Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

— Én a laborba megyek. Szergej Alekszandrovics arra kért, hogy hívjam elő a ma készült felvételeket. Hamarosan visszajövök.

— Menjen csak.

Belopolszkij ifjú társára nézett.

— Menjen csak, — ismételte meg — és ne aggódjon. Időben vissza fognak térni. Nincs oka az aggodalomra. Ha van is a Marson nagytestű állat, a terepjárót nem meri megtámadni.

— Nem tartok támadástól — felelte Melnyikov. — De elképzelhető, hogy az oxigénszelep szivárogni kezd, és levegő nélkül maradnak. Vagy a motor hibásodik meg, esetleg lerobbanak valahol. Ha elszakad a lánctalp, meg se tudják javítani. Ha ez a hajótól nagy távolságban történik, meghalnak.

— Borisz Nyikolájevics, — szólt Belopolszkij — már régen meggyőződhetett arról, hogy mindaz, ami a hajónkon van, az a lehető legjobb minőségű. A terepjáróval sincs ez másképp. Nem csak egy oxigénpalack van a dzsipben, és nem papírból készült. Nem szivároghat úgy, hogy azt ne vennék időben észre. Emlékezzen rá, hogy Szergej Alekszandrovics utasítására tíz méter magasból leejtették, és semmi baja sem lett.

— Emlékszem, de mégis…

— Engem az ön helyében más zavarna — mondta tovább Belopolszkij. — Elméletileg van egy kockázatos dolog. Hangsúlyozom, elméletileg. A Marson homokviharok dúlnak. Olyan erősek, és akkora területen mennek végbe, hogy még a földi távcsövekkel is látjuk azokat. A Mars sima, egyenletes felszínén kialakuló hőmérsékletkülönbségek okozzák az erős szelet. A légkör nyugodtsága, ami már két nap óta tart, meglepő a számomra. A szél hatalmas mennyiségű homokot kap fel és sodor magával. Ne feledje, hogy mi egy mélyedésben vagyunk. A terepjáró alig jut túl a mélyedés szélén.

Tehát ne aggódjon — barátaink épségben visszatérnek.

Belopolszkij nyugodt és egyenletes hangon mondta ezt. Érvelése is logikus és alapos volt, de Melnyikovot nem tévesztette meg ez a látszólagos nyugalom. Ilyen terjedelmes beszéd szokatlan volt Borisz Jevgenyevicstől. Fogta a kamerát, és bement a laborba.

Belopolszkij együtt érző pillantással nézett utána. Nagyon megértette társa érzelmeit.

„Mi úgy indultunk neki a veszélyeknek, hogy tudtunk róluk — gondolta. — De mennyivel rosszabb lehet másoknak, akik nem ismerik azokat.

Felsóhajtott és a rádióhoz fordult. A pirosan világító lámpa még mindig megnyugtató fénnyel égett.

Ez a gyenge fénysugár jelezte neki, hogy a dzsipben minden rendben van. „Ahogy mi aggódunk értük, úgy aggódhatnak ők is miattunk, és ez így van jól. És így lesz ez mind a négy napon” — mondta magában.

Letelt az óra, és a terepjáró meg az űrhajó között ismét létrejött egy rövid beszélgetés. Semmi újat nem tudtak egymással közölni. A terepjáró hasonló terepen haladt, mint korábban. Minden rendben ment.

Melnyikov és Belopolszkij számára a mai reggel végtelenül hosszúnak tűnt. A nap lassan közeledett a zenithez. A külső hőmérő 15 °C-ot mutatott.

— És ez az Egyenlítő! — jegyezte meg Melnyikov.

— Igen, ez egy hideg bolygó.

A Nap magasságából ítélve tizenegy óra lehetett „a helyi idő szerint”, ahogy Belopolszkij mondta, mikor Kámov közölte velük, hogy száz kilométerre távolodtak tőlük.

— A motor tökéletesen működik — mondta. — Még ötven kilométert megyünk, aztán délnek fordulunk.

Két óra letelt az utolsó beszélgetés óta. Eljött a rendes bejelentkezés ideje, de az adó hallgatott.

Már rég elmúlt a várt pillanat, és a jelzőlámpa vörös fénye, és a hangszóróból hallható recsegés azt jelezte, hogy a terepjáró és az űrhajó között rendben van az összeköttetés, de mégsem jött létre a kapcsolat.

Belopolszkij határozott hangon a mikrofonba szólt.

— Miért hallgatnak? — szólt bele erős hangon. — Válaszoljanak!.. Válaszoljanak!..

Kis időközönként megismételte ezeket a szavakat. Melnyikov lélegzetvisszafojtva várt.

— A terepjáró rendben van — szólt Belopolszkij, miközben miden erejét összeszedte, hogy a hangja nyugodtnak tűnjön. — A rádiójuk működik. Talán kiszálltak a kocsiból.

— Mindketten?

A kérdésre Belopolszkij összerezzent. Kámov kijelentette, hogy semmiképp sem fogják mindketten elhagyni a terepjárót. Egyikük mindenhogyan bent marad. Akkor miért nem válaszolnak?

— Szergej Alekszandrovics!.. Arszén Georgijevics!.. Miért hallgatnak?… Válaszoljanak!..

Válaszoljanak!..

Nem érkezett válasz.

Az obszervatóriumra fájdalmas csend telepedett.

Melnyikov és Belopolszkij, egymás elől elrejtve ijedelmüket, le nem vették a szemük a pirosan világító lámpáról.

Mindketten tartottak attól, hogy a következő pillanatban hirtelen kialszik a fénye. A halk recsegés hangos zajnak tűnt nekik, és izgatottan várták a mikrofon kattanását.

Ám a percek múltak, és az adó makacsul hallgatott.

A terepjáró gyorsan és egyenes haladta bokrok szegélyezte homokos talajon.

Lánctalpai széles nyomot hagytak maguk után. A fehér burkolata jól visszaverte a fényt, ezért a dzsip belseje nem melegedett fel nagyon.

Kámov és Pajcsadze kényelmesen ült a puha ülésekben. Egy kicsit unták már a változatlan tájat, de reménykedtek benne, hogy találnak valami érdekeset, és figyelmesen nézték a környéket. Néhol a tó mellett kellett elhaladniuk, és egyszer csaknem futóhomokba ragadtak. A hernyótalpak kipörögtek, de Pajcsadze villámgyorsan visszakapcsolt, és az autó magabiztosan mászott ki a váratlan akadályból.

— Ez egy mocsár — jelentette ki Kámov. — Csak homokból.

Az űrhajót már száz kilométernyire hagyták maguk mögött, de a terepjáró állandó tempóban haladt tovább.

Kámov meg volt győződve róla, hogy az Ural-gyár mérnökei által kimondottan az ő részükre készített nagyteljesítményű gép nem hagyja cserben. Két óra folyamatos üzemelés alatt sem melegedett fel, és ép olyan hideg volt, mint induláskor. Úgy tűnt, a kis terepjáró nevetve tűri a terhelést, és könnyedén hajtja a lánctalpakat, a legkisebb erőlködés nélkül haladva előre.

— Jól összeraktuk — büszkélkedett Pajcsadze. — És milyen gyorsan!

— Nem véletlenül néztük át háromszor is a Földön — felelte Kámov. — Emlékszik, mennyire morgott Konsztantyin Jevgenyevics, mikor harmadik ellenőrzést is kértem?

Pajcsadze felnevetett.

— És arra emlékszik, — kérdezte — hogy megszidta önt Matvej Ivanovics, mikor eltört egy kulcsot?

Kámov visszaemlékezett az Ural öreg mesterére, aki megtanította nekik a jármű felépítését., és elmosolyodott.

„A szerszámokkal óvatosan, szeretettel kell bánni, fiatalember!” Valahogy így mondta, ugye Arszén Georgijevics?

— Valóban!

Kámov az órájára nézett.

— Féltizenkettő van — mondta. — Száznegyven kilométert tettünk meg. Ideje irányt váltanunk.

Körülnézünk 50 kilométerre déli irányban, aztán visszatérünk az űrhajóhoz.

— Máris fordulunk!

Kámov felemelkedett, és távcsővel megvizsgálta a terepjáró környékét.

Mindenütt ugyanaz látszott: bozót és homok.

Már éppen vissza akart húzódni, engedélyt adni a visszafordulásra, mikor hirtelen előrehajolt.

— Mi az ott? — kérdezte. — Nézze, Arszén Georgijevics!

Pajcsadze a szeméhez emelte a távcsövet.

Két kilométernyire, a terepjárótól jobbra, a valami gyengén világító test látszott, ami a növénytenger fölé magasodott.

— Mintha valami fémből lenne — jegyezte meg Kámov.