Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen (Gianea)

— Igen, igen. Csak most az ultramagas feszültségű áram nem kábeleken fut. Megtalálták a módját, hogy közvetlenül a levegőn keresztül továbbítsák, a rádióhullámokhoz hasonlóan, méghozzá minden veszteség nélkül. A Föld fölött bizonyos magasságban, ha szabad így kifejeznem magam, tömör energiatakaró van szétterítve. Akkoriban például a vecsebuszok kénytelenek voltak olyan úton haladni, amely alatt kábel volt lefektetve, most viszont bármerre haladhatnak. De a vecsebusz hajtóművei villanymotorok, míg a golyóexpresszéi hőlégsugaras motorok. Az energiát korlátlan mennyiségben a „levegőből” szedi, a golyósiklás elvét pedig. már nagyon régóta ismerik. Hát, ez teszi lehetővé. az esztelen sebesség elérését — mosolyodott el Muratov.

— No nézd csak, nem felejtette el! — mondta Bolotnyikov. — Hát köszönöm, kedves fiam. Minden világos. Nem hiába mondták a régi világban: a munka dicséri mesterét, ön egyszerűen és részletesen megmagyarázta a dolgot. Közeledünk Poltavához — tette hozzá, és kinézett a vagon teljes hosszában húzódó, hatalmas ablakon.

A golyóexpressz az előbbi sebességgel folytatta száguldását. A tükörüvegen túl hatalmas város panorámája látszott. A felhőkarcolók tömegei az égbe fúrták csúcsaikat.

— Nem, ez még nem Poltava — mondta Muratov. — Ez Szelena, a teljesen új város, amely az utóbbi öt év alatt nőtt ki a rakétapálya körül, Poltava elővárosa.

— Szép kis előváros! — mosolyodott el Bolotnyikov. — Nagyobb, mint az én időmbeli fővárosok. Különben pontosan száz éve jártam itt utoljára, akkoriban aránylag kis város volt. Természetesen Poltaváról beszélek, nem pedig Szelenáról.

A golyóexpressz csökkentette sebességét. A hatalmas erejű zúgás, amelyet a vagonokban alig lehetett hallani, mintha teljesen megszűnt volna. A vonatot irányító automata kikapcsolta a hajtóműveket, kiszámítva, hogy a tehetetlenségi erő elegendő ahhoz, hogy a vonat az állomás peronjához érjen.

Szelena mögöttük maradt. Gyorsan közeledtek Poltava városszéli épülettömegei.

— Búcsúzom, fiam! — mondta Bolotnyikov. — Nagyon örültem, hogy megismerhettem.

— Sokáig marad Poltavában?

— Két hétig.

— Akkor ne búcsúzzék, hanem a viszontlátásra. Én három nap múlva itt leszek.

— Fogadni a hatodikat?

— Úgy van.

— Tehát ismét találkozunk, ha úgy akarja.

— Okvetlenül. Különben tudja, hogy Gianea is itt lesz?

— Tudom, és szeretném látni. Eddig nem sikerült. Csak fényképen és filmen.

— Meg akarja ismerni?

— Nagyon, de hogyan volna ez lehetséges?

— Gianea kísérője és tolmácsa a húgom. Menjen oda hozzá, adja át neki üdvözletemet, és ő bemutatja Gianeának.

— Köszönöm! Feltétlenül megteszem. Gianea nagyon érdekel. Különben ez a valódi neve? Akarom mondani, ugyanígy hangzik az ő nyelvén is?

— Nem egészen. — Muratov lassan, szótagolva ejtette ki a nevet: — Gij. anej… ja. Körülbelül így hangzik, így mutatkozott be első találkozásunkkor. De mi Gianeára egyszerűsítettük.

— És ő?

— Nyomban hallgatott erre a névre.

— Ismeri a nyelvüket?

— Minden szót tudok, amit agyamba tudtam vésni. Körülbelül háromszáz szót.

— Nehéz nyelv?

— Nemigen. Csodálkozni fog azon, amit most mondok. Úgy rémlik, hogy ebben a nyelvben vannak ismerős dolgok.

— Hogyhogy? Egy idegen bolygó nyelve.

— Magam is furcsállom. De nekem valahogy a szavak ismerősnek hangzanak. Talán majd, ha több szót tudunk. Egyelőre keveset ismerünk. Ez a furcsa leány nem hajlandó megismertetni bennünket a nyelvükkel.

— De miért?

— Erre egyedül csak ő adhat választ. Próbálja meg!

A golyóexpressz megállt. A pályaudvar peronja védő alagútfal alatt rejtőzködött. A kocsi padlóján nyílás képződött (az egy darabnak látszó szőnyeg szétnyílt azon a helyen). Valahonnan a vagon aljából széles lépcső siklott alá.

Bolotnyikov még egyszer elbúcsúzott Muratovtól, újból megköszönte szívességét, és leszállt. Vele együtt még tíz utas szállt le. Lentről pedig új utasok jöttek fel a lépcsőn. Muratov nem ment le a peronra, tudta, hogy a golyóexpressz mindössze négy percig áll.

Felhangzott az indító jelzés. A vagon padlóján levő nyílás összecsukódott. A szerelvény alig észrevehetően meglódult. Elsuhantak, eltűntek az alagútfalak, a vonat már szabad ég alatt száguldott. Egyre gyorsabban villantak tova Poltava hazai, a golyóexpressz gyors iramban növelte sebességét.

A város rövidesen eltűnt a látóhatár mögött. A vasúti pálya két oldalán végtelen, sárgálló mezők terültek el. Mindenütt vecselektrák látszottak. A hatalmas, ormótlan gépek megszámlálhatatlan sokasága lassan kúszott a gabonatengerben. A nyár második aratása folyt éppen.

Muratov éhséget érzett. A kis büfészekrényből egy pohár forró feketét és szendvicseket vett ki.

Visszatérve foteljéhez, eszébe jutott Bolotnyikov.

„Nagyszerű öreg! — gondolta. — Csudabogár, de nagyon rokonszenves. Kíváncsi vagyok, mit szól hozzá majd Gianea?”

A más bolygóról érkezett leány olyan őszinte volt, amilyenek a földi emberek nem tudtak lenni. Egyesekre rámosolygott, szívesen megengedte, hogy megszorítsák kezét (ő maga valószínűleg nem tudta, mi az értelme a kézfogásnak). Másokkal szemben viszont rögtön kimutatta ellenszenvét. Megesett, hogy hátat fordított a vele megismerkedni akarónak. De soha nem válaszolt arra a kérdésre, miért nem tetszik neki ez vagy az az ember. Azt is észrevették, hogy főleg a magas termetűeket találta rokonszenvesnek, ugyanakkor az alacsonyak szinte mindig ellenszenvet keltettek benne.

Földi tartózkodásának első hónapjaiban úgy üdvözölte az embereket, hogy nyitott tenyerét vállmagasságba emelte, de később elhagyta ezt a köszönési módot.

„Vajon unatkozik-e itt a Földön? — gondolta Muratov. — Van-e honvágya? Miért nem akar közelebbről és alaposabban megismerkedni a Földdel és annak lakosaival? Mi a célja Gianea makacs hallgatásának?”

Abban, hogy céltudatosan viselkedik így. Muratov nem kételkedett. Meglehetett az oka, méghozzá a komoly oka. De mi lehet ez? Muratovot bosszantotta Gianea titokzatossága. Éppen ezért hagyta faképnél a Föld vendégét nyomban azután, hogy leszállította a Földre. Nem bírta a megfejthetetlen rejtélyeket. S ez már nemcsak egyszerű rejtély volt, hanem kideríthetetlen titok. Gianea megjelenésének első pillanatától kezdve magába zárkózott, mintha csak előre elhatározta volna az egészet. Muratov ezt mindenkinél jobban tudta, mivel tanúja volt azoknak az első óráknak és napoknak, amelyeket a vendéglány a Föld lakosainak körében töltött.

„Van oka, van! — mondogatta magában. — Ki tudja, lehet, hogy ez az ok sokkal komolyabb, mint az, amit tudósaink igyekeznek megtudni Gianeától.”

Az átolvasott kézirat, Bolotnyikovval folytatott beszélgetése — immár hányadszor! — visszaterelték gondolatait a közelmúlt eseményeire.

Emlékezett a legapróbb részletekre, amelyek megelőzték Gianea megjelenését.

„Kedves Viktor!

Nagyon kérlek, utazz le hozzám sürgősen. Végre sikerült az űrben kitapogatni egy objektumot, amelynek jelenlétét a Naprendszerben már a múlt században sejtették. Emlékszel, beszéltem is neked róla? De nem minden világos előttem. Vannak furcsa dolgok. Gyere! Elbeszélgetünk, és meghányjuk-vetjük a dolgokat. A probléma érdekes, nem bánod meg. Gyere okvetlenül! Nagyon nagy szükségem van rád!!