Francis Carsac - A sehollakók

A Mislix mintha megdöbbent volna. Legalábbis így értelmeztem a mesterkedéseit. Hátrált, közelebb jött, abbahagyta a sugárzást, majd újra kezdte. Megindultam feléje. Hátrált, majd megállt.

Ekkor a sérthetetlenség talán ámító érzésével eltelve és a vitézkedés vágyától hajtva nagy léptekkel megközelítettem, és ráültem! Hallottam Assza elborzadt kiáltását, majd fütyülő nevetését, midőn a Mislix egy hirtelen rándulással ki siklott alólam, és a kripta túlsó végébe menekült. Én voltam az első hús-vér lény, aki megérintett egy eleven Mislixet!

— Elég — szólalt meg Assza. — Térj vissza abba a terembe, ahol az űrruhák vannak!

A fémtömb ismét elzárta a nyílást mögöttem, és fütyülve tódult be a levegő. A Hiss segítségével kibújtam az űrruhából, s a felvonó ismét visszavitt Assza dolgozószobájába. A Hiss a karosszékbe roskadva zokogott örömében.

Ez alkalommal három napot töltöttem a Sanssine szigeten. Assza azonnal tájékoztatta a Bölcsek Tanácsát a kísérlet pozitív eredményéről, és néhány órával később valamennyi bölcs összegyűlt az Assza dolgozószobája melletti nagy teremben. Amikor azonban felkértek, hogy ismét és azonnal menjek le a kriptába, kereken visszautasítottam. Bár a Mislix-sugárzás látszólag nem ártott a szervezetemnek, idegileg végképp kimerültem. Amíg szemtől szembe álltam azzal a tudatos fémtömbbel, sikerült megőriznem nyugalmamat. De most mintha minden energiám kimerült volna, és ellenállhatatlan vágyat éreztem az alvásra. A Bölcsek ezt megértették, és elhatározták, hogy mindent másnapra halasztanak. Nagyon kényelmes szobát bocsátottak rendelkezésemre, és az álmot adó készülék segítségével egész éjszaka pompásan aludtam.

Másnap nem minden szorngás nélkül indultam el a kriptába. Valójában nem tudhattam, hogy csodálatos immunitásom tartós marad-e, s hogy ellenkező esetben mi történné velem. Kértem, hogy hívassák el a Bölcsek testületének egyik új tagját, Szzant, akit beszélgetéseink során meglehetősen sok földi orvostudományra megtanítottam. Az előkészületek most hosszabb időt vettek igénybe: vért vettek tőlem, vérsejtszámlálást és számos egyéb vizsgálatot végeztek. Ráadásul velem együtt egy önként jelentkező Hissnek is le kellett szállnia a verembe, hogy ellenőrizzék: a Mislix jelenlétemben kibocsátott sugárzása azonos-e azzal, amely oly végzetes a Hissekre. Különös kegyként meghívták a Földön járt ksill szakembereit, és Souilik kivételével, aki valahol a Térben kóborolt, valamennyien jelen voltak, Aass vezetésével. Nagyon örültem a viszontlátásnak. De kevésbé örültem, amikor megtudtam, hogy az engem kísérő önkéntes: Essine.

Meg se próbáltam lebeszélni a vállalkozásáról. Már tudtam, hogy a veszéllyel szemben már évezredek óta minden különbség megszűnt férfiak és nők között. Essine önként jelentkezett, a Bölcsek elfogadták, s ha én tiltakoznék, az kimondhatatlan sértés lenne számára. De a helytelenítés régi földi előítéleteit nem tudtam elfojtani magamban.

A speciális «hideghő» pisztollyal voltam felszerelve. Ezzel szükség esetén olyan magasra növelhettem a hőmérsékletet, hogy az a Mislixnek súlyos kényelmetlenséget okozzon, anélkül hogy elpusztítaná. Más szóval a Mislix körüli hőmérsékletet mínusz 261 fokról csaknem mínusz 100 fokra növelhettem.

Négy robot kíséretében tehát lementünk abba a kamrába, ahol az űrruhát tartották. Ott két Hiss várt ránk, és segítségükkel felöltöttük az űrruhát. Mialatt velem foglalkoztak, láttam, hogy Essine arca elsápad — a Hisseknél ez zöldesszürke színben nyilvánul meg —, és hallottam, hogy valami imafélét suttog. Szemmel láthatóan félt, amit természetesnek találtam: nekem nagy esélyeim voltak, hogy baj nélkül megúszom a kísérletet, de ő nagyjából bizonyosra vehette, hogy súlyos károsodás éri. Ezért amikor átléptünk az ajtó henger alakú nyílásán, a vállára tettem a kezem.

— Maradj mögöttem — mondtam a mikrofonon keresztül:

— Nem tehetem. Meg kell tudnunk, hogy aktív-e a sugárzás.

Hátranéztem. Mdgöttünk gördültek a robotok, hosszú fémkarjukat már félig kinyújtották.

A Mislix mozdulatlanul figyelte jöttünket. Azt mondom: figyelte, mert jóllehet semmit nem tudtam felfedezni rajta, ami a látás szervére emlékeztetett volna, éreztem, hogy tökéletesen tudatában van közeledésünknek. Hirtelen megrándult, és kúszni kezdett felénk.

— Ne távolodjatok el túlságosan az ajtótól — hallottam Azzlem hangját.

Essine önkéntelenül visszahőkölt, majd mellém húzódott. A Mislix háromlépésnyi távolságban megállt és nem sugárzott.

— Azt hiszem, hogy felismert — kezdtem. Nem fog sugározni, ha…

Ami ezután történt, hihetetlen gyorsasággal zajlott le. A Mislix nagy erővel sugározni kezdett. Lila csóvája elérte az egyméternyi hosszúsagot. Ezután anélkül, hogy abbahagyta volna a augárzást, roppant gyorsasággal megkerült bennűnket, és nekirontott az első robotnak. És a csodálatos gépezet helyén nem maradt egyéb, mint egy halom elgörbült bádoglemez és az elformátlanodott belső szerkezet. Egy apró fogaskerék keringett körülöttem, s én ostobán néztem, amint egyre kisebb köröket leírva végül megáll a lábam előtt.

— Vigyázzatok! — kiáltotta Assza.

A kiáltás felriasztott kábultságomból. Megfordultam és láttam, amint Essine összeroskad a robot maradványai mellett. A Mislix most a felénk gördülő második gépezet felé siklott. Kétszer lőttem. A Mislix megtorpant. Felemeltem az űrruhájában eszméletlenül heverő Essine-t. A-robot előrenyújtott karokkal gördült előbbre.

— Nesze! Fogd! — mondtam neki, mintha csak élőlény lett volna, és a karjaira helyeztem a lányt. — Én majd fedezem a visszavonulást.

Választ természetesen nem kaptam. A robot, Essine-nel a karján, teljes sebességgel száguldott az ajtó felé. A Mislix ismét támadott. Egy lövéssel megállítottam, s kezemben a pisztollyal, magam is hátrálni kezdtem. A két másik robot követte példám. És a Mislix ekkor a levegőbe emelkedett! Fentről, az ellenőrző teremből hallottam a Bölcsek rémült kiáltozását. A fémszörny egyre magasabbra emelkedett, majd zuhanni kezdett felém. Ötször is rálőttem, de hiába. Az utolsó pillanatban félreugrottam, és lekuporodtam a talajra. A Mislix elvétett. Ekkor egy hangot hallottam — talán Asszáét?: — «Most már mindegy. Erélyesebb eszközökhöz kell folyamodnunk.» A kriptát vakító fehér fény árasztotta el, épp akkor, amikor a Mislix újabb rohamra készült. Azonnal leereszkedett a talajra, s mintha eszét vesztette volna a kíntól, ide-oda támolygott.

— Gyorsan menj vissza, vagy meg kell hogy öljük! — kiáltotta Assza.

Az ajtó felé vágtattam, és beugrottam az űrruhás kamrába. A vakító fény kialudt, az ajtó bezárult mögöttem, és betódult a levegő. Négy Hiss rohant felénk, közöttük Szzan. Essine-ről levették az űrruhát. Sápadt volt, de lélegzett.

Dühösen mentem fel a dolgozószobába.

— Nos, most elégedettek lehettek! — támadtam Azzlemra. — Én még itt vagyok, de Essine talán meg fog halni!

— Nem. Egyetlen Mislix ilyen rövid idő alatt nem tud gyilkolni. És ha mégis? Amikor a tét a világmindenség, mit számít egy élet, egyébként egy önként felajánlott élet!

Erre valóban nem lehetett mit válaszolni. Ismét vért vettek tőlem, és újra megszámlálták a vérsejtjeimet. A vizsgálat félre nem érhetően kimutatta, hogy a Mislix sugárzásának semmi hatása nincs rám.