogy itt van a készlete, abban a zsákban az ágya alatt. Talán ha bekapna egy kristállyal, gondolta, akkor rászánná magát, hogy csináljon valamit. De az is lehet, hogy hülyeség volna; be kellett vallania, hogy amit felpörögve csinált, nem mindig vált be, bár persze közben mindig úgy érezte, hogy nem követhet el hibát.

Egyébként is éhes, és igazán kár, hogy Gerald nem tart itt semmi zenét, vagy ilyesmit, úgyhogy talán az lesz a legjobb, ha megvárja azt a rákot…

És ott állt Gentry, a szeme mélyén lángoló Alakkal, a kezében tartotta az elektródákat a csupasz villanykörték harsány fényében, és egyre csak azt magyarázta Dörzsöltnek, miért kell ennek így lennie, miért Dörzsöltnek kell feltenni az elektródákat, és becsatlakozni abba a valamibe, amit a szürke tömb továbbít a hordágyon fekvő, mozdulatlan alak idegvégződéseihez.

Dörzsölt a fejét rázta, mert eszébe jutott, hogyan került annak idején a Kutyamagányra. És Gentry hadarni kezdett, mert ellenkezésnek fogta föl a gesztust.

Gentry azt mondta, hogy Dörzsöltnek be kell lépnie, legalább pár másodpercre, amíg ő elcsípi az adatfolyamot, és összeállít egy makroformot. Dörzsölt ehhez nem ért, mondta Gentry, ha meg tudná csinálni, akkor ő csatlakozna be; nem az adatokra kíváncsi ő, hanem az általános körvonalakra, mert azt hiszi, az elvezethetné az Alakhoz, a Nagy Alakhoz, amit oly sokáig hajszolt hiába.

Dörzsölt emlékezett, hogy gyalog vágott neki a Kutyamagánynak. Félt tőle, hogy rátörnek a Korszakov-rohamok, hogy elfelejti, hol van, és rákkeltő vizet iszik a rozsdamezőn éktelenkedő nyálkás, vörös pocsolyákból. Vörös hordalék és döglött madarak, amint kiterjesztett szárnnyal lebegnek a víz színén. A tennessee-i kamionsofőr azt mondta neki, ha az országúttól egyenesen nyugatnak tart, egy óra alatt egy kétsávos aszfaltúthoz ér, és onnan már stoppal eljuthat Clevelandbe, de valahogy az az érzése támadt, már régebb óta gyalogol egy óránál, és nem volt benne biztos, merre van nyugat, és a hideg futkározott a hátán ettől a helytől, ettől a varas-gennyes szeméthalomtól, amit mintha egy óriás taposott volna laposra. Egyszer megpillantott valakit egy távoli, alacsony dombháton, és integetett neki. Az alak eltűnt, de ő arrafelé vette az útját — már nem bajlódott azzal, hogy kikerülje a pocsolyákat, egyszerűen átgázolt rajtuk —, és aztán elérte a dombhátat, és látta, hogy egy utasszállító gép csonkolt szárnyú törzse az, félig eltemetve a rozsdás kannák alatt. Felkapaszkodott a lejtőn, egy ösvényen, amit emberi lábak tapostak a horpadt kannák közé, és egy négyszögletes nyíláshoz ért, ami annak idején vészkijárat lehetett. Bedugta rajta, a fejét, és apró fejek százait pillantotta meg a homorú mennyezeten lógva. Mozdulatlanná dermedt, bizonytalanul hunyorgott a hirtelen félhomályban, míg végre felfogta a látványt. Műanyagbabák rózsaszín fejei; nejlonhajukat hátul kontyba kötötték, a kontyot sűrű, fekete szurokba mártották, és úgy himbálóztak a mennyezet alatt, akár az érett gyümölcsök. Más semmi, csak néhány foszlott, mocskos, zöld habszivacs-lap; és Dörzsölt tudta, hogy nem akar itt maradni, nem akarja megismerni ennek a helynek a lakóját.

Utána délnek fordult, csak úgy találomra, és rábukkant a Gyártelepre.

— Soha nem lesz még egy ilyen lehetőségem — mondta Gentry. Dörzsölt az arcába nézett; feszült rajta a bőr, a szemek kétségbeesetten tágra nyíltak. — Soha nem fogom meglátni…

És Dörzsöltnek eszébe jutott, amikor Gentry megütötte, ő pedig lenézett a kezében tartott csavarkulcsra, és úgy érezte, hogy… Nos, Cherry tévedett velük kapcsolatban, de volt közöttük valami más, nem is tudta, hogyan nevezze. A baljával kikapta az elektródakészletet Gentry kezéből, jobbal pedig keményen mellbe taszította.

— Kussolj! Kussolj már, baszd meg!

Gentry nekiesett az acélasztal peremének.

Dörzsölt halkan szidta őt, miközben esetlenül felhelyezte a dermális elektródák finom szövevényét a homlokára meg a halántékára.

Becsatlakozva.

A cipője talpa kavicson csikorgott.

Kinyitotta a szemét, és lenézett; a kaviccsal felszórt kocsifeljáró fehéren csillogott a reggeli napsütésben, tisztábban, mint a Kutyamagányon bármi. Fölnézett, és látta, hogy valamivel odébb elkanyarodik; a kanyaron túl zöld gyep, lombos fák, meg egy ház palalemezes nyeregtetője, ami akkora volt, mint a fél Gyártelep. Szobrok álltak körülötte a magas, harmatos fűben. Egy vasból megmintázott őz, meg egy fehér kőből kifaragott férfitorzó, aminek nem volt se keze, se lába. Madarak trilláztak a fákon; más hangot nem hallott.

Elindult a kocsifeljárón a szürke falú ház felé, mert mást nemigen tudott volna csinálni. Mikor az út végéhez ért, kisebb épületeket pillantott meg a ház mögött, meg egy széles, sík, füves mezőt, ahol sárkányrepülők voltak kikötve a szél ellen.

Tündérmese, gondolta, mikor felnézett az udvarház széles kőhomlokzatára, az ólomkristály ablakokra; mint valami videó, amit kölyökkorában látott. Tényleg vannak emberek, akik ilyen helyeken élnek? De ez a hely nem igazi, emlékeztette magát, csak annak látszik.

— Gentry — mondta —, szedd ki innen a seggem, oké? A keze fejét vizsgálgatta. Forradások, a pórusokba ivódott kosz, zsíros, fekete félholdak a töredezett körmök alatt. Beszívták a gépzsírt, az meg megpuhította őket, úgyhogy könnyen letörtek.

Kezdte hülyén érezni magát, hogy csak álldogál itt. Talán valaki figyeli a házból.

— Baszd meg! — mondta, és nekivágott a széles, kövezett sétánynak, önkéntelenül is kihívó, hivalkodó léptekkel, kidüllesztett mellkassal, ahogy a Deacon Bluesban tanulta.

Az ajtó középső paneljére valami vacakot erősítettek: egy kicsi, kecses kezet, ami egy biliárdgolyó nagyságú gömböt markolt, öntöttvasból. A csuklója forgócsapos volt, hogy be lehessen zörgetni vele. Dörzsölt megtette. Keményen. Kétszer, aztán még kétszer. Semmi nem történt. A kilincs sárgarézből volt, a virágminta csaknem simára kopott rajta az évek során. Könnyen fordult. Dörzsölt kinyitotta az ajtót.