Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

„Újra lőnöm kellett volna, mikor a földre esett — gondolta. — El kell ismerni, az orosz ügyesen bolonddá tett! Három lépéssel lemaradtam… Megbocsáthatatlan! Kámov azt mondta, nem repült volna el velem, de ez csak szöveg. Más lett volna a véleménye, ha az élete kerül veszélybe…

Alig volt valami személyes tárgya Bason-nek, ezért gyorsan végzett a csomagolással.

— Ideje mennünk — mondta Kámov. Pajcsadzéhoz fordult. — Hogyan érzi magát, Arszén Georgijevics?

— Nem vagyok rosszul. — Pajcsadze felállt, de úgy megtántorodott, hogy csaknem elesett. Kámov kapta el. — Erősen szédül.

— Ölelje át a nyakam — szólt Kámov. A terepjáróhoz eljutni lesz a legnehezebb. Aztán már hamarabb otthon vagyunk. Menjen előre! — Parancsolta Bason-nek.

Az amerikai némán engedelmeskedett. Leugrott a „földre”, és segített Kámovnak leemelni a sebesültet.

— Nagyon bánom ezt a meggondolatlan támadást, Mr. Kámov — mondta. — Nem tudom hogy történhetett. Nem voltam magamnál. Charles Hapgood halála megzavarta a fejem.

— Ez nem csoda — felelte Kámov. — Azt hiszem, ezt majd a bíróság is figyelembe fogja venni. Tegye a hajóba Hapgood lábát.

Pajcsadze hóna alá nyúlt.

— Nem vagyok nehéz, Szergej Alekszandrovics?

— Ugyan! Elfelejti, hogy a Marson vagyunk?

Barátjával a terepjáróhoz ment, és kényelmesen elhelyezte a hátsó ülésen.

Bason még mindig az ajtóban állt. Kámov szavai villámcsapásként érték. Mostanáig úgy tűnt neki, hogy a szovjet űrhajó parancsnoka nem tulajdonít nagy jelentőséget a történteknek. Most ráébredt mélységes tévedésére. Amit engedékenységnek hitt, az a kemény önfegyelem és kitartás megnyilvánulása.

Kámov ismét Bason-hoz fordult.

— Ne tartson fel bennünket! — szólt ingerülten. — Mire vár még?!

Bason nem felelt. Némán felemelte társa és a kamera maradványát, a zsilipkamrába tette és bezárta a hajó ajtaját. Aztán továbbra is némán beült a kocsiba. Kámov már benn ült. Mielőtt elindultak volna, bekapcsolta az adóvevőt.

— Na végre! — hallatszott Belopolszkij hangja. — Mi történt önökkel, Szergej Alekszandrovics?

— Mindent megtudnak, ha visszatértünk — felelte Kámov. — Kérem, nagyon figyeljen rám. Arszén Georgijevics megsérült. Készítsenek neki elő kényelmes fekhelyet. Ha meglátják a terepjárót, Borisz Nyikolájevics jöjjön oda, segíteni a beteg átszállításában. Még egy személy tart velünk. Készítsenek elő neki egy fülkét.

— Miféle személy? Honnan…

— Ő az amerikai űrhajó egyik utasa. Most nincs időm magyarázkodni. Várjon türelemmel. A terepjáró maximális sebességgel fog haladni. Út közben nem tudok beszélni. Másfél óra múlva otthon leszünk. Minden világos?

— Nem, nem teljesen értem — válaszolta Belopolszkij. — Azonban végrehajtjuk az utasításait.

— Akkor viszontlátásra! Megszakítom a kapcsolatot.

Kikapcsolta a mikrofont, és Kámov Pajcsadzéhoz fordult: — Kényelmes önnek, Arszén Georgijevics?

— Jól vagyok, ne aggódjon!

— Elnézést, — mondta váratlanul Bason — várjon egy percet.

— Miért?

— Szeretnék visszatérni a hajómra. Van ott egy amerikai zászló. Azt kérték, hogy helyezzük el a Marson, a látogatásunk emlékére.

— Nem! — reagált élesen Kámov. — Nem engedélyezem!

Elindította a motort.

— A terepjárónak maximális sebességgel kell haladnia, Arszén Georgijevics. A megteendő utat már ismerjük, és teljesen veszélytelen. Ha a gyorsaságunk miatt rosszul érezné magát, tessék szólni.

— Nem lesz semmi baj, — mondta Pajcsadze — teljesen jól vagyok.

A visszaút nem volt több másfél óránál. A terepjáró száztíz kilométeres sebességgel robogott, szigorúan már kitaposott úton haladva, ami jól látszott a kemény talajon. Az erős rugózás és a puha fotelek megfelelő körülményeket biztosítottak a sebesültnek, és Kámov bízott benne, hogy a nagy gyorsaság nem okoz semmilyen bonyodalmat a betegnek. A sérülése, szerencsére könnyű volt. Igaz, a golyót ki kell operálni, de ez nem okoz gondot a doktornak. Az űrhajón minden szükséges felszerelés megvan, bármely esetre számítva.

Sokkal veszélyesebb lett volna akár csak egy napig is az amerikai űrhajón maradni, ahol a sérültet el sem lehetett volna helyezni kényelmesen. Volt még egy bonyodalom. Az űrhajó három nap múlva hagyja el a Marsot. A megduplázódott súly, ami a gyorsulás következményeként lép fel, a beteg számára veszélyes lehet. Kámov tudta, akkor is el kell indulniuk, a legénység többi tagjának érdekében, ha ezzel Pajcsadze halálát okozzák.

Eddig a napig az expedíció sikeres volt. Sikeresen hagyták el a Földet, elrepültek a Vénuszhoz, megfigyeléseket végezhettek rajta, és még az aszteroidával való találkozás is jól végződött. A nehéznek tűnő Marsra való leszállás is, amitől, bár társai elől titkolta, erősen tartott, végül is rendben megtörtént. Az űrhajó úgy ért talajt, mintha a földi kilövőállásba tért volna vissza. Úgy tűnt, az űrrepülésüket, a várakozásokkal ellentétben, a legkisebb nehézség nélkül sikerül végrehajtani.

És az amerikaival való találkozásuk csaknem tragédiával végződött.

Kámov keserűen bánta, hogy hagyta magát Bason csapdájába esni. De ki számíthatott arra, hogy ez az emberi korcs ilyen aljas dolgot gondol ki?

Az amerikai butasága és hálátlansága izgatta Kámov fantáziáját.

Mire is számított ez az ember? Még ha feltételezzük is, hogy a tervét siker koronázza, mi lett volna ezután? A szovjet űrhajó is visszatért volna a Földre. Hapgood űrhajóját is csak akkor lehetne használni, ha az újságíró tisztában lenne a hajó felépítésével, a motorok erejével, a hajó sebességével, és sok olyan apró adattal, amelyek elkerülhetetlenek a repüléshez. Tudta ezeket az amerikai? Valószínűleg nem. Tételezzük fel, hogy rendelkezik a szükséges ismeretekkel. A szovjet tudós által irányított űrhajó természetesen a Szovjetunió területén érne földet. Valóban azt képzelte Bason, hogy képes lenne Kámovot az Amerikába való repülésre kényszeríteni? Nyilván így számolt az újságíró, mivel önmaga alapján ítélte meg őt is.

Az amerikai közvetlen közelsége kényelmetlen volt Kámovnak, és türelmetlenül várta hosszú útjuk végét.

Többször hátrafordult ülésében. Pajcsadzénak nyilvánvalóan fájdalmai voltak. Erről árulkodott a csillagász elfelhősödött tekintete, és összeszorított fogai. Az izzadság kiütött a sebesült homlokán, és lassú mozdulatokkal törölte azt le. Egyértelműen látszott, hogy neki nem volt olyan könnyű az út, mint amilyennek azt egy egészséges látta volna. Amikor Pajcsadze pillantása találkozott Kámov zavart tekintetével, elmosolyodott, és alig mozgó ajkakkal mondta mindig ugyanazt a mondatot: „Ne aggódjon, jól vagyok!” Csak el ne ájuljon!

A növények villámként suhantak tova a dzsip ablakaiban. Kámov a végpontjáig lenyomta a reosztát karját, hogy a lehető legtöbbet hozza ki a motorból.

Nem zavarta a nagy sebesség. A terepjáró nyomai jól láthatók voltak, az út eltéveszthetetlen volt. A „mocsár” messze elmaradt mögöttük. Közeledtek az űrhajóhoz.

Kámov minden pillanatban várta az elhagyott űrhajó körvonalának feltűntét.

A látvány mégis váratlanul tárult eléjük.

A hófehér testű gép kiterjesztett szárnya büszkén emelkedtek az alacsony marsi bokrok fölé, annak a népnek az erejét bizonyítva, amely ideküldte.