Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen (Gianea)

A közelmúltban megnőtt annak az esélye, hogy sikerül megtörni Gianea érthetetlen makacsságát. Először történt meg, hogy a vendéglány beszélni kezdett a múltról.

— Jóformán saját akaratom ellenére hagytam el szülőbolygómat — mondta Marina Muratova leningrádi nyelvésznek, az egyetlen embernek, aki iránt rokonszenvet érzett, és aki erre az útra elkísérte. — De honvágyat, nem tudom, miért, nem érzek. Hozzátok, ide a Földre pedig teljesen akaratom ellenére kerültem. Rendkívül balszerencsés volt ez az utam. De örökre itt maradni, nálatok. — S megborzongott.

Végre mindennapi emberi érzések törtek ki Gianeából! Másfél évig, megérkezése első pillanatától kezdve, nyugalmat erőszakolt magára.

— Hazád szebb, mint a mi Földünk? — kérdezte Muratova, aki meg volt győződve, hogy igenlő választ kap.

Tévedett.

— Nem — felelte Gianea. — Földetek sokkal szebb. De nekem mégis kedvesek gyermekkori és ifjúkori emlékeim.

Ez volt minden. Gianea ismét magába zárkózott, s nem válaszolt a beszélgetést folytatni próbáló Muratova további kérdéseire.

De már az is, amit eddig mondott, reménysugárnak számított. Gianeát még nagyobb figyelemmel és gondoskodással vették körül. Elhatározták, nem siettetik az eseményeket, hanem megvárják, amíg magától szóra nyitja a száját. Ha már egyszer beszélni kezdett a múltjáról, előbb- utóbb vissza kell térnie rá.

Muratova Gianea állandó útitársa és tolmácsa lett. A két leány lassacskán összebarátkozott. Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy külsőre némileg hasonlítottak egymásra.

Hol volt Gianea hazája? Honnan csöppent oly titokzatos módon a Naprendszerbe? Hogyan történhetett ez „akarata ellenére”? Ezekre a kérdésekre csak Gianea adhatott választ. De ő immár másfél éve hallgatott.

És most, ezen a forró júliusi napon a másik bolygóról érkezett titokzatos jövevény itt állt a golyóexpressz-pálya előtt.

Mi hozta ide? Ezt Muratova sem tudta. Gianea így kívánta, és ez elegendő volt. Kívánságát pedig igyekeztek maradéktalanul teljesíteni. Feltehetően az vonzotta Poltavába, hogy az itteni rakétatéren száll le a közeli napokban a hatodik holdexpedíció.

Vajon mi érdekelhette Gianeát ebben az expedícióban? Hisz még a Föld sem keltette fel kíváncsiságát különösképpen. De.

Éppen ezt a „de”-t akarták kideríteni a földi tudósok: érdekli-e Gianeát a Hold? E kérdés megoldása fényt deríthetett sok mindenre, ami eddig titok volt.

A hatodik expedíció visszatéréséről senki nem beszélt Gianeának. Honnan szerezhetett hát tudomást róla? De akárhogy is volt, Gianea kijelentette, hogy Poltavába akar utazni, és megmutatta a várost a térképen.

Föld körüli utazásai során, amelyek bizony elég gyakoriak és hosszan tartók voltak, Gianea makacsul ragaszkodott a szárazföldi és tengeri közlekedési eszközökhöz, a repülőgépet figyelemre se méltatta. Most is a vecsebuszt választotta, holott tudta, hogy az út hosszabb és fárasztóbb lesz. Talán közelről akarta látni a földi természetet?

Nem sok idő maradt hátra. A teljes sebességgel száguldó golyóexpressz számára száz kilométer tíz percet jelentett. Az utasok egy csoportja elindult az autóúttól negyven méternyire húzódó, kisebb magaslat felé. Odalentről nem olyan érdekes végignézni az expressz tovarobogását.

Gianea ért fel elsőnek a kis domb tetejére. Könnyedén szaladt fel az eléggé meredek emelkedőn, s egyetlen ugrással tette meg az utolsó métereket.

A kék égen jól kirajzolódott csinos alakjának körvonala, szabadon hagyott válla és büszke tartású feje. Messziről nem tűnt fel bőrének zöldes árnyalata, és Gianea vakítóan fehér, rövid ruhába bújtatott, barna szobornak hatott.

— Gyönyörű! — jegyezte meg a vecsebusz egyik utasa.

Muratova kiváló sportoló volt, ám az emelkedőn tíz méterre lemaradt barátnőjétől. Annikor felért hozzá, észrevette, hogy Gianea mily nyugodtan és egyenletesen lélegzik. A meredek emelkedő egyáltalán nem fárasztotta ki, és nem okozott neki szívdobogást.

— Monoton zúgást hallok — mondta Gianea, s arrafelé mutatott, ahonnan az expressznek fel kellett tűnnie.

Még nagyon messze, a látóhatár mögött lehetett. Senki a világon nem hallaná meg ilyen messziről a teljes sebességgel robogó golyóexpressz jellegzetes süvítését. De Muratova nem kételkedett abban, hogy Gianea valóban hallja ezt a hangot. Igen gyakran meggyőződhettek a vendéglány csodálatos hallásáról.

Muratovának eszébe jutott egy gyermekmese mondata: „Hallgatta a fű növését.”

„Ha valaki, akkor Gianea az, aki erre képes — gondolta Marina. — Kíváncsi vagyok, hányféle hangot hall, amikor nekünk úgy tűnik, síri csend vesz körül bennünket?”

A vecsebusz felől felhangzott az érces hang:

— Közeledik az expressz!

Tehát a busz automata vezetője is meghallotta a vonat közeledését. A kibernetikai automatának ugyanolyan jó a hallása, mint az élő Gianeáé.

Innen a dombról a golyóexpressz vonala madártávlatból látszott. A világ legelső golyóexpressz vonalát félcső alakúra készítették. Csak később jöttek rá, hogy alsó részre nincs is szükség, csak csökkenti a sebességet, mivel felesleges súrlódást okoz. A „sín”-tér csökkentésével megnövelhették a golyók számát az expressz támfelületén. Ez az újítás, amelyet Viktor Muratov, fiatal mérnök, Gianea barátnőjének fivére dolgozott ki, és javasolt kivitelezésre, ragyogó eredménnyel járt: az expressz sebessége nyomban húsz százalékkal megnövekedett.

A golyóexpressz közeledett. Most már nemcsak Gianea hallotta. A látóhatár mögül hallatszó, állandó zúgás egyre erősödött, és egy jól kifeszített, vastag húr zengéséhez hasonlított.

— Nem söpör le bennünket innen? — aggodalmaskodott valaki Muratova mellett.

— Ugyan már! — felelte egy másik hang. — A pálya harminc méternyire van tőlünk.

A vecsebusz automata vezetője, mintha csak meghallotta volna ezt a párbeszédet, ismét megszólalt:

— Nem ajánlatos állni, üljenek le a földre — mondta tisztán, közérthetően.

Mindnyájan sietve megfogadták tanácsát. De Gianea, miután lefordították neki a mondatot, továbbra is állva maradt. Muratova, aki időközben leült, felpattant. Nem engedhette meg, hogy a gondjaira bízott vendéglány saját meggondolatlansága miatt elessen, és akárcsak a legcsekélyebb sérülést is szenvedje. Gianea mellé állt, és erősen átölelte a vállát, így az már biztosabban állt.

Gianea rámosolygott, és átfogta Marina derekát.

„Most már nem esünk el” — gondolta Muratova, és egész testével érezte, milyen biztos támaszt jelent ez a törékenynek látszó, vékony, de oly erős kar.

— Ezt a vasutat a fivéred építette? — kérdezte Gianea váratlanul.

Muratova összerezzent. Ez már több a soknál! Fivérét még soha sem említette Gianea előtt, ezt meg is ígérte Viktornak. Fivére nem akarta, hogy a vendéglány tudja: ők testvérek. Gianea jól ismeri Viktort, mégsem sejti, hogy Marina fivére. Vajorr ki beszélhetett neki róla? És honnan tudja, hogy éppen Viktor vetette fel e vasút ötletét?

A szokatlan vágású, nagy szemek fürkészve és választ várva néztek Muratovára. Alig észrevehető mosoly villant meg szép ívű ajkának zöldes színű szegletében. S Marinán átfutott a gondolat — hányadszor már! — hogy Gianea tetteti magát, ismeri a földi emberek nyelvét, és titokban lapokat olvas.

— Nem — felelte Muratova gépiesen anyanyelvén. — Nem ő építette a vasutat, csak az ötletét vetette fel.