William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— Örülök, hogy segíthettem, Angie.

— Viszlát.

— Viszlát, Angie!

Vajon Becker azt feltételezte, hogy Ashpool későbbi haláláért 3Jane a felelős? Mintha ezt sugallta volna a maga homályos módján. Roger szerint ez a feltevés része a legendának.

— Continuity.

— Hello, Angie!

— A konzolzsokék folklórja, Continuity. Mit tudsz róla? És ezzel vajon mit fog kezdeni Swift? — tűnődött el futólag.

— Mit akarsz tudni, Angie?

— A Változás Napja.

— A mítoszvariáns általában két változatban fordul elő. Az egyik változat feltételezi, hogy a cyber mátrixot olyan entitások lakják — esetleg látogatják —, akiknek a jellemzői megfelelnek a „rejtett népnek”, ennek az ősi archetípusnak. A másik variáns mindentudást, mindenhatóságot és felfoghatatlanságot tételez fel magáról a mátrixról.

— Hogy a mátrix isteni lényegű?

— Bizonyos értelemben igen, bár a mítoszvariáns keretein belül maradva helyesebb lenne azt mondani, hogy a mátrixnak van istene, mivel e feltételezett lény mindentudása és mindenhatósága a mátrixra korlátozódik.

— Ha korlátai vannak, akkor nem lehet mindenható.

— Pontosan. Igen érdekes, hogy a mítoszvariáns nem tekinti halhatatlannak ezt a lényt, ellentétben a legtöbb egyetlen istent posztuláló hitrendszerrel, legalábbis a te kultúrád által elfogadott értelemben nem. A cybertér az emberi tevékenység eredményeként létezik, amennyiben egyáltalán létezőnek lehet nevezni.

— Akárcsak te.

— Igen.

Angie átsétált a nappaliba, ahol a XVI. Lajos korabeli székek lecsupaszított vázaknak tűntek a hajnali fényben; lábaik, akár az aranyozott csontok.

— Ha létezne egy ilyen lény — mondta —, te is a része lennél, ugye?

— Igen.

— Tudnál róla?

— Nem szükségképpen.

— Tudsz róla?

— Nem.

— Kizárod a lehetőségét?

— Nem.

— Nem gondolod, hogy ez egy furcsa beszélgetés, Continuity? — Angie arcán könnyek peregtek, bár nem emlékezett rá, hogy sírva fakadt volna.

— Nem.

— Azok a történetek a… — habozott, mert majdnem kimondta, hogy loákról — …a mátrixban honoló dolgokról hogy egyeztethetők össze ezzel a legfelsőbb-lényeszmével?

— Sehogy. Mindkettő a Változás Napjának egy-egy változata. Egyik mítoszvariáns sem túlságosan régi.

— Mikoriak?

— Körülbelül tizenöt évesek.

Mikor felébredt, Sally hűvös tenyere simult a szájára; a másik kezével csöndre intette.

A kis lámpák, amik az aranyfoltos tükrök keretébe voltak szerelve, mind égtek. Az egyik bőröndje kinyitva hevert a hatalmas ágyon, mellette egy takaros kis ruhahalom.

Sally az ajkához illesztette a mutatóujját, aztán a bőrönd meg a ruhák felé bökött.

Kumiko kicsusszant a düftinpaplan alól, és belebújt egy melegítőbe, mert fázott. Megint Sallyre nézett, és fontolóra vette, hogy megszólaljon-e. Bármi is ez az egész. Petal rögtön megjelenne, ha kiejtene valamit a száján. Sally ugyanúgy volt öltözve, ahogy Kumiko utoljára látta, gyapjúkabátban, a nyakában skótmintás kendővel. Megismételte a gesztust: csomagolj!

Kumiko gyorsan felöltözött, aztán nekilátott, hogy bepakolja a maradék ruhákat a bőröndbe. Sally közben nesztelenül körbejárta a szobát: fiókokat húzott ki és tolt vissza a helyükre. Megtalálta Kumiko útlevelét, egy arany krizantémmal díszített fekete műanyagtömböt, és a lány nyakába akasztotta a fekete nejlonzsinórnál fogva. Aztán eltűnt a spanyolfallal elválasztott fülkében, és az antilopbőr tasakkal a kezében tért vissza, amiben Kumiko a toalettholmiját tartotta.

Mikor Kumiko becsukta a bőröndöt, az elefántcsontsárgaréz telefon felberregett.

Sally nem törődött vele, felkapta az ágyról a bőröndöt, kézen fogta Kumikót, és kihúzta maga után a sötét folyosóra. Aztán elengedte a kezét, és becsukta maga mögött az ajtót; a telefon csengését mintha elvágták volna, áthatolhatatlan sötétség szakadt rájuk. Kumiko hagyta magát a liftbe kalauzolni — ráismert az olaj és a bútorfényező szagáról, a fémrács csörömpöléséről.

Aztán megindultak lefelé.

Petal a ragyogó fehér falú előszobában várta őket, hatalmas, kifakult mintájú flanelköntösbe burkolózva. Kopott papucsát viselte; a lába nagyon fehér volt a köntös szegélye alatt. A kezében pisztoly volt, vaskos, lapos holmi, a színe mattfekete.

— A rohadt kurva életbe — mondta szelíden, mikor meglátta őket —, ezt meg mire véljem?

— A lány velem jön — mondta Sally.

— Ez — felelte lassan Petal — teljességgel kizárt.

— Kumi — mondta Sally; a kezét Kumiko vállára tette, és kifelé noszogatta a liftből —, vár a kocsi.

— Ezt nem teheted — mondta Petal, de Kumiko érezte a zavarodottságát, az elbizonytalanodását.

— Akkor lőj le, Petal, baszd meg!

Petal leeresztette a pisztolyt.

— Ha elviszed a lányt, Swain fog lelőni engem.

— Ha ő lenne itt, ugyanúgy nem tudna csinálni semmit, igaz?

— Kérlek — mondta Petal —, ne!

— Semmi baja nem lesz. Ne aggódj! Nyisd ki az ajtót.

— Sally — kérdezte Kumiko —, hová megyünk?

— A Sprawlba.

És megint felébredt, azúttal a szuperszonikus hajtómű lágy vibrálására, Sally gyapjúkabátja alatt kuporogva. Emlékezett a házsor előtt várakozó hatalmas, lapos autóra; Tick verítékben fürdő arcára a szélvédő mögött; Sallyre, ahogy kinyitja az ajtót, és betuszkolja; Tick halk, folyamatos káromkodására, ahogy a kocsi gyorsulni kezd; az abroncsok panaszos csikorgására, mikor túl éles szögben fordult be a Kensington Park Roadra; Sallyre, ahogy odaszól neki, hogy lassítson, majd a kocsi vezeti magát.

És csak itt az autóban jutott eszébe, hogy a Maas-Neotek készüléket visszatette a rejtekhelyére a márvány mellszobor alatt — Colin Londonban maradt, a hetyke magabiztosságával meg a vadászkabátjával, aminek a könyöke ugyanúgy ki volt kopva, mint Petal vakondbőr papucsa — most valóban szellemmé, emlékmássá változott.

— Negyven pero — szólalt meg Sally a mellette lévő ülésen. — Jó, hogy aludtál egy kicsit. Nemsokára hozzák a reggelit. Emlékszel még, milyen név szerepel az útleveledben? Frankó. Most pedig ne kérdezz semmit, amíg meg nem ittam a kávémat, oké?

Kumiko ezernyi stimfilmből ismerte a Sprawlt; a japán populáris kultúrának jellemző vonása volt, hogy valósággal lenyűgözték a hatalmas városkonglomerátumok.

Angliáról volt néhány előzetes elképzelése, amikor megérkezett oda: egy-két híres épület homályos képe, elmosódott benyomások egy olyan társadalomról, amit az övé hajlamos volt ósdinak és pangásban lévőnek tekinteni. (Az anyja meséiben a hercegnő-balerina mindig rádöbbent, hogy az angolok hiába becsülik nagyra, nem tudják megfizetni a táncát.) Amit Londonból mindeddig látott, az ellentmondott a várakozásainak: a városban feszülő energiák, a világra gyakorolt szemlátomást nagy befolyása, a széles bevásárlóutcák Ginzaszerű forgalma.

A Sprawlról sok előzetes feltételezése volt, és a legtöbb az érkezésétől számított pár órán belül semmivé enyészett.

Mikor azonban Sally mellett álldogált a várakozó utasok hosszú sorában, a hatalmas, visszhangos vámcsarnokban, melynek tartópillérei odafent a sötétségbe vesztek, amivel csak a halványan fénylő világítógömbök dacoltak szabályos térközönként — és noha tél volt, minden gömböt rovarok fellege vett körül, mintha az épületnek saját klímája lenne —, nos, ekkor a stimfilmek Sprawlját képzelte maga elé, Angela Mitchell és Robin Lanier felgyorsított életének érzéki, fülledt-zsongó hátterét.