Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

(Űrhajósok, 1. könyv)

Egészen közel az idő, amikor a bolygóközi repülések a merész álma valósággá válik. A tudomány és a technológia ugrásszerűen közeledik ennek az ambiciózus feladatnak a végrehajtásához. Ma már kétségbe vonhatatlan, hogy a jövendő nemzedék el fogja hagyni a Földet, és követik őket mások is, egyre többen. És mai tudásunkkal úgy látjuk, hogy ez a veszélyes folyamat hősiességet kíván.

Emlékezzük a sarkvidékre. Volt idő, amikor e földrajzi hely megközelítése, elérése távoli álom volt csupán. Sok évszázadig kívánták ezt az emberek. Nagy nehezen, sok bátor kutató életébe került, míg megnyílt az út a pólusokra. Megkezdtük a munkát mégis. Dmitrijevics Papanyin expedíciója a világ érdeklődésének központjába került. De ma már az Arktisz-intézet dolgozói átlagos, hétköznapi útként teszik meg a távot.

Ugyanez fog történni a bolygóközi repülésekkel is.

Az idegen bolygókra történő látogatás most hihetetlennek tűnik, mert még nem történt meg. De rövid idő múlva, mondjuk, a Jupiter holdjaira fogunk látogatóba menni.

Az ember a jövőbe néz. Ha nem így lenne, megállt volna a haladás. Újabb célt kell a nemzetközi érdeklődés középpontjába helyezni, de amint elérjük tovább kell lépnünk, és az előzőleg vonzó cél köznapivá válik.

És ez nagyon jól van így!

A szerzőtől távol áll a gondolat, hogy munkája valós képet ad a világűr meghódításáról. Egy ilyen képet nem lehet adni. Az élet mindig különbözik fikciótól, gazdagabb, és változatosabb annál.

G. Sz. Martinov

Moszkva, 19 … év július 1.

Holnap start…

Pontosan 10:00-kor a Szergej Alekszandrovics Kámov által vezetett űrhajó elhagyja a Földet.

Gondoltam-e valaha arra, hogy lehetőségem lesz vele repülni?…

Természetesen nem! Mint mindenki más, távolból néztem az első repülőket és csodáltam őket.

Kámov és Pajcsadze különösen nagy embereknek látszottak a szememben, akik meghódították az eget, és bár voltak pillanatok, mikor álmodtam róla, — mint akárki más, — mégsem gondoltam, hogy társuk lehetek repülésük során.

Furcsa volt, amikor ez az elérhetetlennek tűnő álom mégis valósággá vált!

Sok csodálatos dologra volt szükség hosszú utunk megvalósulásához. Képes leszek-e megírni ezt azoknak, akik nem lehettek velünk? Képesnek kell lennem rá, hiszen ez volt a feladatom, az expedícióban. A munkám — mindent rögzíteni papíron, fényképen, filmen. A naplóm, aminek most álltam neki, lesz az alapja, reményeim szerint az alapja lehet egy könyvnek, amit két és fél hónapos repülés után, miután visszatértünk, kiadnak a Földön. Ezért a legkisebb részletet sem hagyhatom ki ezeken a lapokon…

Még csak kilenc óra van, és máris sok mindenről beszámolhatok. Tizenkettőkor kell lefeküdnöm.

Tudok majd aludni?… Nem valószínű…

Mikor kétségemet fejeztem ki ezzel kapcsolatban, Szergej Alekszandrovics előtt, azt mondta: — Hogy lefekvés után alszol-e vagy sem, azt majd meglátjuk, de a legfontosabb dolog, hogy fizikailag légy kipihent.

Megígértem neki, tehát meg is teszem, de közben leírok mindent az ezt az estét megelőző dolgokról.

Kezdem az elején.

Április 29.-én, majdnem pontosan két hónappal ezelőtt a szerkesztőm az irodájába invitált. Én csak előző nap tértem vissza Moszkvából, és az összegyűjtött anyagot rendeztem, és még nem igazán tértem magamhoz.

Amint beléptem, szerkesztőm hellyel kínált.

— Amit most ajánlani akarok önnek, — mondta — az nem a szokásos munka… — Rám nézett, és látta, hogy valamit közbe akarok vetni, ezért hozzátette: — Az expedíció rendkívüli, és veszélyes is lehet.

Habár egy pillanattal korábban már ki akartam jelenteni, hogy fáradt vagyok, és sehova sincs kedvem menni, de a szerkesztő utolsó szavai felkeltették érdeklődésemet.

— Nem félek a veszélytől! — válaszoltam. — Minél szokatlanabb egy munka, annál érdekesebb!

— Biztos voltam benne, hogy így válaszol — felelte ő. — Ön fiatal és egészséges, jó fotós, jó képességű újságíró, és még a kamerát is tudja kezelni. Ilyen képességű személyre van szükség ez esetben. Én még sem ragaszkodom ahhoz, hogy megállapodjunk. Joga van önnek ezt a munkát visszautasítani.

— Nem fogom elutasítani! — feleltem. Számomra érthetetlen pillantást vetett rám, és elmosolyodott.

— Annál jobb! — szólt. — Gondolom, ismeri Kámovot?

Erre a kérdésre összerezzentem. Kámov?… A világ legelső űrhajójának parancsnoka és tervezője.

Az, aki kétszer repülte körül a Földet. Csak nem rosszul?

— Természetesen! — feleltem. — Ki ne ismerné őt?

„Szóval emiatt a különös expedíció miatt hívatott —, gondoltam. Kámov neve nem hagyott kétséget afelől, hogy a Naprendszeren belüli, bolygóközi utazásról lehet szó. Ki ne vállalkozna közülünk egy ilyen útra? De egy dolog az álom, és egy másik, mikor az hirtelenlehetőség adódik egy ilyen útra.

— Ha akarja, — mondta a szerkesztő, — akkor részt vehet az új expedíciójában.

— Én nem tudok többet, de ha elfogadja, a többit majd Kámov mondja el.

— És miért nekem ajánlja fel ezt?

— Mert önt találtuk a legmegfelelőbb személynek.

Mindez annyira meglepő és annyira váratlan volt, hogy úgy éreztem, össze kell gyűjtenem a gondolataimat.

— Engedelmével csak holnap válaszolnék.

— Csak siessen! — mondta a szerkesztő. — Javaslom, kétszer is fontolja meg, mielőtt bármilyen döntést is hoz, nehogy később megbánja!

Hazudnék, ha azt mondanám, az aznap éjszakám nyugodt volt. Nem az első expedíción vennék részt.

Tudósítóként bejártam a Föld több pontját, voltam a Déli-sarkon, Közép-Afrikában, a Himalájában, de a bolygónkon kívül még soha. És most azt ajánlják, hogy hagyjam el azt, több tíz, vagy százmillió kilométerre is…

Eszembe jutottak a csillagászati könyvek, amiket olvastam. A Világegyetem… A végtelen tér, ahol, mint porszemcsék mozognak a csillagok… A távolságok, melyek közöttük elszakítják őket egymástól, messze túlhaladják az emberi képzeletet… Sötétség… Hideg…

Világosan láttam, amint az aprócska űrhajót körülöleli mindenfelől a végtelen, és hirtelen úgy elgyengültek a lábaim, hogy le kellett ülnöm egy székre.

Visszalépni?… Senki sem hibáztatna érte. Maradj csak a kedves, öreg Földön…

„És örökre megmarad emlékezetemben a gyávaságom,” — gondoltam, — „és ha most nem élek a lehetőséggel, egész életemben bánni fogom!” Hajnali háromkor még mindig haboztam; vágy és az önkéntelen félelem, változó sikerrel hadakoztak bennem.

Végül aztán kinyitottam az ablakot, és arcomat a hűvös hajnali szélbe tartottam.

Fentről, a nyolcadik emeleti lakásomból,szép kilátás van a városomra. Sok helyütt, még ragyogtak az ünnepi fények, és messze-messze piros foltként lüktet a Kreml tetején a vörös csillag.

Moszkva!.. A város, ahol születtem, felnevelkedtem; annak az országnak a fővárosa, amelytől mindent kaptam, amim csak van.

„Mi az beijedtél?” —, kérdeztem magamtól. — „Voltál-e olyan expedícióban, ahol nem voltál veszélyben? Nem kockáztattad akkor az életed?” Odaléptem az asztalhoz, és az egyik fiókból elővettem Kámov képét. „A Hold Kolumbusza” volt a képen, ahogy egyes külföldi újságok nevezték. Összenőtt, sűrű szemöldök, nagy orra és ajkainak vonala, egy kicsit olyanná tették, mint a híres sarkkutató, Roald Amundsen volt.