Georgij Martinov - 220 nap az űrhajón

Mindezen óvintézkedések mellett az űrhajósok nyugodtan dolgozhattak.

Egy váratlan nehézség akadt a munkájukban; azoknak a hosszú acélcölöpöknek a lerakodása, ami az emlékmű alapjaként kellett a „földbe” verniük, hogy megtartsa azt a bolygó homokos talaján. Minden cölöp 12,5 m hosszú volt, és a zsilipkamrán keresztül nem lehetett azokat kivinni. A keskeny folyosón sem fértek volna el. Erre a munkára a hajó obszervatóriumában lévő tolóajtót kellett használniuk. Ez arra szolgált, hogy ha visszatéréskor az ajtó elzáródna, ezen keresztül tudják elhagyni az űrhajót.

Négy cölöp fért egyszerre a csillagvizsgálóba, és a szorosan lezárt kerek ajtót kinyitották. A kerekeket bevonták, és leültették hajójukat a „földre”. Kámov az obszervatóriumban maradt, és egymás után adogatta ki társainak a nehéz cölöpöket. Bezárta az ajtót, majd ismét feltöltötte levegővel, és miután ismét felemelte az űrhajó testét, kiszállt.

— Micsoda mulasztás! — dörmögte. — A hajó tervezésénél előre kellett volna látnom ezt a helyzetet.

A cölöpök leverése még itt sem volt könnyű munka. Akár a Földön, itt is három embert igényelt ez a dolog. A Mars kisebb gravitációja segített megoldani a felmerült nehézségeket.

Az elektromos csörlő segítségével függőlegesbe állították az első oszlopot. Melnyikov és Belopolszkij könnyű alumíniumlétrára álltak, és egy vibrátort erősítettek a végére. Akár a csörlő, ezt is azzal az elektromos árammal működtették, ami a terepjáró akkumulátorából vettek. A vibrátor súlya a Földön háromszáz kilogrammnyi volt, de itt az százra csökkent. Mindazonáltal ez is elég nehéz volt: csak kettejük megfeszített erejével tudták a megfelelő magasságra felemelni.

Nagyon óvatosan kellett leverni az oszlopot. A homokos talajba gyorsan süllyedt. A vibrátor megtartása a jelenlegi körülmények között meglehetősen nehéz volt. Kámov kezében volt a kapcsolója, és azonnal leállította, ha Melnyikovnak és Belopolszkijnak lejjebb kellett ereszkednie a létrán. Így csinált mindaddig, míg a cölöp teteje nem ért egy vonalba a homokkal.

Rövid szünet után nekiláttak a második oszlop leverésének.

Végül az utolsó, negyedik cölöpöt is leverték. A négy cölöp tetejére egy acéllemezt helyeztek, és csavarokkal hozzárögzítették.

A munkával este nyolc órára lettek készen.

A homokos területen, a szürke-kék növények között ott állt, az időnek ellenálló három méter magas, rozsdamentes acélból készült obeliszk. A lenyugvó nap megvilágította a csúcsán lévő, aranykeretbe foglalt rubinvörös csillagot. Négy oldalán négy aranyból készült, csiszolt dombormű helyezkedett el.

Konsztantyin Eduárdovics Ciolkovszkij, és három tanítványa — a tudósok akiknek olyan fontos szerepe volt az emberiség űrkorszakának beköszöntében — néztek le a marsi tájra.

Nagy izgalommal és jogos büszkeséggel töltötte azokat, akik az űrhajósok emlékműve előtt álltak.

A szülőföldjük leheletét érezték magukon ők, akik az űr végtelenjét átszelték hajójukkal, hogy itt hagyják ezt az emlékművet, a tudománynak nagyszerűségének ezt a jelképét.

Belopolszkij és Melnyikov az űrhajótól északra és keletre semmi újat nem talált. A terület nem sokban különbözött a korábban megvizsgált nyugatra fekvő területtől. Úgy érezték, hogy a marsi természet mindenhol ugyanolyan, legalábbis a bolygó azon részén, ahol az SzSzSzR-KSz2 leereszkedett. Mindezt összevetve azzal, amit az ablakból láttak repülésük alatt, a szovjet tudósok arra a következtetésre jutottak, hogy a bolygófelszín — csaknem mindenhol sivatag. Az állatvilágot is látszólag csak az „ugrógyík” és a „nyúl” képviselik.

Ez nagyon furcsa volt és ellentmondani látszott a biológia törvényeinek.

„Miért csak ez a két állatfaj maradt fenn?” — ámuldozott Belopolszkij. „Hová lett a többi faj? Az lehetetlen, hogy mindig csak a ’gyíkok’ és a ’nyulak’ lettek volna itt. Miért ezek maradtak fenn, míg a többiek kihaltak? A növényzet is nagyon kevés fajból áll. A bolygó jelenlegi növény- és állatvilága nyilvánvalóan nincs összhangban egymással. Itt valami titok lappang.” A Földről elsőnek érkezett embereknek a helyzet ilyennek tűnt. Vajon valóban így van? Erre a kérdésre csak a jövő adhatja meg a feleletet.

„Az élet kialakulásának szempontjából” — mondta egy helyütt Belopolszkij — „alapvetően fontos szerepe van a központi csillagunktól, a Naptól nyert energia mennyiségének. Az evolúciós folyamat teljes egészében ettől függ. Teljesen szükségtelen azt feltételezni, hogy azon bolygókon, amelyeken megjelent az élet, olyan lények kialakulását is eredményezi, mint az ember. A Mars mindig lényegesen kevesebb napenergiát kap, mint a Föld. Logikus azt feltételezni, hogy a Marson az evolúció sokkal lassabban ment végbe, mint a Földön, ezért nem alakulhatott ki a magasabb értelmű életforma. A Földön, ami többet kap a Nap energiájából, mint a Mars, ezek a feltételei sokkal jobbak voltak, és a folyamat gyorsabban lezajlott. A Vénusz, aminek a feltételei még jobbak, ez a folyamat gyorsabban zajlott le, és ezért az élet megközelíti a Földét. Az élet rendkívül változatos, és a Mars példáján láthatjuk, hogyan alkalmazkodik bármely körülményhez.” Kámov emlékezett Konsztantyin Jevgenyevics szavaira, amelyeket a terepjáró ablakiból kitekintve mondott.

A lánctalpas ezután délre ment, mert azt a területet még nem vizsgálták meg. Kámov úgy döntött, hogy végigcsinálják a tervezett programot, és az utolsó útra egyedül ment.

— Ez az út — mondta barátainak — csak formális jellegű. Csak a tiszta lelkiismeretem miatt megyek, és ne mondhassák, hogy nem teljesítettük a tervünket. Véget ért a munkánk a Marson. Nincs szükség két emberre ehhez.

— Magára lesz utalva — jegyezte meg Pajcsadze.

— Semmi sem fog velem történni — válaszolta Kámov. — Lassan elmegyek száz kilométerre, és visszatérek. Meg kell néznünk, mi van tőlünk délre. Ha valami történne, Borisz Nyikolájevics nagy segítségére lehet Konsztantyin Jevgenyevicsnek. Nem lesz könnyű dolguk, hiszen Arszén Georgijevics sérült.

Minden ellenérv lepergett róla: Kámov tartotta magát elhatározásához. Barátai tudták, hogy felesleges tovább vitázni vele, így hát beleegyeztek parancsnokuk magányos utazásába.

Belopolszkij szavát vette Kámovnak, hogy semmilyen körülmények között nem hagyja el a kocsit.

A terepjáró 40 km/ó-s átlagsebességgel haladt előre, és Kámov nagyon figyelt, nehogy véletlenül „mocsárba” kerüljön. A vidék fokozatosan, de erőteljesen lejteni kezdett. Egyre gyakrabban tűnt fel tó, és úgy tűnt, a növényzet is jóval magasabbak, mint ott, ahol a hajó landolt. Kámov megjegyezte, hogy a bozót egyre sűrűbbé és szövevényesebbé válik. Ha még jobban megsűrűsödnek, vissza kell fordulnia. Meggondolatlanság lenne keresztültörni rajtuk. Még mindig elég széles volt az ösvény ahhoz, hogy közöttük ellavírozzon a terepjáró. Jó volt a kilátás, és Kámov nem tartott egy váratlan „gyík”-támadástól. Eddig nyomát sem látta az állatoknak.

Etelt egy óra, és ő már 70 km-re távolodott az űrhajótól. Ideje visszafordulni. Két órára volt szükség, hogy szétszereljék, és a hajóba szállítsák a terepjárót. Pontosan nyolc órakor kell az űrhajónak elhagyni a Marsot. Nyilvánvaló, hogy ezen az úton már nem talál semmi újat.

Kámov megállította a kocsit, és körülnézett. Minden változatlan.