Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

Anélkül, hogy megvárta volna a parancsot, Pajcsadze a tárgy irányába fordította a kocsit. Az izgatott kíváncsiság, ami úrrá lett rajta, gyorsításra késztette.

Amikor a dzsip fél kilométernyire megközelítette, Kámov, anélkül, hogy távcsőbe nézett volna, így szólt: — Tudom mi ez. Egy űrhajó, de kisebb a mienknél.

— Egy űrhajó?… Nem vagyunk egyedül a Marson?

— Ezek szerint nem. Valószínűleg az a Charles Hapgood építette amerikai rakéta.

— Különös találkozás — szólt Pajcsadze csalódottan. — Abban reménykedetem, valami figyelemre méltót találtunk. Jelentsem Belopolszkijnak?

— Ráérünk. A következő bejelentkezés 13.00-kor lesz esedékes. Semmi sem indokolja a napirendünktől való eltérést, főleg, hogy egy percen belül odaérünk.

A terepjáró egyenesen haladt a sűrű bozótoson keresztül, és ugyanolyan rést talált a bokrok között, mint mikor elhagyták a saját hajójukat. A terep hasonlósága akkora volt, hogy egy pillanatra úgy tűnt mintha „haza” tértek volna. Ám ez a benyomásuk gyorsan eloszlott.

A kocsi mintegy tíz méterre állt meg az amerikai űrhajótól, ami mesebeli szárnyas bálnaként feküdt a homokban. Ezüstszínűre volt festve, és nem volt hosszabb tizenkét és fél méternél, és szélesebb két és fél méternél. A törzs aljánál elhelyezkedő hegyes szárnyak egy teherszállító repülőgép külsejével tették hasonlatossá. Nem voltak kerekei. Kámov észrevette, hogy nem a szárnyakat használták a leereszkedésnél. Ezt mutatta a hajó hátsó részénél lévő vastag, súlyos selyemszövet.

— Nagyon érdekes! — mondta Kámov. — Az űrhajó ejtőernyő segítségével szállt le. Nekem ez nem jutott az eszembe. A levegőben elég simán le lehet ereszkedni így. Mr, Hapgood jól kimódolta.

— Hol lehetnek az amerikaiak? — merengett Pajcsadze.

Valóban, űrhajó környékén senki sem látszott.

— Vagy elaludtak, vagy elkóboroltak valamerre — vélte Kámov.

Alaposan körülnézett, majd hirtelen megragadta társa vállát.

— Nézze! — szólt remegő hangon.

Néhány lépésnyire tőlük a homokban egy nagy sötét folt látszott. Egy törött óra mellett egy vastag talpú ruhacipőbe bújtatott emberi láb hevert. A közelükben egy törött magnéziumlámpa feküdt.

— Átkozott eset! — szólat meg Kámov. — Itt valami tragédia történt. De valóban a teljes legénység áldozatul esett? Ön maradjon itt — tette hozzá, miközben felvett egy oxigénmaszkot. — Én kimegyek.

Tisztáznunk kell mi is történt valójában.

— Legyen óvatos, Szergej Alekszandrovics — mondta Pajcsadze, és ő is feltette a gázmaszkját. Ez a „farkas” munkája, amit eddig még nem láttunk.

Kámov elővett egy pisztolyt, és az övébe dugta. Pajcsadze egy puskát fogot meg, és egy gombnyomással kinyitotta az ablakokat.

Semmi körülmények között se hagyja el a terepjárót! — utasította társát Kámov, kinyitotta az ajtót és kiszállt a kocsiból.

A sötét folthoz ment, fölé hajolt, és alaposan megvizsgálta az épp a térd alatt leszakadt lábat. Ezen kívül semmilyen emberi maradványt nem talált.

„Minek van itt az óra? — tette fel gondolatban a kérdést. — Miért jöttek ide? Mire kellett a magnéziumlámpa? Egy vagy több ember halt itt meg? Hogyan tudhatná meg ezeket?” Egy zár kattanásának a hangjára gyorsan kiegyenesedett.

Az űrhajó testén lévő ajtó kinyílt. Kámov gépiesen észlelte, hogy az ajtó zsanérokon fordul, nem úgy, mint náluk. „Milyen kényelmetlen!” — villant át az agyán.

Egy sötétkék kezeslábasba öltözött ember tűnt fel. Oxigénmaszk fedte az amerikai arcát.

Egy pillanatra megállt az ajtóban, aztán leugrott, és Kámovhoz ment.

— Üdvözlöm! Az orosz űrhajóról vannak? — Hangja tompán hallatszott a gázmaszk alól.

— Igen — felelte Kámov. — Ön kicsoda?

Bason meghökkent Kámov válaszának hangerejétől.

— Az amerikai űrhajó legénységének vagyok a tagja.

— Én is erre gondoltam, amikor megláttam a járművét. A magasságából ítélve, ön nem Charles Hapgood, és azt feltételezem, hogy ő vezette a hajót. Hol van ő most?

— Az minden, ami megmaradt belőle — mutatott a lábra Bason. — Tegnap este egy ismeretlen állat megtámadta, és széttépte Hapgoodot. Én magam is alig tudtam előle elmenekülni, pedig az összes golyómat kilőttem rá, de társamat már nem tudtam megmenteni.

— Hogy néz ki ez a fenevad?

— Akár egy óriási ezüstszőrű kígyó. Csak rövid ideig láttam a magnéziumfényben, ezért nem tudtam rendesen megfigyelni.

— Akkor nem csoda, ha egy golyója sem találta el, — mondta Kámov, — nem láthatta hová kell lőni.

— Van még valaki itt önön kívül? — hangzott az újabb kérdés.

— Senki. Csak ketten jöttünk.

— Kicsoda ön?

— Ralph Bason vagyok, a New York Times riportere.

— Szóval nem tudományos expedícióra készültek.

— Hapgood végzett valamilyen megfigyeléseket.

— Akárhogy is, nagy tudós volt. Kár, hogy meghalt. — Hirtelen támadt ötlettől vezérelve, Kámov az amerikai szemébe nézett. — Azt mondta, az állat tegnap este támadott önökre, amikor megérkezetek.

— Tegnap éjjel. És önök mikor jöttek?

— Miért hagyták el sötétben a hajót? Nem gondoltak az ismeretlen veszélyforrásokra? Miért nem várták meg a reggelt, ahogy azt mi is csináltuk? Már tudom miért tettek így. Az óra és a lámpa jobban beszél minden szónál. Elárulhatom önnek, Mr. Bason, az ön kicsinyességének lett Hapgood az áldozata.

Kámovot nagyon megrázta az eset. Sajnálta Charles Hapgood értelmetlen halálát.

— Mi huszonnégy órával önök előtt érkeztünk, — folytatta, látva, hogy hiába vár Bason válaszára — de csak ma reggel hagytuk el a hajót. És nem fényképeztünk órákat. Mi nem vagyunk szenzációhajhászok.

— Elsők akartunk lenni — mondta Bason. — Féltünk attól, hogy ön, Mr. Kámov megelőz bennünket.

— Ön ismer engem?

— Ki ne ismerné a „Hold Kolumbuszát”? Ön és Mr. Pajcsadze elég híres ahhoz, hogy felismerjem, különösen a Marson.

— Mit akart tenni Hapgood halála után? — kérdezte Kámov. — Tudja irányítani az űrhajót?

— Nem — szólt egyszerűen Bason. — Már az öngyilkosságon gondolkodtam, és meg is teszem, önök nem jönnek.

Kámov szánta ezt az embert.

— Bocsánat, — mondta — ha túl nyersen fogalmaztam. Fáj Charles Hapgood hiábavaló halála, és ez felborította lelki egyensúlyom. Nem kell öngyilkosságot elkövetnie. Visszatérhet velünk a Földre.

Kámov a terepjáróban lévő Pajcsadzéhoz ment, s elmondta neki, mit beszéltek Bason-nel.

— Mindketten ráfizettek a hanyagságukra — mesélte. — Bár még fiatal ez a riporter, de a haja már őszül. Valószínűleg az éjszakai történtek miatt.

Miközben Kámov Pajcsadzéval tárgyalt, Bason keményen átgondolta a helyzetet. Itt neki nem terem babér: az oroszok megelőzték őket. Teljes volt a vereség. Sőt, ahelyett, hogy elsőként értek volna a Marsra, kénytelen az őt megmentő orosz űrhajósokkal visszatérni a Földre, mint egy nyakon öntött kiskutya. Semmi sem menti meg a szerencsétlenül járt űrhajóst a gúnyos nevetéstől. Bason jól ismerte az amerikai sajtó könyörtelenségét.

„Ellenben, — gondolta — ha az amerikai űrhajó tér vissza, és az oroszok elvesznek, milliomossá válnék.” Hirtelen egy ötlet villant az agyába… itt van Kámov. Ő tudja irányítani az űrhajót. El kell kapni…

és kényszeríteni, hogy vigye őt a Földre! Az orosz hajó Kámov és Pajcsadze kivételével elpusztult. Ki ne hinné el, ha ő, aki megmentette az orosz tudósokat. Mindegy lenne, ha a szovjetek hinnének is Kámovnak, Amerikában övé maradna a dicsőség. És biztos meggazdagodna!