William Gibson - Mona Lisa Overdrive

Aztán a tömeg mintha elolvadt volna a háta mögött — nyüzsgő, eleven testek homorú fala —, és a három ember, aki szembenézett vele a szökőkút felől, hirtelen kiélesedett, fókuszba állt, mint valami fénykép. Elhízott csaj feketére festett hajjal, a szája félig nyitva, mintha folyton úgy maradna, a cicije kitüremkedik a piros gumimelltartóból; szőke csaj hosszúkás arccal, vékony ajkán kék rúzs, madárkarom-kezéből cigaretta sarjad; csupaszon hagyott karok a hidegben, a pasas rakodóizmai sziklaként feszülnek a szintetikus barnaság és a ronda sittes tetoválások alatt…

— Hé, te szajha! — kiáltott a kövér lány, egyfajta kárörömmel a hangjában — Nem takarodsz el rögtön a placcomról!

A szőkeség ránézett Monára a fáradt szemével, halványan elmosolyodott, amolyan bocs-de-nem-az-énhibám vigyorral, aztán elfordult.

A strici úgy pattant fel a szökőkút pereméről, mintha rugóra járna, de Mona már mozdult visszafelé, riadóztatta a szőke csaj arckifejezése. A fickó elkapta a karját, de az esőkabát műanyagvarrata elszakadt, és Mona könyékkel utat tört magának, vissza a tömegbe. Aztán elszállt a lövettől, és mire magához tért, már legalább egy háztömbbel odébb járt, nekidőlt egy acél lámpaoszlopnak, zihált és köhögött.

De most a lövet mindent az ellenkezőjére változtatott — előfordult néha az ilyesmi —, úgyhogy minden ronda lett, undok és visszataszító. Az arcok a tömegben űzöttnek és éhesnek tűntek, mintha mindnek meglenne a maga külön megszállott szenvedélye, az üzletek kirakatában villogó neonfények hideggé és kegyetlenné váltak, és az üveg mögött mintha csak azért lett volna ott az összes holmi, hogy kigúnyolja Monát: úgysem tudja megvenni őket. Valahonnan egy hang hallatszott, dühös, éles gyerekhang, amely végtelen, értelmetlen folyamban trágárságokat harsogott; mikor rádöbbent, hogy ő kiabál, gyorsan abbahagyta.

A bal karja fázott. Lenézett rá, és látta, hogy a ruhaujját letépték, oldalt pedig a varrás derékig felszakadt. Kibújt az esőkabátból, és a vállára terítette, mint valami palástot; így talán nem látszik azonnal.

Mikor a lövet által mindeddig késleltetett adrenalinhullám végigsöpört rajta, nekifeszítette a hátát a lámpaoszlopnak; a térde megroggyant, és egy pillanatra azt hitte, el fog ájulni, de aztán a lövet megint megtréfálta, és egyszerre csak ott kuporgott a nyári alkonyat fényében az öregember udvarán, előtte a repedezett, szürke földbe karcolt amőbajáték, de már nem foglalkozott vele, csak kuporgott tehetetlenül, tekintete elsiklott a hatalmas táptartályok mellett, ahol szentjánosbogarak pislákoltak a rozsdás autóroncsot beszövő galagonyabokor fölött. Valahol a ház mögött fény égett, és érezte a kukoricakenyér meg a kávé illatát, amit az öreg addig főzött újra meg újra, amíg meg nem állt benne a kiskanál, ahogy mondani szokta, és ott volt a vénember is, az egyik könyvét olvasgatta, a töredezett, megsárgult lapokat; egyetlen oldal sem volt szamárfüles, mert az összes könyvére kopott műanyag borítót húzott, és néha porrá omlottak a kezében, de ha rábukkant valamire, amit mindenáron meg szeretett volna őrizni, elővette a fiókból a kis zsebmásolóját, elemet rakott bele, és végigfuttatta az egész köteten. Mona szerette nézni, ahogy a másológép köpködi magából a friss kópiákat — fura szaguk volt, ami később elenyészett —, de az öregember sose engedte neki, hogy ő kezelje. Néha felolvasott Monának, kissé tétova hangon, mintha egy gitárt próbálna felhangolni, ami régen nem volt már a kezében. Nem meséket olvasott; nem voltak viccesek, és általában be sem fejeződtek. Inkább mintha ablakokat nyitott volna valami furcsaságra; sosem próbált megmagyarázni semmit, valószínűleg ő maga sem értette, talán senki az egész világon…

Aztán visszatért az utca, keményen és élesen.

Mona megdörzsölte a szemét, és felköhögött.

— Én készen állok — mondta Piper Hill csukott szemmel; lótuszülésre emlékeztető pózban ült a szőnyegen. — Érintsd meg a mintát a bal kezeddel! — A Piper füle mögé beültetett aljzatból nyolc vékony vezeték futott az Angie barnára sült combján nyugvó készülékig.

A bolyhos, fehér köntöst viselő Angie az ágya széléről figyelte a szőke technikusnőt; a fekete mintaegység úgy ölelte a homlokát, mint valami szorosra sodort kendő. Engedelmeskedett, s ujjaival könnyedén végigsimított a gyűrött ágyneműn: a nyersselyem paplanon, a fehérítetlen lepedőn.

— Nagyszerű — mondta Piper, inkább magának, mint Angie-nek, és lenyomott valamit a billentyűzeten. — Még egyszer!

Angie vaskosabbnak érezte az ujjai alatt a szövetet.

— Még egyszer! — Újabb módosítás.

Most már ki tudta tapintani az egyes szálakat, érezte a különbséget a vászon és a nyersselyem között…

— Még egyszer!

Az idegei felsikoltottak, ahogy sajgó ujjai éles acélforgácsot, üvegtörmeléket tapintottak…

— Optimális — mondta Piper, és kinyitotta kék szemét. Kimonója ujjából apró elefántcsont fiolát vett elő, kihúzta a dugót, odaadta Angie-nek.

Angie lehunyta a szemét, és óvatosan szimatolt. Semmi.

— Még egyszer! Valami virág. Ibolya?

— Még egyszer!

Hányingert keltő melegházi bűz árasztotta el a fejét.

— Szaglóérzék rendben — mondta Piper, ahogy a fullasztó szag elenyészett.

— Mert nem vettem ám észre! — Angie kinyitotta a szemét. Piper egy apró, kerek papírdarabot nyújtott oda neki. — De csak ha nem hal! — mondta Angie, és megnyálazta az ujját. Megérintette a papírkorongot, ujját a nyelvéhez emelte. Piper egyik tesztjének egyszer az volt az eredménye, hogy hónapokig rá se bírt nézni a tenger gyümölcseire.

— Nem hal — mondta Piper mosolyogva. A haját rövidre nyírva hordta, mint valami tömör kis sisakot, ami jól illett a két füle mögé beültetett aljzatok grafitcsillogásához. Szilikon Szent Johanna, mondta egyszer róla Porphyre; Piper teljes odaadással végezte a munkáját. Ő volt Angie személyes technikusa, állítólag a Net legjobb hibakeresője.

— Karamell…

— Ki van még itt, Piper?

Miután elvégezte az Usher-tesztet, Piper éppen a vízhatlan nejlontasak cipzárját húzta rá a stimdeckjére.

Angie egy órája hallotta meg a helikopter érkezését, a nevetést, a lépteket a tornácon, miközben szabadulni igyekezett az álom karjaiból. Felhagyott a kísérletezéssel, feladta a szundikálást — ha ugyan szundikálásnak lehet nevezni, amikor az embert elárasztják egy idegen személyiség emlékképei, csordultig töltik, aztán elszivárognak a hozzáférhetetlen régiókba, bizonytalan utórezgéseket hagyva maguk után…

— Raebel — mondta Piper —, Lomas, Hickman, Ng, Porphyre, a Pápa.

— Robin?

— Ő nem.

— Continuity! — mondta Angie zuhanyozás közben.

— Jó reggelt, Angie.

— Szabadparti gyűrű. Kié?

— A jelenlegi társtulajdonosok, a Julianna-csoport és a Carribbana Orbital, Mustique II-re változtatták a gyűrű nevét.

— Akkor kinek a tulajdona volt, amikor Tally ott forgatott?

— A Tessier-Ashpool Rt.-é.

— Szeretnék többet tudni a Tessier-Ashpoolokról.

— Itt kezdődik az Antarktisz .

Angie a hangszóró fehér körívére meredt a gőzfelhőben.

— Mit mondtál?

— Itt kezdődik az Antarktisz. Hans Becker kétórás videotanulmánya a Tessier-Ashpool-családról, Angie.

— Megvan neked?