Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen (Gianea)

— Mit mondtál? — kérdezte Gianea.

„Ha tetteti magát, nagyszerűen csinálja. Ámde az is lehet, hogy nem oroszul, hanem egy másik nyelven tud?”

Muratova lefordította saját szavait a vendéglány nyelvére.

A vecsebusz „sofőrje” pedig szolgálatkészen folytatta a tájékoztatást: — A golyóexpressz óránkénti hatszáztíz kilométeres sebességgel száguld, illetve másodpercenként százhatvankilenc egész tizenhét század métert tesz meg.

A távolban, ott, ahol a vasúti „sínek” egyetlen vékony egyenes vonalban folytak össze, élénken csillogó pont tűnt fel. Gyorsan közeledett. A mély és egyenletes zúgás másodpercről másodpercre erősödött.

Rövidesen pontosan ki lehetett venni az elülső vagon ezüstös fémből készült, gömbölyű testét. A napfényben jól látszott: az expressz mögött a kavargó levegő hosszú uszálya húzódott.

A dombon állók némelyike bedugta a fülét. Az óriási zúgásba egyre erősödő süvítés vegyült.

Abban a pillanatban, amikor a rövid szerelvény ezüst villámként elsuhant a domb előtt, s a széthasított levegő tömör hulláma végigcsapott a nézőkön, Muratova véletlenül Gianea arcára pillantott, és észrevette, hogy barátnője sötét szemében fény lobbant fel.

Kinek szólt ez? Mi okozta? Elragadtatását fejezte ki a nagyszerű földi technika láttán? Avagy, elmaradottságának kinevetése volt?.

— No, mit szólsz hozzá? — kérdezte Muratova, amikor elhalt a tovaszáguldó vonat zúgása.

Ám Gianea nem válaszolt semmit.

Egyik lány sem tudta, hogy az a férfi, akiről az imént beszéltek, a tovarobogó expresszen tartózkodott.

Viktor Muratov öblös fotelben ült az ablaknál, és kéziratot lapozgatott.

Nagyon magas, erősen napbarnított arcú, atléta termetű, harmincöt éves férfi volt. Ugyanolyan sűrű, fekete haja és az orrnyeregig emelkedő, sötét szeme volt, mint a húgának. Ezáltal kissé hasonlított Gianeára is.

Ő maga nem vette észre ezt a hasonlatosságot. Igaz, egyszer, azon a számára oly emlékezetes napon valaki megemlítette neki, de Muratov hamarosan elfelejtkezett róla. Most sem jutott eszébe, amikor itt volt előtte Gianea fényképe, a kézirat egyik lapjára ragasztva.

Rá se nézett a fényképre. Erre nem is volt szüksége, mivel az elsők között látta meg a más bolygóról érkezett jövevényt. Vonásai mindörökre beleivódtak emlékezetébe. Túlságosan szokatlan körülmények között és helyen találkoztak.

Gyorsan végigolvasta vagy inkább átfutotta az utolsó oldalt, aztán összerakta a lapokat, összehajtotta az egész kéziratcsomót, és a zsebébe tette.

— Nem, teljesen lehetetlen! — szólalt meg, és vállat vont.

— Micsoda? — kérdezte a mellette ülő éltes, vagyis inkább öreg, hófehér hajú ember.

— Egészen másról ír a szerző. — Muratov arra a zsebére tette a kezét, amelyben a kézirat lapult. — Ez Gianea megjelenésének legújabb feltevése. Megkértek, olvassam el, és mondjak róla véleményt.

— És rossz a véleménye?

— Amint hallotta.

— Bocsánat, de ön kicsoda?

Muratov bemutatkozott.

— Hallottam a nevét — mondta az öreg. — Nem is egyszer. Elnézését kérem hát. Ha már összetalálkoztunk, és nincs kifogása ellene, bátorkodnék föltenni egy kérdést.

„Vajon ki lehet? — gondolta Muratov. — Még a beszédmodora is olyan furcsa.”

— Tessék csak nyugodtan — mondta hangosan.

— Például utazom — kezdte az öreg. — Az egész út mindössze két óráig tart. Az én időmben a gyors egy teljes napig tette volna meg. Utazom, és nem tudom, mi készteti a golyóexpresszt erre az esztelen sebességre.

— Miért esztelen?

— Nem tudom — horkant fel az öreg. — Az ön számára a legtermészetesebb lehet, de az én számomra nem így van. Legyen olyan kedves, magyarázza meg nekem, kérem.

Muratov fürkésző pillantást vetett útitársára. Jen, ez az ember öreg, nagyon öreg. Most, amikor tudomány alaposan meghosszabbította az emberi szervezet fiatalságát, ilyen ráncos arccal ritkán találkozik az ember. De maga az a tény is, hogy nem ismer olyan dolgokat, amelyeket már a gyerekek is jól ismernek, nagyon de nagyon előrehaladott korra vall.

— Bocsánat — mondta, és akaratlanul átvette útitársa beszédmodorát —, nem mondaná meg, hány éves?

Az öreg váratlanul vidáman elmosolyodott.

— Fogadni mernék — felelte —, hogy felötlött önben a kérdés: honnan csöppent ide ez a tudatlan ember? Ne tiltakozzék, nem sértődtem meg. Nagyon is természetes, hogy ilyet gondolt. Bizony, mai szemmel nézve a dolgot, keveset tudok. Pedig valaha tanult embernek számítottam. Másokat tanítottam. Nehéz elhinni, ugye? — Ismét elmosolyodott, de Muratovnak úgy tűnt, mintha egy árnyalatnyi keserűség vegyült volna mosolyába. S ekkor keresztülvillant Muratov agyán a felismerés. Csak nem ő volna? Nagyon úgy néz ki. Abban az időben az embereknek nemcsak családi és keresztnevük, hanem apai nevük is volt.

— Téved, Nyikolaj Adamovics — mondta aztán. — Senki sem tartja önt tudatlannak.

— Megismert — mosolyodott el az öreg. — Hát igen, én volnék Bolotnyikov, Nyikolaj Adamovics, biológiai tudományok doktora a múlt század második feléből. És kilencvenhét éves vagyok. Ha pedig még hozzáadjuk azt az időt, amit átaludtam, akkor összesen százhuszonkettő.

— Átaludta. — motyogta Muratov gépiesen.

— No, nem éppen átaludtam, hanem az anabiózis állapotában voltam. A különbség nem nagy. Az anabiózis ugyancsak álom, de sokkal mélyebb.

Muratovnak most már minden eszébe jutott.

Gyermekkorában történt. Annak idején orvosok és biológusok számtalanszor vitatkoztak az altatáson, vagyis az anabiózis állapotába való juttatáson, amellyel meghosszabbítható az élet. Ezt a módszert a többiekhez hasonlóan figyelemre méltónak tartották, de nem minden esetben. Az állatkísérletek azt mutatták, hogy a legnagyobb hatást akkor érték el, amikor az anabiózist a már elöregedett szervezetnél alkalmazták. Emberen végzendő kísérletre volt szükség. S ekkor a kilencvenhárom éves Bolotnyikov professzor önmagát ajánlotta fel. Muratov emlékezett újságokban megjelent fényképekre, amelyeket gyermeki kíváncsisággal nézegetett. Tehát Bolotnyikovot négy évvel ezelőtt adták vissza az életnek. Muratov épp akkor távol volt, munkájába temetkezett, és ez az esemény elkerülte a figyelmét.

— Ezek után nem csodálkozhat azon, hogy járatlan vagyok számos kérdésben — folytatta az öreg professzor. — Négy év nem sok. Alig volt időm, hogy megismerkedjem szakmám, a biológia eredményeivel. A többi mind — valahogy kiesett a látókörömből.

— Megértem önt — felelte Muratov. — Érdekes találkozás. Nagyon örülök neki. Általában szerencsém van ilyen dolgokban. Sokszor találkoztam már neves emberekkel. Talán nem tudja, de Gianeát is.

— Tudom — szakította félbe Bolotnyikov. Órájára pillantott. — Mindössze tizenöt percünk van. Poltavában kiszállok.

— Van még elég időnk — mondta Muratov. — Azt akarja tudni, mi hajtja a golyóexpresszt? — Bizonyára hallott már az ultramagas feszültségű áramról. — Bolotnyikov bólintott. — Ha nem csal a memóriám, akkoriban, amikor önt „kivonták az életből”, ezt az áramot földalatti kábeleken továbbították. Azok az autóbuszok, amelyek az energiát motorjuk táplálásához ezekből a kábelekből kapták, vagyis a vecsebuszok, ahogy most nevezik őket, már akkor megvoltak.

— Azt akarja mondani, hogy a golyóexpressz.