Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

Akár a tegnapi begyakorlás miatt, akár azért mert „könnyebb” növényt választottak, de még egy órát sem tartózkodtak a „mocsárban”, és miután rögzítették a tetőre, már robogtak tovább útjukon, amit tegnap az „ugrógyík” megjelenése megszakított.

A lánctalpas órája reggel tíz órát mutatott, mikor az égbolt hátterében megjelent az amerikai űrhajó.

Két perc múlva a célnál voltak. Kámov ugyanott állt meg, ahol előző alkalommal.

— Milyen kicsi! — mondta Melnyikov, miközben kíváncsian bámulta a hajót.

— Nem nagy!

Kámov alaposan körülnézett. Első pillantásra semmi sem változott a két nap alatt. Az üzemképtelen óra és a törött lámpa még mindig ugyanott hevertek. Az űrhajó ajtaja zárva volt. De mikor Kámov alaposabban megnézte, számos lábnyomot fedezett fel a homokban, és még többet a hajó szárnyain.

Azt nagyon összekarmolták.

— Állatok jártak itt — jegyezte meg. — És úgy vélem nem csak egy, hanem több is. Nagyon óvatosnak kell lenünk. A közelben lehetnek. Ezek a szőrös „ugrógyíkok” nagyon veszélyesek lehetnek — merengett. — Keressük a kocsiból figyelve Hapgood maradványait. Nyissuk ki az ablakokat, a fegyvereket pedig tartsuk készenlétben. Milyen lövedékek vannak betöltve?

— Robbanógolyók.

— Akkor minden rendben. Továbbmegyünk.

A lánctalpas lassan haladt.

A hajó körüli alapos vizsgálódás majd egy órán át tartott. Köröl-körül minden csendes volt.

Egyetlen állat sem látszott, bár nyomaik sűrűn tűntek fel a homokban.

A keresés nem járt eredménnyel.

Az űrhajósok visszatértek a hajóhoz. Sietniük kellett.

Felváltva szálltak ki a kocsiból, és egy mély lyukat ástak. Csákányra nem volt szükségük.

Kámov felvette az óra és a lámpa maradványait. Az űrhajóba lépve egy viasszal lepecsételt borítékot helyezett el. Ebben volt a jelentés az amerikaiak Marsra való érkezéséről, és a parancsnok, Charles Hapgood halálának körülményeiről. A jelentést Kámov orosz és angol nyelven írta, Bason és ő írta alá.

Megtalálta az amerikai zászlót, amit Bason említett, Kámov egy kis fémdobozt keresett, amibe elhelyezte Hapgood maradványait, és elhagyta velük a hajót, az ajtót becsukva maga után.

A „koporsót” belecsomagolták a zászlóba, leengedték a gödörbe, majd betemették azt.

Itt már nem volt több tennivalója, így hát Kámov elfoglalta helyét a lánctalpas kormányánál.

Délután egy óra körül járhatott az idő. Másfél óra a hazafelé tartó út.

A terepjáró elindult.

Az amerikai hajóra visszapillantva Melnyikov észrevette, hogy a tó vize elsötétült és a felszíne erősen fodrozódott.

— Feltámadt a szél — szólt.

Kámov az égre nézett. Olyan sötét volt, mint máskor, itt-ott pislákoló csillagokkal. A Nap szinte a delelőponton állt, és Deimos, a Mars két holdjának egyike látszott a fényében. Egyetlen felhő sem látszott.

— Három napig szélcsend volt — válaszolta. — Nem csoda, ha véget ért ez a béke. A Marson kell lenni szélnek.

A hangszóróban egy kattanás hallatszott, és Belopolszkij hangja hallatszott: — Szergej Alekszandrovics, hallanak engem?

— Jól halljuk — felelte rá Kámov.

— Merre járnak?

— Az amerikai űrhajó közelében. Nemrég hagytuk csak el.

Hallották, amint Belopolszkij valamit kérdez Pajcsadzétól.

— Kérjük, hogy a lehető leggyorsabban jöjjenek vissza. Minden jel szerint rettenetes homokvihar lesz.

— Természetesen, Konsztantyin Jevgenyevics.

— Arszén Georgijevics kérdezi, nem lenne-e jobb visszamenniük az amerikai hajóra, és ott megvárniuk a vihar végét?

— Nem — felelte Kámov. — Nem tudhatjuk mennyi ideig tart a vihar. Ha elhagyjuk járművünket, az megsérülhet, vagy betemetheti a homok. Ez nagy bonyodalmakat okozhat. Bízom a járművünkben.

Biztonságban haza fogunk térni.

A terepjáró nagy sebességgel robogott előre. A hernyótalp tövisei egybefüggőnek látszottak. A szél egyenesen szembefújt velük, de úgy tűnt, az erős gépezet „fel se vette” azt.

— Veszélyesek ezek a viharok? — kérdezte Melnyikov, de látva, hogy a feszülten előre figyelő Kámov nem válaszol, így folytatta: — Konsztantyin Jevgenyevics azt mondta nekem, hogy a marsi viharok nem tehetnek kárt a lánctalpasban. Mindamellett viharok sem lehetnek itt.

— Belopolszkij ritkán téved — mondta Kámov.

Fokozatosan erősödött a szél. A homok könnyű pora a levegőbe emelkedett, ködbe borítva a láthatárt.

— Már nagyon közel a vihar — jegyezte meg Kámov.

És mintha a szavait akarná igazolni, egy erős szélroham felkapott a lánctalpas előtt egy felhőnyi homokot, és a szélvédőhöz vágta.

Megint kattant a rádió: — Belopolszkij beszél.

— Hallgatjuk önt.

— Az űrhajó keleti oldala felől hatalmas homokfelhő közeledik. Nagyon gyorsan mozog. Félünk, hogy nem érik el időben a hajót. Elérték már a „mocsarat”?

— Még nem.

— Mennyire lehetnek tőle?

— Húsz kilométernyire.

— Jó lenne azt elhagyniuk, mielőtt odaér a vihar. Arszén Georgijevics azt mondja, az a legveszélyesebb hely az egész úton.

— Úgy vélem, időben túl leszünk rajta. Tizenkét perc múlva érjük el a „mocsarat”.

— Azt hiszem a vihar nagyon hamar oda fog érni.

— Ami különben nem tart tovább két-három óránál. Ne feledje, amit önmaga írt a könyvében a marsi viharról. — Kámov nevetett. — Most ellenőrizheti a számításait.

— Örülnék, ha tévedtem volna.

— Tartok tőle, hogy nem téved. A továbbiakban Borisz Nyikolájeviccsel beszélhet.

— Messze van még a „mocsár”?

— Tíz kilométerre.

— A hajótól már csak egy kilométernyire van a homokfelhő — mondta Belopolszkij. — Iszonyú gyorsan közeledik — majd egy pillanat múlva hozzátette: — Az ablakokon nem lehet kilátni. Teljesen elsötétedtek.

Kámov és Belopolszkij nem válaszolt. Aztán Melnyikov beleszólt a mikrofonba: — Látjuk a felhőt. Három kilométerre vagyunk a „mocsártól”.

A teljes látóhatáron gyorsan emelkedő fal látszott. Ez a szél felkapta homok szilárd tömege volt, ami nagyon gyorsan haladt, egyenesen a terepjárónak tartva. A találkozás néhány másodperc múlva megtörtént.

Kámov tudta, ha a lánctalpas elkerülte a „mocsarat”, a veszély jelentősen kisebb lesz. A most közeledő sötétségben a lápos terület rettenetes fenyegetést jelentett.

A felhő már egyre közeledett. Előtte a homok megkergült tornádóként forgott. Kámov ár látta a „mocsarat” elkerülő nyomot.

Tovább!.. Na még egy kicsit!

Melnyikov előredőlt, mintha ez mozdulat segíthetett volna az erős motornak.

A lánctalpas azonos távolságban volt a kanyarodás helyétől, mint a vihar sötét fala. Melyik éri el hamarabb a „mocsarat”? Ez a kérdés életet vagy halált jelenthetett…

— Köszönöm, fiúk! — mondta hangosan Kámov, mikor a terepjáró befejezte széles ívű kanyarját, és az űrhajóhoz tartó egyenes útra ért.

— Ez kinek szólt? — kérdezte Melnyikov.

— Az „Ural”-gyár dolgozóinak — felelte Kámov. — Azoknak, akik ezt a remek motort készítették.

A szörnyű hely elmaradt mögöttük. Most már csak a sötétben ne tévesszék el az utat.

És mintha ezért a győzelemért akarna bosszút állni, a rettenetes vihar lecsapott a terepjáróra. A sebességük azonnal 40km/órára csökkent. Áthatolhatatlan sötétség vette őket körül. A homok nagy erővel verte a lánctalpas ablakait, amik úgy csikorogtak, mintha valaki smirglivel csiszolta volna őket.