William Gibson - Mona Lisa Overdrive

A pult mögött, az italállvány fölé egy videoképernyő volt felszerelve, és Mona egyszerre csak Angie-t pillantotta meg; egyenesen a kamerába nézett, és mondott valamit, de a csapos az előbb levette a hangot, és nem lehetett hallani a tömeg lármájától. Aztán egy légifelvétel következett, valami tengerparti házsor, utána pedig megint Angie; nevetett, a haját rázta, azzal a különös, szomorú félmosollyal.

— Hé — mondta Mona a csaposnak —, itt van Angie.

— Kicsoda?

— Angie — mondta Morva, és a képernyőre bökött.

— Aha — felete a csapos —, rákapott valami drogtervezői szarra, és kipurcant tőle, ezért elment Dél-Amerikába, vagy hova a francba, és leperkált az ottaniaknak pár milcsit, hogy kipucolják.

— Ő nem élhet szaron. A csapos ránézett.

— Hogy az istenbe ne?

— De egyáltalán hogy jutott eszébe? Elvégre ő Angie, nem?

— Benne van a pakliban.

— De nézz rá — tiltakozott Mona —, milyen klasszul fest… — Ám Angie már eltűnt, a helyét egy fekete teniszező vette át.

— Gondolod, hogy az ő? Az egy dumafej, kisanyám.

— Dumafej?

— Mint egy bábu — szólalt meg mögötte egy hang, és ahogy hátrafordult, Mona homokszín hajfürtöket pillantott meg, hanyag, ferde vigyort a fehér arcon. — Mint egy bábu — ismételte a férfi, fölemelte a kezét, és megmozgatta az ujjait —, érted?

Mona érezte, hogy a csapos otthagyja, odébbáll a pult mentén. A ferde vigyor szélesebbre váltott.

— Helyettesítés. Hogy Angie-nek ne kelljen folyton gürcölnie, érted?

Mona viszonozta a mosolyt. Aranyos fickó, okos, szürke szemekkel, és pontosan azzal a rejtett kisugárzással, amire a lánynak most szüksége volt. Nem öltönyös fuvar. Kicsit vézna, bár az ma este kimondottan az ínyére volna; azok a mókás, hanyag ráncok a szája körül nem illenek a ravaszul csillogó szeméhez.

— Michael.

— Ha?

— A nevem. Michael.

— Ó. Mona. Én Mona vagyok.

— Hová valósi vagy, Mona?

— Floridába.

És merje azt mondani Lanette, hogy nem elég tanulékony!

Eddy utálta a műbalhésokat; nem voltak vevők a bulijaira. Michaelt még inkább utálta volna, mert a palinak állása volt, meg manzárdlakása egy vállalati lakóházban. Ő legalábbis manzárdlakásnak hívta, de mikor ideértek, Monának palástolnia kellett a csalódottságát; jóval nagyobbnak képzelte a manzárdot. Az épület régi volt, valami kiszuperált gyár, vagy ilyesmi; a falak homokkal csiszolt téglából voltak, a mennyezet meg természetes fából. De az egész belső teret felosztották, csupa olyan kéglire, mint a Michaelé; nem sokkal volt nagyobb a hotelszobánál, egyik oldalt a háló, másik oldalt a főzőfülke meg a zuhanyozó. Igaz, a legfelső emeleten volt, úgyhogy a mennyezetet jórészt tetőablakok alkották; talán ezért hívták manzárdnak. A tetőablakok alá vízszintes, piros kartonernyő volt kifeszítve, bordákkal és merevítőlécekkel, mint valami nagy papírsárkány. Az egész hely kicsit zsúfoltnak tűnt, de a szerteszét heverő cuccok mind vadonatújak voltak; pár vézna kis drótvázas szék, fehérre mázolva, amiknek az ülőkéjét szorosan rájuk tekert, átlátszó műanyaghuzalok alkották, egy rakás játékmodul, egy munkapad, meg egy ezüstszínű bőrdívány.

A díványon kezdték, de Monát zavarta, hogy a bőre hozzátapadt, úgyhogy átmentek az ágyra, hátul a hálófülkében.

Ekkor látta meg a felvevőberendezést, a fehér falipolcokon sorakozó stimvezetékeket. De az agya közben megint bekattant a lövettől, és ha már egyszer úgy döntött, hogy végigcsinálja, hát hadd menjen. Michael rácsatolta a nyakára a fekete gumipántot; az elektródákban végződő nyúlványok a tarkójára tapadtak. Vezeték nélküli cucc volt; Mona tudta, hogy méregdrága.

Miközben Michael felvette a saját nyakpántját, és ellenőrizte a készüléket a polcon, a munkájáról beszélt, hogy egy memphisi cégnél dolgozik, amelyik új neveket talál ki a nagyvállalatoknak. Most éppen valami Cathode Cathay nevű céget kell átkeresztelnie. Irtó nagy szükségük van rá, mondta, és felnevetett, de aztán hozzátette, hogy egyáltalán nem könnyű a dolog. Mert a cégek olyan sokan vannak, hogy a jó neveket már mind felhasználták. Neki van egy számítógépe, amelyik tudja az összes nagyvállalat nevét, meg egy másik, amiben az elnevezéshez felhasználható szavakat tárolja, meg egy harmadik, amelyik ellenőrzi, hogy a kész szavak nem jelentenek-e faszfejt és más ilyesmit svédül vagy kínaiul. De az a cég, amelyiknél dolgozik, nemcsak neveket árul. hanem valami imázs nevű izét is, úgyhogy Michaelnek meg kell beszélnie egy csomó más emberrel, hogy a név, amit kitalált, illik-e a csomagra.

Aztán szeretkeztek, és nem volt valami hajde nagy élmény, Mona már nem tartotta annyira mókásnak; mintha egy közönséges fuvarral kefélt volna. Ahogy ott feküdt, egyre csak az járt a fejében, hogy Michael az egészet fölveszi, és ha akarja, bármikor visszajátszhatja, és vajon hány csajjal csinálta már meg ezt?

Utána csak feküdt a férfi mellett, a lélegzését hallgatta, míg a lövet apró kis karikákat kezdett rajzolni a koponyája aljára, újra meg újra összefüggéstelen képsorok peregtek a szeme előtt: a műanyag zsák, amiben a cuccait tartotta Floridában, és dróttal fogatta össze a száját, a csótányok ellen — a farostlemez asztalnál ülő öregember, amint éppen krumplit hámoz egy konyhakéssel, aminek a pengéje már olyan keskenyre kopott a sok köszörüléstől, mint Mona hüvelykujja — az a csehó Clevelandben, ami úgy nézett ki, mint valami garnélarák, csak éppen a teteje ívben behajlott a fémlemezek meg a rózsaszínre és narancssárgára festett műanyaglapok alatt — a prédikátor, akit akkor látott, mikor ruhát vásárolni ment, a sápadt, életlen Jézusával. Mikor a prédikátor volt soron, mindig kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, aztán mégse tette. Mona tudta, hogy a képek nem tűnnek el, csak ha felkel, és elfoglalja magát valami mással. Lemászott az ágyról, felállt, és nézte Michaelt a tetőablakokon beszűrődő szürke fényben . Örömmámor. Örömmámor közelg.

Mona kiment a szobába, és felvette a ruháját, mert fázott. Leült az ezüstszínű díványra.A piros kartonernyő rózsaszínűvé varázsolta a tetőablakok szürke fényét, mintha odakint kezdene világosodni. Mona azon töprengett, mennyibe kerülhet egy ilyen kégli.

Most, hogy nem látta Michaelt, alig emlékezett rá, hogy nézett ki. Nohát, gondolta, neki aztán nem lesznek ilyen gondjai, ő biztos emlékezni fog rám, de ettől meg olyan érzés fogta el, mintha megütötték, megpofozták vagy megtépték volna. Talán az lett volna a legjobb, ha ott marad a szállodában, és berakja Angie stimfilmjeit.

A szürkésrózsaszín fény betöltötte a szobát, pocsolyákba gyűlt, a szélein alvadni kezdett. Monának valahogy Lanette jutott eszébe a fényről, meg a sztori, hogy csúnyán rábaszott. Az emberek néha csúnyán rábasznak, ha elmennek mások kéglijébe, mert könnyű kilökni őket az ablakon, és a zsaruk az életben meg nem tudják, honnan pottyantak ki.

De nem akart erre gondolni, így hát kiment a konyhába, és megnézte a hűtőt meg a polcokat. A fagyasztóban talált egy zacskó kávébabot, de ilyenkor nem jó a kávé, mert összevesz a lövettél. Rengeteg kis befóliázott csomag volt a frigóban, japán felirattal: félkész kaják. Levett a polcról egy doboz filteres teát, és felnyitotta a hűtőben talált vizespalackot. A vizet kiöntötte egy fazékba, és addig vacakolt a tűzhellyel, amíg sikerült bekapcsolnia. A főzőlapok a fekete pultra nyomtatott fehér karikák voltak; rá kellett rakni a fazekat a karikára, aztán megérinteni a mellette lévő piros pontot. Mikor a víz felforrt, beledobott egy teafiltert, és lehúzta a főzőlapról.