Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

A növények sűrűjéből egy kis bozontos állat ugrott ki. Testmérete, ugráló mozgása és hosszú füle miatt a földi nyúlra emlékeztetett. Az állat testét hosszú, kékesszürke szőr borította. Nagy, matt-fekete, kerek szemei közel ültek egymáshoz, amitől valószínűleg a látótávolsága rövid volt.

Az ugráló állat elérte a tóparti homoksávot, és hirtelen a hátsó leült a hátsó lábaira. Füleit behúzta, és ugrásra készen megfeszült. De az, ami a riadalmát okozta nem mozdult, s az állat fokozatosan megnyugodott. Kinyújtotta a füleit, fejét egy kissé megbillentette. Úgy látszott, mintha hallgatózna. Ám minden csendes volt. A bokrok közül két ugyanilyen állat ugrott ki, és csatlakoztak társukhoz.

Hirtelen valami éles hang hallatszott. Egy láthatatlan rugó csattant — és a hajótest enyhe remegése közben az ajtó félrecsúszott. Egy ember jelent meg, bundás munkaruhában, fején sisakkal.

A létra nagy zajjal csapódott a talajnak.

Az állatok felpattantak, és máris eltűntek a bokrok között.

Az ember ijesztette el őket, aki a létra használata nélkül, könnyedén leugrott az egy-két méternyi magasságból a „földre”. Egy másik is jött mögötte, ugyanúgy öltözve.

— Ezek a lények nem tőlünk riadtak meg, — mondta, — hanem a zajtól. Soha nem láttak még embert, és nem tanulhattak meg félni tőle. Viszont a szőrük színe hasonló a növényekéhez, amik között élnek, s ez azt mutatja, hogy van valami a Marson, ami vadászik rájuk, különben nem alakult ki az álcázó szín náluk.

— Igaza van. Nem csak ezek a „nyulak” élhetnek itt. Meg kell találnunk az ellenségeiket is.

— Óvatosnak kell lennünk. Ki tudja, milyen lények élnek itt.

— Tegnap semmit sem láttunk, Szergej Alekszandrovics.

— Az állatok elijedtek a hangtól, amit a terepjárónk okozott — mondta Kámov. — De ahol ilyen „nyulak” vannak, ott kell lennie „farkasoknak” is, amelyeket még ismeretlenek előttünk.

— Az óvatosság nem lehet akadály — állapította meg Pajcsadze.

Az oxigénmaszk elfojtotta a hangjukat, de a hangerősítők újra hallhatóvá tették azokat, így nem kellett emelt hangon beszélni.

Kámov lemászott a lépcsőn, mögötte az űrhajóban megjelent Melnyikov, kamrával a kezében. A vállán két automata fegyver lógott, amit Pajcsadzénak adott. Az expedíció tagjai néhány pisztoly és puska kivételével fegyvertelenek voltak. Mindegyiküknek távcső és fényképezőgép lógott a mellkasára.

— Amint felvette, ahogy eltávoztunk, — mondta Kámov — menjen vissza a hajóba, és emlékeztesse Konsztantyin Jevgenyevicset az utasításaimra. Ismétlem: ne hagyják el a hajót, ha nem feltétlenül szükséges. Ha mégis meg kell tenni, akkor ön legyen az, aki megteszi, Belopolszkij egy pillanatra sem hagyhatja el azt. Ha nem térnénk vissza estig, ne vállaljanak kockázatot. Ha megszakadna velünk a kapcsolat, gyújtsák meg az irányfényt, és tartsák bekapcsolva mindaddig, míg vissza nem térünk a terepjáróval. Ha nem tér vissza a terepjáró, a megadott időben repüljenek haza, a Földre.

— Így lesz, Szergej Alekszandrovics! Sok szerencsét!

— A reflektor fénye alkonyat után segítségünkre lehet — tette hozzá Kámov. — Ha elkésnénk, akkor is megtalálhatjuk az űrhajót a reflektorfényben. Na, viszontlátásra!

Kezet rázott Melnyikovval, és beszállt a terepjáróba. Pajcsadze már a kocsi kormánya mögött ült.

— Még valami — fordult hátra Kámov. — Hívja elő a ma készített felvételeket. Nagyon szeretném megismerni ezeket a kis állatokat.

— Rendben van, Szergej Alekszandrovics!

Melnyikov mosolygott a maszk alatt. Biztos volt benne, hogy tökéletesen lefilmezte a „nyulakat” az űrhajó ablakából. Ez a kis etűd kétségtelenül nagy érdeklődést fog kelteni, mikor a földi képernyőkön bemutatják: marsi lények, természetes környezetükben!..

Kámov beszállt a kocsiba, behúzta a hermetikusan záródó ajtót, majd megnyitotta az oxigénszelepet. Amikor a gép megtelt levegővel, és a benne lévő nyomás elérte a normális szintet, levette a maszkot. Pajcsadze követte a példáját.

Melnyikov kamerával a kezében néhány lépést eltávolodott. A hajóablakban negyedik társuk, Belopolszkij arca látszott.

— Induljunk, Araszén Georgijevics! — adta ki a parancsot Kámov.

A terepjáró lassan megindult az űrhajó közelében lévő növényzet sűrű fala felé. Pajcsadze nem akarta letaposni azokat.

— Sajnálom őket, Szergej Alekszandrovics!

— Menjünk inkább balra — mondta Kámov. — Valami rés látszik. Az űrhajó környékét letaposni, nem éri meg. Elcsúfítanánk a kilátást — nevetett gúnyosan.

Pajcsadze a mondott irányba fordult. Valóban egy átjáró nyílt az adott irányban. A homokos út hívogatón csábította, hogy kövessék.

A terepjáró gyorsan megfordult, és eltűnt nyugati irányba.

Melnyikov leállította a felvételt, és utána bámult. „Ha nem tér vissza a terepjáró, repüljenek haza, a Földre” csengtek a fülében még mindig Kámov szavai.

Ha nem jönnek vissza… Nem, ez nem történhet meg… Visszatérnek… Vissza kell térniük!

Nagyot sóhajtott, és a hajóhoz ballagott. Bemászott a zsilipkamra ajtaján, felhúzta a létrát és megnyomta a záró-gombot. Az ajtó becsukódott. Tíz másodperc múlva a belső ajtó automatikusan kinyílt, amit Melnyikov, miután bement rajta, ismét bezárt. Levette az álarcot, és besétált az obszervatóriumba. A hajó üresnek tűnt neki. Két kedves társa nem volt benn, ők most egy ismeretlen világ idegen és titokzatos távolában száguldottak.

Belopolszkij még mindig ott állt az ablaknál.

— Még látszanak — szólt.

A távoli bokrok között látni lehetet még a gyorsan távolodó terepjáró fehér tetejét. Egy pillanatra láthatóvá vált az egész masina, majd teljesen eltűnt.

— Most várakozunk — mondta Belopolszkij. — Holnap ránk kerül a sor.

„Holnap? Csak minél előbb holnap lenne már!” — gondolta Melnyikov a hajó rádiójához haladtában.

Halk recsegő hang, és a jelzőlámpák megnyugtató piros fénye jelezte, hogy a terepjáró rádiója működik. Kámov fél óra utánra ígérte az első bejelentkezést. Ezalatt az autó jelentős távot tud megtenni.

A készülékhez ült. Belopolszkijnak nem akadt munkája az obszervatóriumban, tehát ő is mellé telepedett. Türelmesen vártak mindketten. Tűkön ülve várták Kámov bejelentkezését, de az expedíció parancsnoka által a rádióra vonatkozó utasítást nem akarták megszegni.

Végül letelt a harminc perc.

Egy éles reccsenés hallatszott a rádióból, majd Kámov beleszólt a mikrofonba.

— Itt Kámov beszél — hangzott fel a jól ismert hang. — Jó a vétel?

— Jól hallható — válaszolta Belopolszkij.

— Mi is jól halljuk önöket. Nincsenek híreink. A terepjáróval bejárt terület nem különbözik attól, ami a hajót körülveszi. Láttunk néhány „nyulat” is. Egynek majdnem nekimentünk. Közvetlenül elénk ugrott, de szerencsére Arszén Georgijevicsnek sikerült kikerülnie. Ezekből látszólag sok van, de más állatnak nem leltünk nyomára. Önöknél mi újság?

— Itt semmi sem történt. Minden nyugodt.

— Ellenőrizzék a környező terepet. A következő bejelentkezésünk egy óra múlva lesz. Kérem, ismételje meg!

— A következő bejelentkezés egy óra múlva lesz.

— Kapcsolat vége.

A hang elhallgatott, mikrofon kikapcsolt.

— Itt marad, Konsztantyin Jevgenyevics? — kérdezte Melnyikov.

— Igen.