Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

— Ejtőernyőt! — kiáltott Bason-nek.

Eljött a döntő pillanat. Fenn tudja majd tartani őket az ernyő?

Hapgood hirtelen rándulást érzett. A rakéta felett szétnyílt a hatalmas selyemernyő. A sebességük azonnal csökkenni kezdett. Az ejtőernyő kibírta a terhelést.

A verítékben fürdő Hapgood összeszorított fogakkal, minden erejét és ügyességét bevetve igyekezett a hajót a eltéríteni függőlegestől.

Mikor a „földet” egy kilométerre megközelítették, hirtelen sötét lett. A Nap eltűnt a horizont mögött, és Hapgood rájött az éjszaka bekövetkeztének gyorsaságából, hogy a Marsi „trópusokon” vannak.

Csak ülni lehetett a vaksötétben. Hapgoodnak fogalma sem volt róla, nem kerülnek-e valamely tó veszélyes mélyére, de semmit sem tudott tenni. A rakéta gyorsan ereszkedett. Egy csattanás…, a műszerek üvegének csörömpölése…, Bason ijedt kiáltása…, és az űrhajó megállt. A Marson voltak.

Hapgood ösztönösen az órájára nézett. 13.34 volt az idő. Basonhoz fordult.

— Jegyezze le! — mondta izgalomtól remegő hangon. — 19… december 28., washingtoni idő szerint tizenhárom óra harmincnégy perckor, az amerikai, Charles Algernon Hapgood által tervezett űrhajó, ugyancsak az ő vezetésével, leszállt a Marsra.

— A legénység tagjai: a már említett Charles Hapgood, és a Nem York Times riportere, Ralph Bason — szólt közbe az újságíró. — De ez még csak félsiker. El kell hagynunk a rakétát, és a bolygóra lépnünk. Az orosz hajó is bármely pillanatban ideérhet.

— Hacsak már meg nem érkezett —, suttogta Hapgood, olyan halkan, hogy Bason nem hallhatta.

— Igyekezzünk, Charles!

A riporter lázasan kapott fel egy kamerát.

Hapgood tudta, mit akar tenni. A lehető leggyorsabban eltávolította az óra fedelét, amit a Földön egy bizottság zárt le pecséttel. Ezt a készüléket, aminek a számlapja nem csak az időt, hanem a dátumot is mutatta, a hajón kívül kellett lefényképezni, hogy vitathatatlan bizonyítékul szolgáljon a rakéta Marsra érkezésének pontos idejéről. A kamera is le volt pecsételve.

Miután magához vett egy oxigénmaszkot, az órát, egy magnéziumlámpát és a kamerát, és a jármű szűk zsiliphez ment.

Miután hermetikusan bezárulta belső ajtó, Hapgood megszólalt: — Éjszaka a rakétából elhagyni, egy ismeretlen bolygón, nem túl okos dolog.

— Akkor maradjon! — válaszolta Bason. — Majd magam megyek. Nem akarom gyávaságból elveszíteni a repülésünk minden gyümölcsét — Nyissa ki! — kiáltotta parancsoló hangon, Hapgood habozását látva.

Csattantak a zárak. Hideg levegő zúdult a szobába, lehűtve túlhevült testüket. Az ajtó kinyílt.

Az első, ami Hapgood szemébe tűnt, a Nagy Medve (Nagy Göncöl) csillagkép, mely mint egy kanál terült el az égen. A Mars ritkás levegőjében nem ragyogtak úgy a csillagok, mint a Földön.

— Jöjjön ki! — hívta Bason. — Úgy méltányos, ha ön teszi meg az első lépést a bolygón.

Az űrhajó egy tó közeli kis homokos területen ért talajt. A „földtől” másfél méter magasan volt az ajtó. Indokolatlan félelmét elnyomva Hapgood leugrott. A Mars gyenge gravitációja miatt ez olyan volt, mintha csak a karosszékéből ugrott volna fel. Bason átadta neki az órát, a lámpát és a masinát, és követte őt.

Néhány méterrel odébb ismeretlen növények sötétlettek. Az csillagokkal teli éj sötétjében szörnyen titokzatosnak látszottak, tele megoldatlan rejtélyekkel.

— El kell távolodnia a rakétától, hogy sikerüljön a felvétel! — kiáltotta Bason, de hangja az oxigénmaszkon keresztül csak szánalmas nyikkanásként hangzott a ritka levegőben.

Háborítatlan nyugalom vette őket körül. A legkisebb légmozgás sem volt a fagyosan hideg levegőben. A fényesen, rezzenetlenül számtalan ragyogó csillag fénye, olyan hideg volt, akár a levegő. A horizont széle közelében egy kék fényű ragyogott az égen.

— A Föld! — suttogta Hapgood.

Mintegy tíz méterre eltávolodtak a rakétától és megálltak. Hapgood felemelte az órát, és Bason két lépést hátrált, egyik kezével felemelte a lámpát, a másikkal levette a gépről a lencsevédőt.

A vakító fény egy pillanatra megvilágította a sűrű bozótot, a tó körülötti teret, ahová a rakéta érkezett, és a Hapgood kinyújtott kezében lévő órát. Az oxigénmaszkkal az arcán úgy nézett ki, mintha egy különös, fantasztikus lakója lenne ennek a furcsa, ismeretlen világnak…

Ilyennek fog Hapgoodra emlékezni Bason élete végéig!

Gyorsan elfordított egy kapcsolót a lámpán és éppen felemelte, a második felvételre készülve, mikor halk szisszenő hang hallatszott. Hosszú, sötét test villant meg a horizont hátterében hullámozva.

Bason füleit kétségbeesett kiáltás érte el.

Önkéntelen mozdulattal nyomta meg a kioldógombot. A tejfehér villanásban olyan képet látott, amitől ragacsos izzadság lepte el a testét.

Kétlépésnyire tőle, ahol Hapgood állt, egy fényes, ezüstszőrű, óriási kígyóra hasonlító állatot látott.

A rémülettől megdermedt Bason látta, hogy Charles lábai az ismeretlen szörnyeteg alól lógnak ki.

A következő pillanatban a lámpa kialudt. A hirtelen fény után az éjszaka még sötétebbnek tűnt.

Miután vad, átható kiáltást hallott, Bason eldobta a lámpát, és eszeveszetten rohant a hajóhoz. Nagy rémületében elfeledkezett a zsebében hordott pisztolyról, egy ugrással a zsilipkamrában termett, és bevágta maga mögött az ajtót.

Apró görcsök rángatták. Émelygett, hányinger csavarta a belsejét. Erőtlenül, gondolatok nélkül feküdt a sötétbe borult fülke padlóján. Maga előtt látta társa könyörtelen halállának a képét, az óriási szőrös kígyót, az alóla kiálló lábakkal.

Mozdulatlan…

„Tehát már halott volt” — jött az első tudatos gondolata.

A hányinger fokozatosan elmúlt. A gyötrő remegése is megszűnt. Bason csak ült és hallgatott.

Minden csendes volt. Kívülről sem hallatszott semmi. Csak a saját, nyugtalan szívverését érzékelte.

„Talán megmenthettem volna?” — villant át az agyán az ijesztő gondolat. „Nem, már halott volt” — sietett megnyugtatni magát.

Felkelt és bekapcsolta a világítást. A külső ajtó zárva volt. Azt már elfelejtette, hogy ő maga csapta be azt, ezért meglepődött rajta. Aztán levette az oxigénmaszkot, és elindult a rakéta belsejébe.

Hirtelen leküzdhetetlen álmosság tört rá. Anélkül, hogy megnézte volna hol van, lerogyott a földre és rögtön elaludt.

Azt nem tudta, meddig aludt, de mikor kinyitotta a szemét, fény világított be az ablakon. Leült és fejét keze közé fogva gondolkodni kezdett. Hapgood meghalt. Ő egymaga nem képes kezelni a Mars- rakétát. Felderengett előtte a közelgő halál. Semmi sem mentheti meg. Semmi, kivéve… De hogyan fogja itt a szovjet űrhajó leszállóhelyét megtalálni? A bolygó hatalmas. Kámov bárhol letehette hajóját a Mars 150.000.000 négyzetkilométeres felszínén. Oda minden remény… Meddig fog elhúzódni a kínlódása? A levegő egy személynek három hónapra elegendő. Három hónap… Vajon kihúzom ilyen sokáig?…

Az ablakhoz ment. Ott lehet még a Mars szörnyű lakója? Bason arra gondolt, milyen jó lenne lencsevégre kapni a fenevadat. „Az egy szenzációs kép lenne” — gondolta, és egyből el is mosolyodott rajta: ki látná azt a képet?…

Az ablakon túl sütött a nap. A növények szürkéskék cserjéi, és az űrhajónak helyet adó homokos terület kihalt volt. Észrevette a tegnap elejtett lámpát a homokban. Hapgood teste nem látszott sehol.