William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— Sikerült?

— Nem. De hallottam pár sztorit. Iszonyú nagy sztorikat. Egy vontatópilóta szerint egy naftalinbűzös japán droggyárban elvadult gyerekek élnek. Egy egész új peremvidék alakult ki odakint, afféle Sargasso-tengerszellemhajók, elveszett városok. Van ebben némi pátosz, ha belegondol az ember. Ezzel azt akarom mondani, hogy odafent a legkisebb morzsát is komputerrel állították orbitális pályára. Minden emberkéz műve, ismert, feltérképezett, még a tulajdonosok is be vannak jegyezve. Mintha mítoszok virágzanának ki egy autóparkolóban. De feltételezem, az embereknek szükségük van erre, nem?

— Igen — mondta Angie, és Legbára gondolt, Mamman Brigitte-re, az ezer gyertyára…

— Azt azért sajnálom — mondta a Pápa —, hogy Lady Jane-hez nem jutottam el. Elképesztő sztori. Tiszta gótikus.

— Lady Jane-hez?

— Tessier-Ashpoolhoz. Az ő családja építette a szabadparti gyűrűt. Orbitális pionírok. Continuity-nek van róluk egy nagyszerű videója… Azt rebesgetik, meggyilkolta az apját. Ő a család utolsó sarja. Évekkel ezelőtt kifogytak már a pénzből. Mindent eladott, a saját szállását leválasztatta az orsó csúcsáról, és új pályára vontatta…

Angie felült a heverőn, a térdét felhúzta, átkulcsolta a karjával. A bordáin veríték csorgott.

— Nem hallottad még a történetet?

— Nem — felelte Angie.

— Ez már önmagában is érdekes; mutatja, mennyire értettek a ködösítéshez. Arra használták a pénzüket, hogy kimaradjanak a napi hírekből. Mikor Ashpool meghalt, az anya valószínűleg nagyon közel járt Josef Virek szintjéhez. És persze időközben csodálatosan titokzatosak lettek, tömegesen klónozni kezdték a gyerekeiket…

— Ez… ez iszonyú. És te… megpróbáltad megkeresni őt?

— Hát, érdeklődtem egy kicsit. Continuity megszerezte nekem azt a Becker-féle videót, és Lady Jane új pályája persze benne van a nyilvántartásban, de hívatlanul nem igazán célszerű odadugni az orrodat, igaz? És aztán Hilton felcsörgött, hogy visszahívjon dolgozni… Nem érzed jól magad?

— Igen, én… azt hiszem, most átöltözöm, felveszek valami melegebbet…

Vacsora után, miközben felszolgálták a kávét. Angie kimentette magát, és mindenkinek jó éjszakát kívánt. Porphyre követte őt a lépcső tövébe. Vacsora alatt végig a közelében maradt, mintha sejtette volna újabb elbizonytalanodását. Nem, gondolta, Angie, nem volt ez új dolog; a régi, az örökös, a mindig visszatérő. Mindaz, amitől a drog megszabadította.

— Missy vigyázzon! — mondta Porphyre, nagyon halkan, hogy a többiek ne hallják.

— Jól vagyok — felelte Angie. — Túl sok az ember körülöttem. Még nem szoktam hozzá.

Porphyre csak állt, és figyelte őt; a haldokló parázs fénye kirajzolta elegáns vonalú, finoman inhumán koponyáját, míg Angie sarkon nem fordult, és fel nem sietett a lépcsőn.

Egy óra múlva hallotta, hogy megérkezik értük a helikopter.

— Ház — szólalt meg —, most meg akarom nézni Continuity videóját.

Mikor a faliképernyő legöngyölődött, kinyitotta a hálószoba ajtaját, és egy pillanatra megállt a lépcső tetején, az üres ház zörejeit figyelve. Hullámverés, a mosogatógép zúgása, a tornácra néző ablakoknak feszülő, ütemes széllökések.

Visszafordult a képernyő felé. és megborzongott az arctól, amelyik szemcsés nagytotálban megjelent rajta: sötét szemek fölött ívelő madárszemöldökök, törékeny, kiálló járomcsontok, telt, elszánt ajak. A kamera gyors iramban közelített az archoz, beleveszett az egyik szem sötétjébe, a képernyő elfeketedett, aztán megjelent rajta egy fehér pont, egyre tágult, megnyúlt, s végül Szabadpart csúcsba futó orsójává változott. Német feliratok villogtak.

— Hans Becker — idézte a ház a Net könyvtárának bemutató kritikáját — osztrák videoművész. akinek legjellemzőbb megkülönböztető jegye a térbelileg szigorúan körülhatárolt vizuális információmezők megszállott tanulmányozása. Módszerei a klasszikus montázstól az ipari kémkedésből kölcsönzött eljárásokon át egészen a mélyűri imázstechnikákig és a kino-archeológiáig terjed. Pályafutása csúcsát egyelőre az Itt kezdődik az Antarktisszal, a Tessier-Ashpool család képi tanulmányozásával érte el. A rögeszmésen médiaellenes iparklán, amely orbitális otthona tökéletes elszigeteltségében működött, figyelemreméltó kihívást jelentett számára.

Ahogy az utolsó felirat eltűnt, a fehér orsó betöltötte a képernyőt. A közepén egy emberalak jelent meg: pillanatfelvétel egy bő ruhákat viselő fiatal nőről, elmosódott háttér előtt. MARIE-FRANCE TESSIER, MAROKKÓ.

Ez nem a nyitójelenetben látott arc volt, a rátörő emlékképek arca, de valahogy megelőlegezte azt, mintha valami rejtőző lárva húzódna meg a felszín alatt.

A kísérőzene atonális rostokat szőtt a statikus zörej rétegeibe, ahogy Marie-France képének a helyét egy keményített gallért viselő fiatalember semmitmondó, fekete-fehér portréja foglalta el. Kellemes, arányos arca volt, de valahogy nagyon kemény, és a tekintetéből végtelen unalom sugárzott. JOHN HARNESS ASHPOOL, OXFORD.

Igen, gondolta Angie, sokszor találkoztam már veled. Ismerem a történetedet, bár belenyúlnom nem szabad.

De azt hiszem, tulajdonképpen nem igazán kedvelem magát, igaz, Mr. Ashpool?

A közlekedőhíd nyikorgott és imbolygott. A hordágy szélesebb volt, mint a korlátok közötti tér, úgyhogy mellmagasságban kellett tartaniuk, miközben az acélpallón araszoltak. Gentry haladt az élen, aki kesztyűs kezével keményen markolta a fogantyúkat az alvó lába mellett. Dörzsöltnek jutott a hordágy nehezebbik vége, a fejjel, a telepekkel meg a szerelvényekkel; érezte, hogy Cherry ott csetlik-botlik mögötte. Rá akart szólni, hogy menjen vissza, hogy igazán nincs szükségük még az ő súlyára is a közlekedőhídon, de valahogy nem tudott.

Hiba volt, hogy odaadta Gentrynek a Kid Afrikától kapott drogokat. Nem tudta, mi volt a dermában, amit Gentry belőtt magának; azt meg végképp nem. hogy mi minden keringett Gentry véráramában, amikor megérkezett. Mindenesetre Gentry csont nélkül bepörgött, és most itt voltak ezen a kibaszott közlekedőhídon, húsz méterrel a Gyártelep vasbeton padlója fölött, és Dörzsölt legszívesebben elsírta volna magát elkeseredésében, üvölteni akart; legszívesebben szétvert volna valamit, bármit, de nem engedhette el a hordagyat.

És Gentry mosolya, a hordágy alsó végéhez ragasztószalagozott biokijelző fényében, ahogy még egy lépést tett háttal a közlekedőhídon…

— Ember — szólalt meg Cherry vékony, kislányos hangon —, ez aztán frankón el lett baszva…

Gentry türelmetlenül megrántotta a hordágyat, és Dörzsölt markából hajszál híján kicsúsztak a fogantyúk.

— Gentry — mondta Dörzsölt —, szerintem tényleg meg kéne gondolnod a dolgot.

Gentry lehúzta a kesztyűjét. Mindkét kezében egy-egy optikai csatlakozót tartott, és Dörzsölt látta, hogy a vékony fémrudak reszketnek a műanyag foglalatban.

— Tudod, Gentry, Kid Afrika igazi nehézfiú. Ha vele akarsz kicseszni, tuti, hogy rábaszol — Ez szigorúan véve nem volt igaz, mert Kid Dörzsölt legjobb tudomása szerint túl okos volt ahhoz, hogy bosszúval meg más efféle haszontalanságokkal foglalkozzon. De ki a frász tudhatta volna egyáltalán, hogy kivel készül Gentry tengelyt akasztani?

— Nem cseszek ki senkivel — mondta Gentry, és közelebb lépett a hordágyhoz, kezében a csatlakozókkal.