Georgij Martinov - Támadás a Föld ellen (Gianea)

Fordító: Sárközi Gyula

Kiadó: Magvető Kiadó

Kiadás helye: Budapest-Uzsgorod

Megjelenés éve: 1966

Ferde, kék csíkkal keresztülmetszett narancssárga kör tűnt fel az autóút betonszalagja fölött. Mozdulatlan volt, körvonalai élesen kirajzolódtak, s a felhőtlen égből zuhogó napsugarak át- meg átjárták. Úgy ragyogott, mint egy kis napocska, amely hirtelen keletkezett az út fölött, a levegőben.

A vecsebuszban halkan megszólalt a megafon:

— Figyelem! A golyóexpressz töltéséhez közeledünk. A vonat száztíz kilométernyire van tőlünk. Aki meg akarja nézni, tegye fel a kezét.

Az öblös fotelekben harminc utas ült. A vecsebusz háromnegyed része üres volt. Tizennyolcan tették fel a kezüket.

Alig hallható sziszegés törte meg a motor duruzsolását: működésbe léptek a fékek. A vecsebusz közvetlenül a narancssárga jelző előtt állt meg, amely fokozatosan halványult, és rövidesen teljesen eltűnt, mintha felolvadt volna a levegőben.

Jóllehet, csak tizennyolcan óhajtották látni a teljes sebességgel száguldó expresszt, a kocsiból mégis valamennyi utas kiszállt. A golyóexpressz csak nemrég tűnt fel, de az érdeklődés még mindig tartott. A városi embereknek nem volt sok alkalmuk nyílt pályán látni a gyorsot, amelynek sebessége ilyenkor elérte az óránkénti hatszáz kilométert.

A vecsebuszban hűvös volt, de odakint a júliusi nap ontotta a forróságot. A vasúti átjárót síkság vette körül. Végtelen egyenes vonalként húzódtak a látóhatárig a föld fölött négyméternyi magasságban vonuló teknőpálya sárgásszürke pillérei. Mintha a napsugarak izzították volna, aranyos színben csillogtak a félgömbölyű „sínek”. A golyóexpressz „töltését” két oldalról határoló, vörös vonalak a nap élénk ragyogásában úgy tűntek, mintha nem a földön, hanem a levegőben húzódnának.

A vecsebusz utasai igen könnyen voltak öltözve, többségük világos, vékony anyagból készült ruhát viselt.

Kitűnt közülük egy magas lány, akinek fehér ruhája sokkal rövidebb volt, mint amilyent akkoriban viseltek. Bőrének furcsa, zöldes színű árnyalata, sűrű, fedetlen, fekete hajának smaragd-zafír színű csillogása, az orrnyeregig emelkedő, ferde metszésű, rendkívül hosszúkás szemei, mind arra vallottak, hogy nem földi emberfajtához tartozik. Csinos lába keskeny fehér szalaggal volt keresztbe pólyázva, amelyet ugyancsak fehér, fémnek látszó és valami ismeretlen növény hosszú leveleire hasonlító csatok rögzítettek. Ezek védőpajzsként borították térdét. Vékony karjai vállig meztelenek voltak. Hosszú, fürge ujjain élénkzöld körmök csillogtak, mintha a leány minden ujjhegyén nagy smaragdot viselne. A zöldes szín jól látszott szája szegletében, de különösen egyenes orrának cimpáin.

Ruhája magasan a térd fölött végződött. Meztelen hátát jóformán teljesen elfedte hosszú, rendkívül sűrű haja, amelyet tarkóján széles fehér csat fogott össze, ugyanolyan formájú, mint annak a Földön ismeretlen növénynek a levele.

Ám ez a zöldes árnyalat nem ártott a leány külsejének, ellenkezőleg, sajátságos szépséget kölcsönzött neki. Arca csupán ferde metszésű szeme miatt tűnt szomorkásnak.

A vecsebusz utasai már kigyönyörködték magukat nem mindennapi útitársukban, és nem törődtek vele különösebben. Mindnyájan tudták, kicsoda. Nem volt a Földön ember, aki ne hallotta volna fantasztikus és titokzatos történetét. Csupán olykor fordult elő, hogy egy-egy kíváncsi tekintet lopva végigsiklott magas, sudár alakján, mintha azt szerette volna kipuhatolni, mit akar itt a Föld eme vendége, hogyan került a Kijev-Poltava közt közlekedő vecsebuszra.

A leány nem vette észre ezeket a tekinteteket. Úgy tűnt, hogy egyáltalán nem lát senkit a körülötte levők közül. Bársonyos fekete szeme egyetlenegyszer sem pihent meg senkin.

Gianeának hívták. Akárcsak őt magát, nevét is ismerték szerte a nagyvilágban.

Mellette ült egy másik leány, de ez már a megszokott földi típus volt. Szintén magas termetű, de még így is fél fejjel alacsonyabb útitársnőjénél. Haja is sűrű és fekete, de zöldes árnyalat nélkül. Fehér ruhát viselt, de sokkal hosszabbat és nem annyira dekoltáltat. Lábán ugyanolyan cipő fehérlett, csupán a szalagok hiányoztak róla… Sőt még fekete szemei is kissé elkeskenyedtek, csakhogy egyenes vonalban helyezkedtek el.

A vecsebusz utasai tudták, ki ez a másik leány. Ugyanúgy ismerte őt mindenki, mint Gianeát.

Szépen zengő nyelven beszéltek egymással, de nagyon halkan. Gianea hallása — és ezt is jól tudta mindenki — olyan rendkívül éles, amilyennel földi ember nem rendelkezhet.

És nemcsak a hallása. A más bolygóról érkezett jövevény minden érzékszerve rendkívüli mértékben kifejlődött. Meglátta azt is, amit földi ember távcső nélkül nem tudott volna meglátni, megérezte azt a szagot is, amelyet egy külön erre a célra beidomított farkaskutya sem erezne meg. Gianea csupa ideg, vékony ujjai ki tudtak tapintani olyasmit, amit a földi ember ujjai képtelenek érzékelni.

A titokzatos vendég képességei már rég felkeltették a tudósok érdeklődését. Csodálatos hangjának skálája a földi zongorának csaknem valamennyi oktávját magában foglalta. Gyönyörűen rajzolt ceruzával, szénnel, nagyszerűen festett. Fesztelen könnyedséggel mintázta meg agyagból és véste ki márványból a szobrokat. S mindezt úgy csinálta, mintha világéletében énekes, festő, illetve szobrász lett volna. A legképtelenebb tornagyakorlatokat tudta produkálni. Gianea a könnyűatlétika minden ágában első volt. Csupán a férfirekorderek vehették fel vele kockázat nélkül a versenyt.

Észrevették, hogy Gianea mindennél jobban szerette az úszást. A klasszikus crawl kicsiszolt stílusában úszott, ami elsősorban azt bizonyította, hogy szülőbolygóján elterjedt sport az efféle úszás, másodszor pedig, hogy a leggyorsabb úszási módszer felfedezése nem a Föld kiváltsága.

Amikor a tudósok Gianea testi adottságairól beszéltek, egy szóval sem emlékeztek meg szellemi képességeiről. Egyszerűen nem ismerték azokat.

A másfél év alatt, amely e más bolygó leányának a Földön való első megjelenése óta eltelt, még mindig nem sikerült elérni, hogy megértsék egymást. Gianea egyáltalán nem óhajtotta megtanulni a földi nyelvet, és e téren minden kezdeményezést a földi emberekre bízott. A nyelvtudósok előtt, akik megkezdték nyelvének tanulmányozását, nehéz feladat állt, főképpen amiatt, hogy Gianea nem volt hajlandó segíteni az embereknek. Nem szívesen adott „nyelvórákat”, és csak a legegyszerűbb szavakra és fogalmiakra szorítkozott, amelyek nélkül ő maga sem tudott meglenni itt, a Földön. Másfél év múltán is csupán hétköznapi dolgokról lehetett vele elbeszélgetni. Mindig néma hallgatásba burkolódzott, ha valaki megkísérelte, hogy tudományos célból jobban megismerje nyelvét. Gianea keményen elhatározhatta, semmiféle lehetőséget nem ad az embereknek, hogy tudományos, illetve műszaki jellegű kérdéseket intézzenek hozzá.

Talán Gianea maga sem volt tisztában világának tudományával? A Földön való megjelenésének körülményei határozottan ellene szóltak ennek a feltevésnek. Feltétlenül nagy tudással bírt. A tudósok nem adták fel a reményt, hogy egyszer csak sikerül majd feleletet kapniuk az őket érdeklő kérdésekre. Elvégre Gianea nem fog örökké hallgatni! Ha egyszer vissza akar majd térni szülőbolygójára, ez csakis a földi emberek, a földi technika segítségével történhet meg.