William Gibson - Mona Lisa Overdrive

A többi fiók üres volt. Kumiko becsukta a szekrény ajtaját, és visszatért az angliai csatához.

— Nem — mondta Petal —, sajnálom, de nem lehet.

Devon-vajkrémet kent egy szelet pirítósra; a nehéz, Viktória-korabeli kés valóságos játékszernek tűnt hatalmas mancsában. — Kóstolja meg a vajat! — mondta; lehajtotta roppant fejét, és kifejezéstelenül bámult Kumikóra a szemüvege fölött.

Kumiko letörölt a felső ajkáról egy darabka dzsemet a lenvászon asztalkendővel.

— Gondolja, hogy szökni próbálnék?

— Szökni? Szökni akar? — Petal lassan, megfontoltan rágcsálta a pirítósát, és kinézett a kertre, ahol kitartóan szállingózott a friss porhó.

— Nem — mondta Kumiko. — nem szándékozom megszökni.

— Nagyszerű — mondta Petal, és még egyet harapott a pirítósból.

— Veszélyben lennék kinn az utcán?

— Uramisten, dehogy — felelte Petal egyfajta előre programozott derűvel —, ugyanolyan biztonságban volna, mint itt a házban.

— Sétálni akarok.

— Nem lehet.

— Hiszen Sallyvel mindig elengednek.

— Igen — mondta Petal —, csakhogy őt nem ejtették a feje lágyára, a mi Sallynket, de nem ám!

— Ezt a nyelvjárást nem ismerem.

— Nem mehet ki egyedül, így szól a megállapodásunk az apjával, érti? Sallyvel bármikor, de ő most nincs itt. Persze valószínűleg amúgy sem zaklatná senki, de minek kockáztassunk? Én, tudja, igazán örömmel elkísérném, csakhogy nekem itt kell maradnom a házban, hogy fogadjam a Swainnek szóló hívásokat. Úgyhogy nem tehetem. Igazán kár — Úgy tűnt, őszintén sajnálja, így hát Kumiko fontolóra vette a visszavonulást. — Még egy pirítóst? — intett Petal a tányérja felé.

— Köszönöm, nem — Kumiko letette az asztalkendőjét. — Igazán finom volt — fűzte hozzá.

— Legközelebb meg kell kóstolnia a vajat — mondta Petal. — A háború után hiánycikk volt. A szél erre fújta az esőfelhőket Németország felől, és gondok voltak a tehenekkel.

— Swain itthon van most, Petal?

— Nincs.

— Sosem látom.

— Folyton utazgat. Az üzlet. Sokfelé megfordul. De nemsokára befutnak majd a hívások, és akkor mind ide fognak járni.

— Kicsodák, Petal?

— Az üzletfelei.

— Kuromaku — mondta Kumiko.

— Tessék?

— Semmi, hagyja csak.

A délutánt egyedül töltötte a biliárdszobában, egy bőrhuzatú karosszékbe kuporodva; figyelte, ahogy a hó betemeti a kertet, és felismerhetetlen, tejfehér alakzatot csinál a napórából. Elképzelte az édesanyját, sötét prémekbe burkolózva, egyedül a kerti hóesésben; a hercegnő-balerina, aki a Sumida éjsötét vizébe ölte magát.

Megborzongott. Felállt, megkerülte a biliárdasztalt, és a márványkandallóhoz ment, ahol gázláng sziszegett halkan a soha el nem égő széndarabok alatt.

Volt Monának egy barátnője Clevelandben, Lanette, aki sok mindenre megtanította. Hogyan kell kiugrani gyorsan a kocsiból, ha a fuvar rá akarja zárni az ajtókat, hogyan viselkedjen, ha vásárolni készül. Lanette valamivel idősebb volt nála, és főleg lövetet szedett; „hogy feldobódjak”, szokta mondani, mert szinte mindentől kipörgött, az analóg endorfinoktól a megbízható, tiszta, tennessee-i ópiumig. Máskülönben csak a videó előtt ücsörögne napi tizenkét órán át, mondogatta, és minden szart megnézne, amit leadnak. Amikor frankón kipörög az ember, és a lövet a tetejébe még mozgékonnyá is teszi, mondogatta, az már valami. De Mona észrevette, hogy akik komolyan kipörögnek, azoknak rettentő sok idejébe kerül, hogy feldobódjanak; azt pedig nem értette, miért nézne valaki videót, amikor a stimfilmhez is ugyanolyan könnyen hozzájuthat. (Lanette azt mondta, a szimstimtől csak ugyanazt a szart kapja, amiből szeretne kikeveredni.)

Azért jutott eszébe Lanette, mert Lanette néha tanácsokat adott neki, például elmagyarázta, hogyan tegye elviselhetővé a rossz éjszakákat. Ma Lanette azt mondaná, ugorjon be egy bárba, és keressen magának társaságot. Még maradt némi dohánya az utolsó Floridában töltött éjszakáról, úgyhogy csak azon múlt a dolog, talál-e magának egy olyan helyet, ahol a készpénzt is elfogadják.

Egyből ráhibázott, rögtön az első próbálkozásra. Jó jel. Lefelé egy keskeny vasbeton lépcsőn a társalgás füstös morajába; a háttérben Shabu „White Diamonds”-ának az ismerős, tompa lüktetése. Ide nem öltönyösök jártak, de nem is az a hely, amit a clevelandi stricik csehónak neveztek. Monának semmi kedve nem volt egy csehóban inni, legalábbis ma este.

Valaki éppen akkor állt fel a pult mellől, amikor Mona belépett, úgyhogy gyorsan becsusszant a helyére, és amikor leült, a műanyag szék még meleg volt alatta; a második jó előjel.

A csapos az ajkát csücsörítette és bólintott, mikor megmutatta neki az egyik bankjegyet a táskájából, így hát kért tőle egy pohár bourbont meg egy sört kísérőnek; Eddy is mindig ezt rendelte, ha maga fizetett. Ha valaki meghívta, akkor különféle koktélokat rendelt, amiket a csapos nem tudott kikeverni, aztán hosszan, türelmesen elmagyarázta neki, pontosan hogy is készítse el. Utána megitta, és azon baszakodott, hogy nyomába sem érhet azoknak a koktéloknak, amiket Los Angelesben vagy Szingapúrban vagy valami más hülye helyen kevernek, ahol — Mona tudta róla — soha életében nem járt.

Az itteni bourbon elég furcsa volt, kicsit savanyú, de amikor lecsusszant, igazán frankó. Ezt meg is mondta a csaposnak, aki megkérdezte, hol szokott bourbont inni. Közölte vele, hogy Clevelandben, és a pasas bólintott. Ott tiszta etilalkoholt szolgálnak fel valami szarral keverve, amitől állítólag bourbon-ízt kap. Mikor megkapta a visszajárót, rájött, hogy itt a Sprawlban a bourbon drága dolog lehet. Mindenesetre elvégezte a dolgát, feldobódott tőle rendesen, úgyhogy felhajtotta a maradékot, és nekilátott a sörének.

Lanette szerette a bárokat, de sosem ivott, csak kólát vagy ilyesmit. Mona jól emlékezett arra a napra, amikor egyszerre két lövetet vett be — Lanette dupla pofonnak hívta az ilyet —, és meghallotta azt a hangot a fejében, ugyanolyan tisztán, mintha lenne vele valaki a szobában: Gyorsan száguld, helyben áll. És Lanette, aki alig egy órája oldott fel egy csésze kínai teában három fekete Memphis gyufafejet, szintén belőtt magának egy fél kristályt, aztán sétálni mentek, kósza kísértetként járták az esőáztatta utcákat, és Mona valami tökéletes harmóniát érzett közöttük, még a beszéd is fölösleges volt. És a hangnak igaza volt, mert a csúcsponton nem rázta, ki a hideg, elmaradt az izomgörcs meg a vacogás. csak azt érezte, hogy valami — talán maga Mona — szép csöndesen kifelé terjed a középpontból. És rátaláltak arra a parkra, az ezüstös tócsákkal tarkított gyepre, és bejárták az összes ösvényt, és Mona el is nevezte magában ezt az élményt Ezüstsétának.

És nem sokkal ezután Lanette egyszerűen eltűnt, és senki sem látta többet, és egyesek azt mondták, Kaliforniába ment, mások meg azt, hogy Japánba, és akadtak olyanok is, akik szerint rábaszott, és kihajították egy ablakon, amit Eddy száraz kocsikáztatásnak hívott, de Mona most nem akart erre gondolni, így hát kihúzta magát és körülnézett, és igen, ez frankó helynek tűnt, elég kicsinek ahhoz, hogy a népek összezsúfolódjanak, de ez néha kimondottan jó. Eddy műbalhésoknak hívta az ilyen embereket, akiknek van némi dohánya, de úgy öltözködnek, mintha nem lenne, csakhogy a ruhájukon látni, hogy passzol rájuk, és újonnan vették.