Georgij Martinov: Támadás a Föld ellen (Gianea)

Muratov kétszer is elolvasta barátja rövid levelét. Világos, hogy Szinyicin, amikor írta, izgatott vagy ideges lehetett. Ezt mutatja a tőle szokatlan pongyola stílus és a háromszor megismételt kérés. No meg az írása is girbegurba, kapkodó. Nem illik össze a mindig tartózkodó, nyugodt beszédmodorú és mozdulatú csillagász jellemével. Miért kellett írnia, amikor az egészet gyorsabban és egyszerűbben is el tudta volna intézni: bemondani a rádiófonba?

Miféle objektumról lehet szó? Muratov egyáltalán nem emlékezett arra, hogy barátja ilyesvalamiről beszélt volna neki.

Biztosan csillagászati felfedezésről van szó. Az űr és a Naprendszer elég világosan beszél erről. De hiszen Szergej jól tudja, hogy őt soha nem érdekelték különösebben az égitestek, és csupán annyit tud a csillagászatról, amennyit még az iskolában megtanult róla. Miféle segítséget vár tőle?

A legegyszerűbb lenne a rádiófonhoz lépni, és felhívni az obszervatóriumot, ahol Szinyicin dolgozik. De Muratov egyszerűen kijött a sodrából, ha a legsemmitmondóbb rejtéllyel találta magát szemben, s azt nem tudta önállóan megfejteni.

Így volt ez most is. A levél nem világos. Szergej arra kéri, utazzon le hozzá, de nem írja meg, mi célból. Tehát neki magától kell rájönni a dolog nyitjára.

Muratov minden szót külön-külön megvizsgált.

„Furcsa dolgok!” Itt van a magyarázat kulcsa. Szergejnek sikerült (ezt ő maga írja) felfedezni valami újdonságot a Naprendszerben. Ez a tény önmagában véve csodálatos. Ha valami, akkor a Naprendszer az, amelyet szinte keresztülkasul megvizsgáltak. És lám csak, az általa felfedezett „objektum” „furcsán” viselkedik. Szergej nem ismeri az okát. Ezt mutatják a következő szavak: „meghányjuk-vetjük a dolgokat”.

Menjünk hát tovább…

„Elbeszélgetünk.” Vajon miről? Biztos, hogy nem a sportról. Ifjúkorukban mind a ketten szerettek megoldhatatlannak látszó matematikai feladatokat közösen kibogozni. Ez már valami! Miben nyilvánulhatnak meg a csillagászati rend furcsaságai? Csupán a test és pályája mozgásában? S végül ez a mondat: „A probléma érdekes!” Minden világos! Szergejnek egy matematikus segítségére van szüksége, hogy megfejtse, milyen pályán kering az „objektum”.

Muratov mosolygott. Mindössze öt percnyi fejtörésébe került, és máris minden világos, nincs többé szó semmiféle rejtélyről.

Dolgozott, s nem tudta félbeszakítani munkáját. Talán úgy is segíthetne barátján, ha el sem mozdul a helyéről? Ennyire nélkülözhetetlen volna személyes jelenléte?

Muratov a készülékhez lépett. Ám Szergejjel mégsem sikerült beszélnie. Az obszervatórium egyik munkatársa közölte vele, hogy Szinyicin immár második napja nem hagyta el dolgozószobáját. Bezárkózott, és nem felel semmiféle hívásra. „Még csak nem is eszik, nem is alszik?” — kérdezte Muratov. „Valahogy így van” — hangzott a válasz.

Ez teljesen Szergejre vallott. Ha valami lekötötte gondolatait, képes volt napokon át egyfolytában, pihenés nélkül dolgozni. Úgy látszik, valóban nagyon érdekes lehet a probléma, amellyel szembetalálkozott! Nem szabad barátja háromszor megismételt kérését figyelmen kívül hagyni.

Muratov tétovázás nélkül még aznap barátjához repült. Ha tudta volna, hogy mi következik a levél után, vajon akkor is Szergejhez utazott volna?.

A kopogásra semmi választ nem kapott. Erősebben kopogott.

— Dolgozom, kérem, ne zavarjanak — hallatszott ki Szergej mérges hangja.

— Akkor én visszarepülök — felelte Muratov nevetve. — Nyisd ki, te csudabogár! Én vagyok, Viktor.

Sietős léptek hallatszottak, utána kinyílt az ajtó.

Muratovból a váratlan látványtól kirobbant a kacagás.

Szinyicin alsónadrágban állt előtte, meztelen lábán félcipő. Kócos haja csomókban meredezett.

A szobából forró levegő csapta meg Muratov arcát.

— Mi történik itt? Szereléssel foglalkozol szabad idődben? Miért van itt ilyen hőség?

— Először is, szervusz! — felelte Szinyicin nyugodt hangon. — Köszönöm, hogy eljöttél. Most még nagyobb szükségem van rád, mint amikor a levelet írtam. Életbe vágó ügyről van szó. A hőséget pedig ez okozza — mutatott egy kisebbfajta irodai elektronikus számítógépre, amely az íróasztal mellett állt. — Ezt a hordozható masinát nem harminc órai megszakítás nélküli munkára tervezték.

— Miért gyötrőd agyon a szerencsétlent? — Muratov gyorsan és fürkészve végignézett a dolgozószobán.

A padló tele volt szórva polietilén programlemezzel. Mindenütt hevert belőle: a gép mellett, a szoba közepét borító szőnyegen, de még az ajtónál is. A házigazda dobálhatta így széjjel őket. Szinyicin ruhái is szerteszét hevertek, a fotelekben, a heverőn. Az ablakokat súlyos függönyök takarták szorosan. Égett a csillár és még néhány asztali lámpa.

— Nem akar sikerülni? — kérdezte Muratov gúnyosan.

— Átkozott rejtély! Kétségbeesésemben már a hajamat tépdesem.

— Látom, már megpróbáltad. Ide figyelj, öregem! Nem ismerek rád. Ilyen állapotban még sikerre számítasz? Nem is kérdem tőled, aludtál-e az éjszaka? Világos, hogy nem. De legalább ettél valamit?

— Azt hiszem, igen.

— Szóval csak hiszed. Ultimátumot adok neked. Azonnal megfürdesz, megreggelizel, és lefekszel aludni! De tüstént! Ellenkező esetben máris visszautazom. Megértetted?

— Aludni? — horkant fel Szinyicin. — Nem érek rá! Ülj le, és figyelj.

— Nem fogok figyelni. Azt hiszed, kedvem van beszélgetni egy madárijesztővel? Tudod, kire hasonlítasz? Kár, hogy nincs itt egy tükör.

Muratov széthúzta a függönyt, és kitárta az ablakot. A napsugarak betörtek a szobába.

— Ez az! — nevetett Muratov, amint szeme találkozott barátja csodálkozó tekintetével. — Most délután két óra van! Délután és nem éjfél után, ahogy te azt bizonyára gondoltad.

— Két óra?

— Igen, helyi idő szerint.

Szinyicin nyomban takarodót fújt.

— Rendben van — mondta —, elfogadom az ultimátumodat. Most derül ki — tette hozzá mosolyogva —, hogy nem harminc, hanem több mint ötven órája gyötröm a gépet. Ezért forrósodott úgy át.

— Ez még szebb. Két nap alvás és evés nélkül! És ez az ember akar megoldani bonyolult matematikai feladatokat! De itt nemcsak a te kis masinád, hanem még az űrhajózási intézet elektronikus számító agyközpontja sem segít.

— Az nem is segíthet. Semmi sem segít, ha én vagy te, nem adunk helyes programot. Százhuszonhét variáció! — kiáltott fel Szinyicin. — Százhuszonhét! S mind hiábavaló.

— Öltözz fel! — Muratov kikapcsolta a gépet, és eloltotta a villanyt. — így nem mehetsz haza. Ez nem strand.

Szinyicin lassan öltözködni kezdett.

Muratov sajnálatfélét, illetve bosszúságot érzett. Szergej lefekszik, és legalább tíz órát alszik egyhuzamban. De mit csináljon ő ez alatt az idő alatt?

— Mi lenne, ha csak nagyon röviden, pár szóval elmondanád, miről van szó? — kérdezte tétován.

Szinyicin csodálkozó pillantást vetett barátjára, aztán mind a ketten elnevették magukat.

Dél-Amerika fölé csillagos sátrat borított az éjszaka. A Hold nem világított. A dolgozószoba ablakából jól látszik a ragyogó Dél Keresztje. Szokatlan csillagképek hunyorognak az ég bársonyos-fekete kárpitján. Valahol ott, közöttük, de közel, nagyon közel a Földhöz, talán éppen most úszik tova a nagy rejtély.

Muratov ide-oda járkál a szobában. Nem is tudja, hányszor tette meg az utat oda-vissza. Az ablakok tárva- nyitva. Csupán egyetlen asztali lámpa ég, megvilágítja az asztal egy részét, és a számítógép műszertábláját.