Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

Bason agya a múlt éjjeli borzalmas eseményei hatása alatt hibásan működött. Nem volt határozott terve. Mert úgy látta: ha elfogadja Kámov ajánlatát, — megalázkodik, és mindent elveszít.

Próbálkoznia kell.

Kámov ismét hozzá lépett.

— Vissza kell térnünk — mondta. — Százötven kilométerre van a hajónk. Vegye magához személyes dolgait. Feltételezem, nem sok mindent hozott magával?

— Tényleg kevés van — válaszolta Bason. — Hamar elkészülök. Jöjjön velem az űrhajómhoz, és vizsgálja meg belülről. Kár volt elhagynunk az űrhajót, mert a parancsnok halálához vezetett. Van elég hely önöknél a számomra?

— Van elég — nevetett Kámov. — A mi hajónk tíz ember befogadására képes.

— Várjon, míg kidobom önnek a létrát — szólt Bason, amikor a hajója közelébe értek.

Felelet helyett Kámov megragadta az ajtó peremét, és kis erőfeszítéssel, könnyedén beugrott. Az amerikai követte őt, és becsukta az ajtót. A szűk cellába nehéz volt bejutni, különösen, mivel a belső ajtó is zsanérokon fordult.

Kámovot meglepte a tér szűkös volta. Nagyon kevés szabad hely volt. Nyilvánvalónak tűnt, hogy az űrhajó csak egy fülkéből állt, abban lakott a személyzet, és az összes felszerelés és minden eszköz is itt volt elhelyezve.

Levette az oxigénmaszkot, és rögtön észrevette a levegő állottságát, ami forró és fülledt volt.

Miután megkereste a vezérlőpanelt, Kámov megvizsgálta azt.

— Siessen! — mondta. — Nem várhatunk sokáig. Gyűjtse össze hamar, amit hozni akar.

Meg akart fordulni, de érezte, hogy a testére hurkot vetettek. Keze szorosan az oldalához szorult. A testén megfeszült a szíj. Anélkül, hogy elveszítette volna önuralmát, megkérdezte: — Mit jelentsen ez Mr. Bason?

Az amerikai felelet nélkül felvette a gázmaszkot, és eltávozott. A zsilipkamra ajtaja bevágódott mögötte.

Kámov az szíjaknak feszült, az ellenállt az erőfeszítéseinek.

Bason Pajcsadzéhoz ment. Mire gondolt? Mi célja volt érthetetlen támadásának?

A bajtársáért való aggodalom mindennél erősebb volt. Kámov megpróbált az ablakhoz jutni, de az acéltartály megakadályozta ebben.

Az amerikai, az űrhajót elhagyva, a terepjáróhoz ment. Eldöntötte: megöli Pajcsadzét. Elég lesz Kámov is, hogy visszatérhessenek az amerikai hajóval a Földre. A célját eléri, a többi nem számít, gondolta Bason. Különben is késő már meghátrálni. Az oroszok nem bocsátanák meg neki Kámov megtámadását.

Pajcsadze a kocsiban ült, és türelmesen várakozott. Közeledett az űrhajóval való kapcsolatfelvétel pillanata, és biztos volt benne, hogy barátja és parancsnoka nem szalasztja azt el. Mindjárt visszajön, és elmeséli társaiknak a váratlan találkozást, aztán visszafordulnak.

Nézte, ahogy kinyílt a hajó ajtaja, és Bason a „földre” ugrott. Kámov nem követte.

Bason közelebb ment és megállt a dzsipnél. Olyan arckifejezése volt, ami nem tetszett Pajcsadzénak. Enyhe szorongással érzett miközben felemelkedett.

— Mi a baj? — kérdezte.

Bason felemelte a kezét. A ritka levegőben csattanás hallatszott. A terepjáró az oldalára bukott, és Pajcsadze az ajtón keresztül erősen a homoknak csapódva kizuhant belőle.

„Ennyi volt!” — vélte Bason.

Beleborzongott az izgalomba. Ismét fojtogatni kezdte a hányinger. Igyekezett nem nézni a halottra, amelyhez közeledett. Be kellett fejeznie a munkát. Hogy megakadályozza Kámov menekülésének a lehetőségét, tönkre kell tenni a terepjáró összes rendszerét.

A még mindig kezében szorongatott fegyvert zsebre vágta. A motort fémburkolat takarta, s az újságíró szerszámokat kellett szereznie a csavarok eltávolításához. De hol lehet a szerszámosláda?

Valószínűleg az ülés alatt.

Bason lehajolt.

— Ne mozdulj! — csendült fel mögötte egy hang.

Az amerikai gyorsan megfordult. Pajcsadze két lépésre állt tőle. A pisztolyt, amellyel Bason fejét vette célba, a bal kezében tartotta.

— Hol van Kámov? Ha valami baja esett, lelövöm, mint egy kutyát. Válaszoljon!

— Csak megkötöztem.

— Örülhet, ha így van! — sóhajtott Pajcsadze megkönnyebbülten. — Forduljon meg és dobja el a pisztolyát!

Bason engedelmeskedett. Az előbbi izgalom eltűnt, az akaratereje megtört.

Pajcsadze a lába elé dobott fegyverre lépett. Egy pillanatnyi habozás után eltette a pisztolyát, és megtapogatta az amerikai zsebeit.

— Megfordulhat! — szólt. — Menjen az űrhajóhoz. Én majd követem. A legkisebb gyanús mozdulatra lövök. Nem fogom önhöz hasonlóan eltéveszteni a célt…

— Hagyjon itt — mondta kedvetlenül Bason. — Nem akarok visszamenni a Földre.

— Beszéljen Kámovval. Örömmel teljesítem bármely kérésüket.

Bason fejét lehajtva ment a hajóhoz. Nem látta, hogy Pajcsadze megtántorodott, és bal kezével meg kellett kapaszkodnia a terepjáró ajtajába. A csillagász jobb keze élettelenül csüngött az oldalánál.

— Dobja ki nekem a létrát! — parancsolta.

Bason csendesen hajtotta végre az utasítást.

Kámov a kezelőpanelnek támaszkodva állt, és a bejáratban álló Bason érezte, hogy szeme kérdőn mered rá. Pajcsadze elmosolyodott, és bólintott a fejével, mintha azt mondta volna: „Ahogy gondoltam”.

Bason kioldotta a szíjakat.

— Köszönöm, Arszén Georgijevics! — Nyújtotta kezét barátja felé, mikor észrevette annak sápadt színét. — Mi baja van? Csak nem sebesült meg?

Pajcsadze elmondta neki a történteket.

— A golyó a jobb vállamat érte — mondta. — De nem komoly a baj. Nem is fáj igazán, csak gyengének érzem magam.

— Azonnal el kell látni — mondta, majd alig visszafojtott haraggal Basonhoz fordult: — Hol a kötszer?

Az újságíró egy piros kereszttel megjelölt kis dobozra mutatott.

— Segítsen levetkőztetni a sérültet!

Mikor felnyitották a dobozt, Kámov meggyőződött róla, hogy minden van benne, ami szükséges. A behatolási pont a kulcscsont alatt volt. Ám amikor a sebesült hétét megnézte, kiderült, golyó nem hagyta el annak a testét. Ez már sokkal nagyobb baj volt.

— Attól tartok, elkerülhetetlen a műtét! — szólalt meg Kámov. — Mindenesetre a lehető leghamarabb vissza kell térnünk a hajónkra.

Gyorsan és alaposan ellátta a sebet.

Na, most már minden rendben! Üljön nyugodtan tizenöt percig. Veszélyes volt ezzel a sebbel a földre zuhanni.

— Váratlanul ért a támadás — válaszolta Pajcsadze. — Nem tehettem másképp. A második lövése biztos eltalált volna. Persze ez primitív trükk, de biztos voltam benne, hogy támadóm tapasztalatlan az ilyen dolgokban. Az világos, mit akart tenni velem, csak azt nem tudom; miért?

— Azt hiszem, én már értem mi volt a célja vele — mondta Kámov, majd Bason fordulva így folytatta: Ön úgy hitte, hogy én elrepültem volna önnel, elvtársaimat magukra hagyva? Ne hasonlítson másokat önmagához, Mr. Bason. Minden, amit történt a túlfeszített idegeinek köszönhető. Mikor azok működése visszatér a normális kerékvágásba, maga is szégyellni fogja viselkedését.

— Azt hiszem ön is magához méri az embereket — jegyezte meg Pajcsadze.

— Siessen! — parancsolta Kámov. — Fogja a holmiját és induljunk.

— Azt kérte, hagyjuk itt. Azt mondja, nem akar a Földre visszatérni. Én megértem.

— Ostobaság!

Bason engedelmesen magához vette kis bőröndjét. Közönyös fásultságot érzett mindazzal kapcsolatban, ami vele történt. Most már minden végleg elveszett. Lemoshatatlan róla a szégyenfolt.