William Gibson - Mona Lisa Overdrive

— Idefigyelj, haver — mondta Cherry —, ha megszakítod az inputot, akár ki is nyírhatod a pasast; az automatizált idegrendszere szépen fogja magát, és fejtetőre áll. Miért nem állítod meg — kérdezte Dörzsölttől —, miért nem vágod pofán, vagy ilyesmi?

Dörzsölt a szemét masszírozta.

— Mert… nemt'om. Mert ő… Nézd, Gentry, Cherry azt mondja, meg is ölheted a szegény fattyút, ha hozzápiszkálsz. Hallottad?

— „LF” — mondta Gentry —, azt hallottam.

A fogai közé vette a csatlakozókat, és nekilátott, hogy kipiszkálja az egyik vezetéket a díszítetlen, szürke tömbből az alvó fickó feje fölött. A keze már nem remegett.

— A kurva életbe! — mondta Cherry, és a körmét rágta. A vezeték kiszabadult. Gentry a másik kezével bedugta az üres aljzatba a csatlakozót, és egy csuklómozdulattal megszorította. Aztán elmosolyodott, a szájában a második csatlakozóval. — Baszd meg — mondta Cherry —, én tépek innen.

De maradt.

A férfi a hordágyon halkan felnyögött. A hangtól Dörzsölt karján felmeredt a szőr.

Kijött a második vezeték is. Gentry bedugta a másik csatlakozót, és csavarni kezdte, hogy megszorítsa.

Cherry gyorsan a hordágy végéhez ment, letérdelt, hogy ellenőrizze a kijelzőt.

— Ezt megérezte — mondta, és felnézett Gentryre —, de a kijelző szerint oké a pasi.

Gentry a konzoljához lépett. Dörzsölt figyelte, ahogy pozícióba állítja a csatlakozókat. Talán mégis kiforrja magát a dolog, gondolta; Gentry nemsokára ki fog dőlni, bár a hordágyat itt kell hagyniuk, míg elő nem keríti valahonnan Kismadarat, hogy segítsen neki meg Cherrynek visszacipelni a közlekedőhídon. De Gentry tökre begolyózott, valószínűleg meg kéne próbálni visszavenni tőle a drogokat, legalábbis egy részüket, hogy a dolgok visszazökkenjenek a rendes kerékvágásba…

— Nem gondolhatok másra — mondta Gentry —, minthogy ez eleve elrendeltetett. Az eddigi munkám alakította így. Nem is próbálok úgy tenni, mintha érteném, hogyan, de vannak kérdések, amiket nem szabad feltennünk, igaz, Dörzsölt Henry? — Valamit begépelt az egyik billentyűzetén. — Belegondoltál már valaha, mi köze lehet a kóros paranoiának a vallásos megtérés jelenségéhez?

— Miről dumál? — kérdezte Cherry.

Dörzsölt komoran megrázta a fejét. Ha bármit mond, azzal csak tápot adna Gentry tébolyának. Gentry most a nagy holovetítőhöz lépett.

— Világok vannak a világokon belül — mondta. — Makrokozmosz, mikrokozmosz. Ma éjjel egy egész univerzumot hoztunk át a hídon, és ami fönt van, ugyanaz, mint ami lent van… Persze nyilvánvaló volt, hogy léteznie kell valami ilyesminek, de nem is mertem remélni… — Félénken visszanézett rájuk fekete gyöngyökkel kivarrt válla fölött. — Most pedig — mondta — vetünk egy pillantást annak a kis világegyetemnek az alakjára, amelybe a vendégünk útra kelt. És abban, Dörzsölt Henry, meg fogjuk látni a…

Megnyomta a holovetítő kapcsológombját. És felüvöltött.

— Ez is aranyos — mondta Petal, és megérintett egy rózsafa kockát, ami akkora volt, mint Kumiko feje. — Az angliai csata — Fény derengett fölötte, és ahogy előrehajolt, Kumiko látta, hogy London szürke Petri-csészéje fölött apró repülőgépek köröznek, mint valami lassított felvételen. — A háborús filmek alapján készítették — mondta Petal —, pilótakamerákkal. — A lány a Temze-parti légelhárító ütegek már-már mikroszkopikus felvillanásait figyelte. — A Centenáriumra gyártották.

Swain biliárdszobájában voltak, hátul a földszinten, a 16. számú ajtó mögött.Halvány dohszag terjengett benne, rég letűnt pubok emlékeként. Ez a helyiség mintha finom erőszakkal dacolt volna a Swain házában uralkodó általános renddel és fegyelemmel; kopott bőrhuzattal bevont karosszékek álltak benne, nehéz, sötét bútordarabok, a biliárdasztal tompa zöldben csillogott… A fekete acélpolcok zsúfolásig voltak mindenféle játékszerrel; ezért hozta őt ide Petal tea előtt, kézzel varrott vakondbőr papucsában csoszogva, hátha valamelyik elszórakoztatja.

— Ez melyik háborúban volt?

— Az utolsóelőttiben — mondta Petal, és egy hasonló, de nagyobb készülékhez lépett, ami két thaiföldi harcoslány hologramját idézte föl. Az egyik kérges talpa nekicsattant a másik sovány, barnára sült hasfalának; a rúgás fogadására készülő izmok megfeszültek. Petal megnyomott egy gombot, és a harci jelenet eltűnt.

Kumiko visszanézett az angliai csatára, a pislákolva égő háztömbökre.

— Mindenféle sportesemény — mondta Petal, és kinyitott egy számzáras disznóbőr aktatáskát, amelyben százával sorakoztak a felvételek.

Megmutogatott Kumikónak még féltucat csecsebecsét, aztán megvakarta sörtés tarkóját, és keresett a videón egy japán hírcsatornát. Végül megtalálta, de az automata fordítóprogramot nem tudta beállítani. A lánnyal együtt nézte végig néhány reménybeli Ono-Sendai-alkalmazott felvételi szertartását; a jelöltek könnyekig meghatódva, szerényen visszahúzódva álldogáltak a háttérben.

— Mi ez az egész? — kérdezte.

— Kifejezést adnak a zaibatsu iránt táplált hűségüknek.

— Nagyszerű — mondta Petal. Meglegyintette a videót a tollseprűjével. — Mindjárt kész a tea.

Kiment a szobából. Kumiko levette a hangot. Sally Shears nem jelent meg a reggelizőasztalnál, mint ahogy Swain sem.

A mohazöld függönyök mögött megbújva egy sor csúcsíves ablak nyílt ugyanarra a kertre. Kumiko kinézett a behavazott napórára, aztán visszaejtette a félrehúzott függönyt. (A néma faliképernyőn találomra összeválogatott tokiói jelenetek villantak fel, fóliaruhás mentőorvosok próbáltak kifűrészelni ernyedt áldozatokat a felismerhetetlenségig összezúzódott acélroncsokból.) A túlsó falnál masszív Viktória-korabeli fiókos szekrény állt, fenyőtobozra emlékeztető lábakon. A megsárgult, faragott elefántcsontlappal keretezett kulcslyuk üres volt, és mikor Kumiko próbát tett az ajtóval, az nesztelenül kinyílt, régi polírozógyanták vegyszerillatát lehelve. Értetlenül meredt a szekrény hátlapjára akasztott fekete-fehér mandalára, míg rá nem döbbent, mi az: egy célbadobó tábla. A fényezett falemezt lyukak és horzsolások tarkították körülötte; ezek szerint egyes játékosok még a táblát sem találták el. A szekrény alsó részében néhány fiók kapott helyet, mindegyik kis sárgaréz gombbal és miniatűr, elefántcsonttal keretezett kulcslyukkal volt ellátva. Kumiko letérdelt a padlóra, egy pillantást vetett hátra, az ajtó felé (a képernyő egy shindzsukui táncdalénekes száját mutatta), aztán amilyen halkan csak tudta, kihúzta a legfelső fiókot. Tele volt dobónyilakkal; egy részüket bőrtasakba csomagolták, a többit csak úgy belökték a fiókba. Visszatolta a fiókot, és kihúzta a bal keze felé esőt. Egy döglött molylepke meg egy rozsdás dugóhúzó. A felső kettő alatt egyetlen széles fiók nyílt; mikor kihúzta, félúton megakadt, és hangosat kattant.

Kumiko megint hátranézett (a Fuji Electric fénylő neonlógója, amint bevilágítja a Tokiói-öblöt), de Petal nem mutatkozott.

Néhány percet töltött azzal, hogy átlapozzon egy japán pornómagazint; a szöveg főleg a csomózás művészetével foglalkozott. Ezalatt egy porosnak látszó, fekete, viaszosvászon kabátot talált, meg egy szürke műanyagdobozt, amin dombornyomásos felirat díszelgett: WALTHER. Maga a pisztoly hűvös volt és nehéz; mikor kiemelte a habszivacs ágyból, Kumiko látta az arca tükörképét a kéken fénylő fémen. Még sosem volt lőfegyver a kezében. A szürke műanyagburkolattal borított tus hatalmasnak tűnt. Kumiko visszatette a dobozba, és átfutotta a többnyelvű használati utasítás japán verzióját. Légpisztoly volt; a cső alatti tolópumpával kellett feltölteni. Nagyon pici ólomgolyókat lőtt ki. Még egy játékszer. Visszarakta a dobozt a fiókba, és a helyére tolta.