Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

Bason, aki számos cikket írt a repülésről, elismerően nyilatkozott Hapgoodról, amiért az ambiciózus tervező hálás volt, és megajándékozta őt a szimpátiájával. Ez nem akadályozta meg Ralphot abban a törekvésében, hogy szokott hidegvérével rá ne akarja beszélni egy magyarázó- riportra az űrhajóút tudományos céljáról, de Hapgood csak vállvonogatva próbálta meg lerázni a szerkesztő ostobaságait.

— Most divatos téma a repülésünk, — szólt Bason — Miért nem ír róla? Az olvasók kíváncsiak az űrutazásra.

— Most nincs rá időm — válaszolt Hapgood.

Teljes erővel a jövendő repülésbe merült. Minél jobban közeledett a kijelölt nap, annál inkább úrrá lett rajta az indulás előtti izgalom.

Július 10.-én hatalmas embertömeg vette körül a területet övező kerítést. Az indítóállvány környékét benépesítő sokaság nagy részét azok tették ki, akik az ország más részéből, mint pl. New Yorkból vagy Washingtonból érkeztek, hogy láthassák az űrhajó indulását.

Sok helyütt látszottak a hazafias érzelmű nézők által hozott amerikai zászlók. Lovasrendőrök tartották fenn a rendet a hajó közelében.

A start időpontját nyolc órára tűzték ki.

A sportfelelősök, a Bason által meghívott sajtóképviselők távozta után ellenőrizték a vezérlőberendezést, elbúcsúztak az űrhajósoktól, és elhagyták a hajót.

Hapgood és Bason magára maradt. Mindketten gumiruhát vettek, mert vízbe kellett merülniük, hogy csökkentsék a testsúlyuk ötszörösére növekedésének szervezetükre káros hatását, amit az 50 m/sec2 — os gyorsulás okoz.

Hapgood szorosan bezárta az ajtót. Az űrhajóban mindössze egy fülke volt, ami tele volt zsúfolva a folyékony oxigént tartalmazó tartályokkal, és az expedícióhoz szükséges egyéb dolgokkal. Semmi hely sem maradt üresen.

Hapgood az órájára pillantott.

— Lefeküdni! — mondta.

Bason habozott fejét a gumiálarcba dugni, mert továbbra is félelem töltötte el az alumíniumdoboz koporsóra hasonlító alakja láttán.

— És ha történik önnel valami, — kérdezte, — akkor hogyan jutok kik innen?

— Ha valami történik velem, akkor már nem kell kijutni a fülkéből — felelte Hapgood. — Nem mindegy hogyan hal meg? Nélkülem ön is elveszik, mert nem ismeri a hajó működését.

Bason nagy sóhaj kíséretében belebújt a maszkba. Minden erejével igyekezett legyűrni félelmét, miközben Hapgood a hátára segítette az egyik tartályt. Hallotta, ahogy Hapgood összekapcsolja a tömlőket, kicsavarja a fedelet, és a „koporsóba” elkezdett beáramlani a víz.

Igen, most már elszigetelte magát, és nem szabadulhat ki innen. A levegőnek, tudtával, negyven percig kell kitartani, és ha tovább tart a merülési idő, menthetetlenül megfullad.

Esetleg Hapgood erre nem is gondolt. Hirtelen elveszítheti az eszméletét, vagy egyszerűen csak megfeledkezik a társáról…

Lehet, hogy szándékosan meg akarja ölni? Milyen egyszerű lenne, a Földre való visszatéréskor egy kitalált történetet mondana, elrejtve halálának való okát. Ki tudná ellenőrizni? És akkor a repülés minden dicsősége egyedül és osztatlanul Hapgoodra szállna. Hogy nem gondolt erre? Természetesen ez is megtörténhet. Miért nem kopogtatja meg Hapgood a fedelet, hogy lássa, minden rendben van-e, amint abban megegyeztek? Elég a légvezetéket kicsatolni — és már vége is van… Máris nehezebben tud lélegezni… Az újságíró megpróbált kimenekülni a szűk dobozból. Aztán meghallotta a három koppanást.

Az egyezményes jel! Nem, a levegő is rendesen áramlik… Könnyű lélegezni…

A kopogtatás megismétlődött. Bason felemelte a kezét és ő is három koppantással válaszolt.

Miután meggyőződött arról, hogy társával minden rendben van, Hapgood ellenőrizte, le van-e rendesen zárva a fedél, majd ismét ellenőrizte a felszerelést: a tömlők csatlakozását, ami levegővel látja el Basont és őt magát, megvizsgálta a motorok vezérlőkábeleit. Minden tökéletes volt.

Felvette a gumimaszkot, a gumiöltöny gallérjánál megszorítva azt. Aztán bemászott a dobozába, csatlakoztatta a tömlőket, lezárta a fedelet, és feltöltötte azt vízzel.

Minden készen áll a felszállásra.

A maszk üvegén át a kezén lévő órára pillantott. Még két percük volt.

Hapgood egészen nyugodott volt. Nem akart már az út kezdetén a fenyegető veszélyekre gondolni.

A célt, aminek az életét szentelte, sikerült elérni. Bolygóközi útra indulhatott. Minden más háttérbe szorult a tudatában. Ha katasztrófa történne, nem marad életben. Győzelem vagy halál! Harmadik esélye nem volt…

Még egy perc volt hátra.

Kámov jutott az eszébe. Ellenfele már messze járt a Földtől, nem is sejtve, hogy Hapgood űrhajója követi, a Mars elérésének elsősége reményében…

Itt az idő!

Hapgood biztos kézzel nyomta meg az indítógombot.

Fájdalmasan lassan telt az idő…

Százhetven nap telt el, — a napok, melyek semmiben nem tértek el egymástól, semmittevéssel telve, — egyik a másikat követte bódító egyhangúsággal.

A rendkívüli helyzet tudata, amit a rakéta ablakai előtt kibontakozó univerzum látványa is erősített, gyorsan elveszítette az újdonságát.

Szinte alig történt valami. A rakéta az égi mechanika örök érvényű törvényeinek megfelelően repült, és gyorsan a céljukhoz juttatja őket, hacsak valami nagyobb meteorittal nem találkoznak, ami elől nem tudnak kitérni. Azonban Hapgood nem hitte, hogy egy ilyen dolog megtörténhet.

Hűen tartotta magát az amerikai csillagászok által meghatározott programhoz, de a gyakorlati tevékenységek nagyon hiányoztak neki. Megértette, hogy a munka hiányzik neki.

Egyre inkább úgy érezte, hibát követett el azzal, hogy Bason helyett nem valamelyik csillagászt, akivel megbeszélhetné a felmerülő kérdéseket. Itt, a világmindenség űrjében, a Földtől távol, az a hiábavaló, kicsinyes és értelmetlen vágy tört rá, hogy senkivel se kelljen osztoznia a Mars felfedezésének dicsőségében. Mi marad abból neki annak a kivételével, ami a rakéta tervezőjét és parancsnokát illeti? Mi különbség van ebben az esetben egy újságíró vagy egy csillagász között?

Egyértelműen semmi.

Hiba, helyrehozhatatlan hiba!

Nem volt mit beszélniük Bason-nel. Túl nagy volt a különbség a szellemi színvonaluk, és a tudományos felkészültség terén. Az újságírót csak a pénz és a hírnév csábította az útra. A tudományos részek nem érdekelték.

A „New York Times” ifjú tudósítója nem volt jobb, mint a többi munkatársa. Többet tenni, mint Bason, ő sem tudott. Az összes könyvet kétszer is elolvasta, és aludni próbált, amennyit csak képes volt, a fennmaradó időben komoran bámult ki a hajó ablakán. Mögötte mindig ugyanaz a változatlan csillagos kép látszott. Mindketten szenvedtek.

De lassan eljött az út vége. Eljött az utazás utolsó napja., a rakéta a célja közelébe ért.

Hapgood elmagyarázta Bason-nek, le kell szállniuk.

— Ha abbahagytuk a fékezést, akkor ön a parancsomra kinyitja az ejtőernyőket.

— Rendben! — mondta Bason. — Hogyan fékezzük le a rakétát?

— Mivel csak egy motorunk van, — felelte Hapgood — azt nem tudjuk fékezésre használni, ezért a bolygó légkörének súrlódását használjuk arra. Ha számításaim helyesek, ami felől nincs kétségem, tizenkét óra kemény erőfeszített munka vár rám.

A rakéta december 28.-án, pontosan két órakor elrepült a Mars mellett, annak légkörét érintve, Hapgood terveinek megfelelően, egy félkört írt le, majd ismét elhagyta a bolygót, immár a másik oldalról. Egyre-másra csinálta az elnyújtott köröket, egyre mélyebbre süllyedve annak atmoszférájában, amely egyre jobban lefékezte az űrhajót, Hapgood terveinek megfelelően. Az utolsó köröket már a Mars légkörét el nem hagyva tették meg. Sebességük percenkénti ezer kilométerre csökkent. Hapgood úgy döntött leállítja a motort. A hajó belsejében a hőmérséklet ötven fokra szökött fel, és a két űrhajós azt gondolta, nem bírja sokéig, ha nem hűl le gyorsan. Hapgood, mivel félt tőle, hogy elájul, s ezzel megöli magát és Basont, úgy döntött a rakétát az alattuk öt kilométerre lévő felszínre ülteti. Bízott benne, hogy a közelgő naplemente előtt meg tudja tenni, mivel a Nap már erősen közeledett a láthatár széléhez.