Francis Carsac - A sehollakók

A Hissek beszélt nyelvét is megtanultam, bár roppant nehéz nyelv a Föld lakói. számára. Főképp sziszegő hangokból áll, és az s meg a z hangon kívül ritkán használnak másféle mássalhangzót, amint azt te is hallhattad az eddig elhángzott főnevekből. Átkozottul nehéz a hangsúlyozásuk, mivel aszerint változik, hogy kihez beszélnek, de talán még pokolibb az igeidő, no meg a többi… Egy példa: házigazdámat Souiliknak hívták. De a háza: «Souil'k sian», és az, hogy «kilépek Souilik házából» így hangzik: «Stan Souil'k s'an.» Ebből rögtön láthatod, milyen nehéz lehet egy bonyolult mondat képzése. A beszélt nyelvet soha nem tudtam tökéletesen elsajátítani. Ez egyébként nem bántott túlságosan, mivel mindent megértettem, amit mondtak. Ha én akartam «beszélni», mindig a «gondolatátvitelhez» folyamodtam, és mondókámat egy Hiss fordította le a beszélt nyelvre.

Minden második nap elmentem a Bölcsek Házába, ahol valóságos előadás-sorozatot tartottam a földi civilizációról. Cserébe félhipnotikus módszerekkel megtanultam a Hissek nyelvét. Amit csak lehetett, mindent igyekeztem megtudni a Hiss-civilizációról és — tudományról. Két Hiss-sel együtt összehasonlító biológiai kutatásokat folytattunk. Aprólékosan tanulmányozták a véremet, és számtalanszor megröntgeneztek. Munkatársaim tökéletesen megértették, hogy én is kíváncsi vagyok, ezért merő jóindulatból igen sokszor önként átvilágították magukat előttem. A Hissek szervezete hasonló a miénkhez, de gyanítom, hogy távoli őseik bizonyára közelebb álltak a mi hüllőinkhez, mint az emlőseinkhez. Ezzel kapcsolatban néhány szót kell szólnom az ottani állatvilágról. A nagyobb állatfajták kettős eredetűek. A Hissek az Ella-Ven bolygójukról néhány háziállatot hoztak magukkal, nevezetesen egy nagy testű, igen hosszú lábú, zöldes szőrű macskafélét, amely értelmesség tekintetében vetekszik a majmainkkal. A Hissek rajonganak ezekért a macskákért, és minden házban legalább egyet tartanak belőlük. Eredetileg az Ella-Venen a történelem előtti korban vadászatra voltak idomítva, de félelmetes karmaikat és rövid kardhoz hasonló fogaikat most csak gazdájuk karosszékének szétszaggatására használják. E missdolssnak nevezett macskafélén kívül a Hissek egy aranysárga tejet adó, nagy testű emlősállatot tenyésztenek. Az Ella-Tan eredeti faunája a tágas rezervátumokban még fennmaradt. Veszedelmes vadállatok is akadnak közöttük, ezekre a fiatalabb Hissek olykor nyíllal és missdolssfalkával vadásznak. Az Ellán egyetlen szárnyas állat sincs, sem madár, sem rovar, de ezzel szemben az apró teremtményeknek egy bosszantó fajtája él ott. Hasonlít a mi hangyánkhoz, de nem azonos vele, és a Hissek minden tudománya sem tudta kiirtani. Az Ella-Venen egy elefánt nagyságú állat is létezett, de a Hissek feleslegesnek tartották a meghonosítását az új bolygójukon.

Két hónap múltán sor került arra a próbára, amelyet minden fiatal Hissnek végig kell csinálnia, mielőtt a felnőttek sorába kerülne, azaz átmentem a pszichometriai vizsgán. Ennek semmi köze nincs a mi tesztjeinkhez, és a Hissek egyáltalán nem a teremtő lángészt akarják megtalálni általa, csupán az alkalmasságot állapítják meg ilyen vagy olyan munkára, illetve felmérik az átlagos értelmi képességeket.

Tehát átestem a pszichometriai vizsgán egyébként teljesen önszántamból. Maga az esemény mély benyomást tett rám. Képzelj el egy pamlagfélét, ezen feküdtem egy üvegfalú teremben, fejemen egy hegyes szögekkel kivert sisakkal. Képzeld el a teljes sötétséget — csak egy kis kék lámpa égett a helyiségben —, és a regisztráló készülék fölé hajló Hiss különös ábrázatát. Könnyű elektromos ütést éreztem, és e pillanattól kezdve a személyiségem mintha valamiképp megkettőződött volna. Tudtam, hogy kérdéseket intéznek hozzám, tudtam, hogy válaszolok rájuk, de vigyen el az ördög, ha vissza tudok emlékezni, hogy milyen kérdések és milyen feleletek hangzottak el! Láttam, amint a Hiss lassan forgatja a gombokat, a fejemet kellemes, enyhe kábulat töltötte meg, s a hátam már nem is érezte a pamlag érintését. Mindez talán két bousikig tartott, bár számomra ez az idő két percnek tűnt. A szoba ismét kivilágosodott, a fejemről levették a sisakot, én pedig furcsán kiürült és pihent elmével álltam fel a pamlagról.

A kapott eredmények tanulmányozása mintegy tíz napot vett igénybe. Azzlem ekkor magához hívatott. Rajta kívül még három kísérleti lélektannal foglalkozó szakember fogadott.

Azzlem szerint a vizsga eredménye általános meglepetést keltett. Értelmi képességeim jóval felülmúlták a Hissek átlagát — az én minősítésem 88 volt, a Bölcsek átlaga 87. A szakembereket még inkább megdöbbentették érzelmi képességeim. Megtudtam, hogy könnyen veszélyessé válható egyén vagyok, rendkívüli harckészséggel, továbbá a szeretet vagy a gyűlölet fantasztikus képességeivel rendelkezem, határozottan kedvelem a magányosságot, és némileg zárkózott a természetem. Ez utóbbi vonás nyilván nem meglepetés számodra! Ezzel szemben a misztikus emóciókkal kapcsolatos képességeim roppant alacsonyak, csaknem a semmivel egyenlők, s ez látszólag elszomorította a Hisseket. De mindennél jobban meghökkentette őket az a tény, hogy hullámok egy bizonyos típusát sugárzom, amelyet nem tudnak megfejteni, de nagyon hasonlít a Mislixek által kibocsátott hullámokhoz!

A vizsga gyakorlati eredménye az volt, hogy nem küldtek a Réssanra a többi emberiség képviselőivel együtt, hanem az Ellán maradhattam, mivel a Bölcsek ezt a megoldást kedvezőbbnek vélték.

Tehát továbbra is Souiliknál laktam, aki hamarosan újra elindult az ahunba, és egyedül hagyott. De akkor már több szomszéddal megismerkedtem, és elég gyakran meglátogatott Essine vagy családjának valamelyik tagja. Mivel a beszéddel egy időben olvasni is megtanultam, rávetettem magam Souilik számtalan könyvére, amelyek közül főképp a fizikai tudományokkal foglalkozók meghaladták tudásomat. A biológiát vagy az univerzális archeológiát tárgyaló művek viszont nagy örömömre szolgáltak.

Egy nap, amikor békésén olvasgattam a Tizenegyedik Univerzum Fluh naprendszeréhez tartozó Szen bolygó rövid történetét, egy kék színű réob ereszkedett le a ház előtt. A gépből egy hatalmas termetű Hiss lépett ki, a Bölcsek Tanácsának egyik tagja, akit Asszának hívtak. Ritkán találkoztam vele, mert fizikus volt, és a Hissek nagyon hamar megállapították, hogy ismereteim e téren túlságosan középszerűek, tehát nem érdemes, hogy egy szakember rám fecsérelje az idejét. A látogatás tehát meglepett. Assza egy pillanatig sem vesztegette az idejét, és a Hissek szokása szerint azonnal a tárgyra tért:

— Gyere, szükségünk van rád.

— Mihez? — kérdeztem.

— Látni szeretnénk, hogy valóban egyike vagy-e a Prófécia piros vérű lényeinek, akiket a Mislixek nem tudnak megölni. Gyere. Nem fenyeget semmi veszély.

A kérést természetesen visszautasíthattam volna, de semmi kedvet nem éreztem hozzá. Alig vártam, hogy végre pontosan tudjam, kik azok a hírhedt Mislixek. Követtem Asszát a réobjába.

Nagyon magasra emelkedtünk, és teljes sebességgel repültünk el két tenger, a hegyek, majd ismét egy tenger fölött. A réob három óra múltán egy kopár, sziklás kis szigeten ereszkedett le. Több mint 9000 kilométert tettünk meg. A láthatáron már lefelé hanyatlott a nap, és nagyon távol lehettünk az egyenlítőtől, mert úszó jegeket láttam a tengeren.

Assza a hullámok fölé emelkedő, parányi töltésen szállt le réobjával. Nem messze tőlünk egy fémből készült, vastag kaput láttunk, és megindultunk feléje. Vezetőm mindenféle bonyolult művelet elvégzése után kinyitott egy kis ablakot a kapun, és néhány szót mondott. Odabent «hőpisztolyokkal» felfegyverkezve tizenkét fiatal Hiss állt őrséget, és alaposan szemügyre vették személyemet. Az őrök között elhaladva, egy nyolcszögletű terembe léptünk, amelynek egyik fala olyan sajátságosan fénytelen anyagból készült, mint a tejüvegszerű képernyők. Assza leültetett.