Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

Kámov megbámulta hajóját. Micsoda ellentéte a kis, tompaszürke amerikai hajónak, ami olyan ijedten lapult a „földhöz”, ahová esett, mintha félt volna az ismeretlen bolygótól, ahol most már örökre ott maradhat!

A terepjáró az űrhajó közelébe érve fokozatosan lelassult.

Kámov látta, amint az ajtaja kinyílt, és Melnyikov a „földre” ugrott. Kezében egy hosszú tárgyat tartott.

„Hordágy” — jött rá Kámov.

Egy futó pillantást vetett Basonra, ellenőrizve, milyen hatást vált ki belőle a hajó látványa. Az amerikai arca komor volt.

„Ennyi?” — gondolta Kámov.

A terepjáró megállt. Kámov Pajcsadzéhoz fordulva látta, hogy a csillagász elvesztette eszméletét.

Az észrevehetetlen, de elkerülhetetlen rázkódás miatt történt. A sebesült élettelennek látszott. Kámov aggódva ellenőrizte a pulzusát. Nem, csak elájult. Nem vesztegetheti az idejét! Sok múlik azon, milyen gyorsan műti meg.

Sietve rakta Pajcsadze fejére a maszkot, és megnyitotta a levegőszelepet. Visszaszólt az amerikainak, hogy tegye ugyanezt, majd kiszállt a dzsipből.

— Mi van Arszén Georgijeviccsel? Hogyan sérült meg?

Még a maszk alatt is látható volt Melnyikov arcán az izgatottság. Elvtársa mozdulatlan testére figyelt csak, és nem is látta Basont. Egyszerűen megfeledkezett róla.

Az általa hozott hordágyra fektették a sebesültet. Pajcsadze még mindig nem nyerte vissza az öntudatát.

— Jobb is így — mondta Kámov. — Legalább addig sem érez fájdalmat.

— Hogyan történt? — kérdezte újra Melnyikov.

Ösztönösen az amerikaira nézett. Az némán állt mellette.

— Jó napot! — nyújtotta a kezét Bason-nek.

— Hagyja! — szólt rá keményen Kámov. — Gyilkosokkal nem fogunk kezet.

Melnyikov rémülten húzta vissza a kezét: — Gyilkosok?

— Arszén Georgijevicset ennek a gengszternek a lövedéke sebesítette meg — mondta szándékosan angolul Kámov. Tudta, hogy Melnyikov beszéli ezt a nyelvet. — Csupán a véletlen mentette meg az életét… Előkészítette a kabint?

— Igen, előkészítettem.

— Zárja be oda.

Melnyikov undorodva nézte a váratlan látogatót. A nyelvén volt a kérdés: miért nem lőtte le Kámov ezt az embert, aki Pajcsadze életére tört, de mégsem szólt semmit. A sebesültet némán az űrhajóba vitték, ahol Belopolszkijjal találkoztak. Bason lehajtott fejjel ment mögöttük. Mikor észrevette Konsztantyin Jevgenyevics közeledését az amerikai felé, Melnyikov elismételte Kámov szavait.

— Kövessen! — szólt, szavait Bason-nek címezve.

Elvezette az amerikait az előkészített kabinba, bezárta kerek ajtaját, és visszatért az obszervatóriumba, ahol Kámov sietve készült az operációra. Pajcsadze még mindig ájult volt, ezért úgy döntött, hogy nem folyamodnak érzéstelenítéshez. A műtét, ami a golyó eltávolításához kell, nem tarthat tovább öt percnél. És valóban, öt perc alatt mindennel végeztek.

— Már csak pihenésre és ápolásra van szüksége — mondta Kámov.

— Gondolja, hogy túl van az életveszélyen?

— Természetesen. A seb nem súlyos. Az ájulását a szállítás okozta. Úgy gondolom, három nap múlva, mikor elindulunk, Arszén Georgijevics már elég jól fogja már érezni magát.

Miközben beszélt befejezte a sebesült kötözését, és élénken elkezdte azt élesztgetni.

Három perccel később Pajcsadze felnyitotta a szemét.

— Hogy érzi magát? — kérdezte tőle Kámov.

— Jól.

— Próbáljon meg óvatosan mozogni.

— Megengedik, hogy vigyázzak a sebesültünkre? — kérdezte Melnyikov.

— Arszén Georgijevics felügyelete valamennyiőnk folyamatos dolga lesz — válaszolta Kámov. — Majd felváltva ügyelünk rá.

— Ez megcsáklyázná a terveinket — nézett esdeklőn bajtársaira Pajcsadze. — Nem kell engem ápolni.

Nincs semmi komoly bajom. Tudhatja jól, Szergej Alekszandrovics.

— Ebben a dologba — mondta Kámov — nincs beleszólása. Úgy lesz, ahogy mondtam. Az ön egészsége a legelőrevalóbb. És most feküdjön le és hallgasson. Mára megtiltom önnek a beszédet.

— Még nem mondta el az egész történetet — szólt Melnyikov.

— Most elmondom.

Miután meghallgatták részletes beszámolóját a nap eseményeiről, Belopolszkij elgondolkodva szólt: — Kiderült, hogy az üzletemberek a Marson is hűek önmagukhoz.

— Másképp nem is volna lehetséges — felelte Pajcsadze.

— Azt hiszem, megtiltottam önnek a beszédet — szólt rá Kámov. — Miért nem hallgat az orvosára?

Pajcsadze elmosolyodott, és bal kezével befogta a száját.

— Ez a szerencsétlen eset csakugyan megakasztja terveinket — mondta Kámov —, de ez nem nagy baj.

A bolygó egy sivatag. Ha a Vénusz kellemes meglepetést nyújtott, a Mars, amelyhez annyi álom kapcsolódik, épp az ellenkezőjét tette. A növényi minták begyűjtése, és az állatok vadászatát hárma is meg tudjuk szervezni. Szerettem volna a levegő fölé repülni űrhajónkkal, és felülről megvizsgálni a bolygót, de Bason lövése ezt megakadályozta. Most akarva-akaratlan ki kell várnunk a visszaindulás tervezett idejét. Arszén Georgijevicsnek nyugalomra van szüksége, amíg lehet. Holnap Borisz Nyikolájeviccsel fel kel keresnünk ismét az amerikai hajót. Meg kell keresnünk Hapgood maradványait, és eltemetni azokat. Konsztantyin Jevgenyevics megint a hajón marad.

— Majd növényeket gyűjtök — felelte Belopolszkij.

— Csak miután mi visszaértünk. Távollétünkben nem hagyhatja el a hajót. Ne felejtse el, hogy nem tudjuk milyen állatok élnek a Marson. Hapgood halála is a legnagyobb odafigyelésre int bennünket.

Másnap, amint felkelt a nap, a terepjáró útnak indult.

— Hat-hét órát leszünk távol — mondta Kámov az őket figyelő Belopolszkijnak. — Mindaz, amit tegnap mondtam, ha a terepjáró nem térne vissza, ma is érvényes.

— Minden rendben lesz! Viszontlátásra!

Kámov beült a kormán mögé, Melnyikov a mellette lévő helyet foglalta el. A kamerát a térdére fektette, hogy megóvja egy esetleges ütődéstől. Mögötte lapátok, csákányok, kötelek, kábelek és egy elektromos csörlő voltak felhalmozva.

Kámov becsukta az ajtót, és elindította a motort. Melnyikov ekkor feltöltötte a kabint oxigénnel.

Levették a maszkot, és szélesen integetve búcsút vettek az űrhajó ajtajában álló társuktól, majd elindultak a tegnapi nyomon. Amint átértek a növények közé értek, Kámov maximális sebességre kapcsolt. A gép bömbölve és dülöngélve rohant előre.

— Száztíz kilométer — jelentette Melnyikov, a mutatóra nézve.

— Jó kis gép! — felelte rá Kámov. — A Marson kényelmesen lehet utazni: nincsenek hasadékok, nincs hegyvidék. Nincsenek hepehupák. A talaj egyenletes, mint egy asztallap. De ennek ellenére csak azért tudunk ilyen gyorsan haladni, mert jól ismert útvonalon haladunk.

Monoton simaságú marsi táj élettelennek látszott. Egyetlen „nyúl” sem keresztezte a terepjáró útját, ami egyenletesen száguldott, egyik kilométert a másik után hagyva maga mögött.

A két űrhajós hallgatott. Melnyikov erős felindulást érzett annak a bolygónak felszínén utazva, amelyet annyiszor látott a Földön, mint egy kis vörös csillagot. Kámov már tegnap megtapasztalta ezt az érzést, és teljesen nyugodt volt.

— Nézze! — szólalt meg Kámov. — Figyelje meg az előttünk lévő terepet!

Melnyikov szeméhez emelte a távcsövet, de semmit sem látott.