Francis Carsac - A sehollakók

(Kozmosz Könyvek, Budapest, 1980.)

TUDOMÁNYOS-FANTASZTIKUS REGÉNY

KOZMOSZ FANTASZTIKUS KÖNYVEK

SZERKESZTI: KUCKA PÉTER

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült

Francis Carsac: Ceux de Nulle Part

© 1970 François Bordes et Éditions Opta, Paris

Fordította: Gyáros Erzsébet

A fedél Panner László munkája

© Gyáros Erzsébet, 1980

Hungarian translation

197.-ben, azon a márciusi reggelen, amikor becsengettem öreg barátom, Clair doktor házának kapuján, természetesen nem sejtettem, hogy hamarosan egy fantasztikus és hihetetlen történetet fogok hallani. «Öreg barátot» mondok, noha Clair — akárcsak jómagam — alig múlt harmincesztendős, de gyerekkorunk óta ismerjük egymást, és csak a legutóbbi négy évben nem találkoztunk.

A kaput egy öregasszony nyitotta ki — alig résnyire. Feketébe volt öltözve, mint ezen a vidéken minden öregasszony.

— Ha orvosi vizsgálat végett jön, a doktor ma nem fogad — dünnyögte barátságtalanul. — A «kísérteteivel» foglalkozik.

Clair remek orvos volt, de hivatását nem gyakorolta rendszeresen. Tekintélyes vagyonnal rendelkezett, tehát csaknem minden idejét bonyolult biológiai kísérleteinek szentelhette. Rouffignac közelében, a szülői házban berendezett laboratóriumának — az odalátogató tudósok szerint — aligha akadt párja a világon. Munkájával kapcsolatban roppant titoktartó lévén, gyér levelezésünk során csak kurta célzásokat tett rá, de egyetemi körökben úgy hírlett, hogy a doktor egyike azoknak, akik a világ csaknem minden táján kísérleteznek, és már közel járnak a rák problémájának megoldásához.

Az öregasszony bizalmatlanul méregetett.

— Nem orvosi tanácsért jöttem — feleltem. — Csak annyit mondjon a doktornak, hogy Frank Borie szeretné látni.

— Ó, ön Borie úr? Az más. A doktor várja önt.

A folyosó végéről mély basszus hang mennydörgött:

— Nos, Madeleine, ki az? Ki csengetett?

— Én vagyok, Séva!

— Bújj be hát, a mindenségit!

Clair doktor emigráns orosz apjától zengő hangot, egy szibériai kozák alkatát, valamint a Vsevolod nevet kapta, périgord-i születésű anyjától pedig olyan fehér bőrt és fekete hajat örökölt, hogy annak idején a diákok «clair-obscur»-nek (*) nevezték.

(*) Világos-sötét. A reneszánsz festészet kulcsszava

Nagy léptekkel sietett elém, kézfogásával csaknem kicsavarta a karom, a vállamra ütött, amitől megroggyantam, pedig valaha a rögbicsapatban hátvédet játszottam! — és ahelyett, hogy szokásához híven tüstént a dolgozószobájába vezetett volna, visszakísért a kapu elé.

— Micsoda szép nap! — szónokolt fellengzősen. — Ragyog a napfény, és te megérkezel! Ôszintén szólva, csak az esti autóbusszal vártalak.

— A kocsimmal jöttem. Zavarlak?

— Nem, nem, szó sincs róla! Szörnyen örülök, hogy látlak. Mi van veled? Hogy működik az új máglyátok?

— Pszt, ez titok! Tudod jól, hogy nem beszélhetek róla.

— Jó, jó, te titokzatos atomtudós! Erről jut eszembe, köszönöm a legutóbb küldött radioaktív izotópokat. Jó hasznát vettem a munkámban. De ezzel a témával kapcsolatban, nem zaklatlak többé. Most fontosabb dolgom van.

— Ugyan micsoda? — kérdeztem csodálkozva.

— Pszt, ez titok! Nem beszélhetek róla! Mögöttünk a folyosón könnyű léptek nesze hallatszott, és a kissé nyitva maradt kapu résén át egy karcsú női árnyat véltem felfedezni, holott tudomásom szerint Clair nőtlen, és barátnőt sem tartott.

Nyilván észrevette tekintetem irányát, mert kezemnél fogva megpörgetett a tengelyem körül.

— Annyi bizonyos, hogy semmit nem változtál. Ugyanolyan vagy, mint mindig. Nos, menjünk beljebb!

— A bókot nem tudom viszonozni. Megöregedtél!

— Ej, talán, talán. Menj előre!

Jól ismert dolgozószobája, a könyvekkel zsúfolt polcokkal — e könyvek közül csak kevés foglalkozott orvostudománnyal — üres volt, de a levegőben enyhe, kellemes parfümillat lebegett. Szimatolni kezdtem. Clair észrevette, és minden kérdezősködést megelőzött.

— Igen, néhány napja meglátogatott egy híres színésznő, ó, csak mint orvost! És parfümjének illata még mindig érezhető. Manapság rendkívül fejlett a kémia!

Élénk beszélgetésbe merültünk. Amikor közöltem vele anyám halálát, megdöbbentett a megjegyzése: «Ó, akkor minden rendben van.»

— Mi az, hogy rendben van? — kérdeztem fájdalmas méltatlankodással.

— Csak azt akartam mondani, hogy most már értem, miért nem adtál hírt magadról az utóbbi időben. Így hát most egyedül maradtál ezen a világon?

— Igen.

— Nos, talán valami érdekes dolgot javasolhatnék neked. De ez egyelőre csak homályos terv. Majd este bővebben beszélek róla.

— És a munkád? Mi újság a laboratóriumban?

— Akarod látni? Gyere.

A laboratórium négy évvel korábbi, utolsó látogatásom óta készült el. Az inkább hosszú, mint széles, tágas, üvegezett helyiség a ház egész hátsó részét elfoglalta. Megálltam a küszöbön, és csodálkozva füttyentettem. Körbejártam a termet, és menet közben alaposan szemügyre vettem a mikromanipulátort, a mesterséges szívet. Egy sötét benyílóban hatalmas röntgensugár-generátor állt. A laboratórium közepén könnyű ponyvával letakart készüléket láttam.

— És ez? — kérdeztem.

— Semmi. Még nincs befejezve. Kísérlet…

— Nem is tudtam, hogy újabb készülékeket terveztél. Mint fizikus talán a segítségedre lehetnék.

— Majd meglátjuk. Később. Pillanatnyilag nem szívesen beszélek róla.

— Ahogy akarod — feleltem kissé ingerülten. — De hiszen csaknem kiböki az ember szemét…

Odakint megszólalt a kapucsengő.

— Ejnye, Madeleine elment hazulról. Nekem kell ajtót nyitnom…

Amikor egyedül maradtam, közelebb mentem a titokzatos készülékhez, és tapintatlanul felemeltem a ponyvát. Megrökönyödve bámúltam. A még befejezetlen mű helyett, amelyre számítottam, üveg- és fémcsövek, átlátszó vagy homályos villanykörték, vékony fémhuzalok csodás együttesét láttam. A több részes számlapokon a furcsa, kétágú mutatók olyan fokbeosztásokat jeleztek, amelyek jelentését nem tudtam kitalálni. Sokféle tudományos műszert ismertem, és a laboratóriumban meglehetősen bonyolult készülékeket használunk, de ehhez hasonlót még soha nem láttam.

A folyosón meghallottam barátom gyors lépteit. Azonnal elengedtem a ponyvát, és az ablakon keresztül közömbös képpel, szórakozottan nézegettem a kertet.

— Egy diftériás gyerek. A kollégám elutazott, nekem kell odamennem. Amíg visszajövök, keress valami olvasnivalót a dolgozószobámban.

— Akarod, hogy elvigyelek? A kocsim itt áll a kapu előtt.

— Rendben van. Az enyémet úgyis ki kellene hozni a garázsból.

Útközben a látott furcsaságokon járt az eszem. Clair csak estére várt, s hogy korábban érkeztem, zavartan viselkedett. Néhány percig a kapu előtt várakoztatott, holott az időjárás, ha nem is hideg, de meglehetősen hűvös volt. A folyosón egy futó árnyat láttam elsuhanni, és közvetlenül azután Clair beengedett. Elégedettnek tűnt, amikor közöltem vele, hogy anyám halála után teljesen egyedül maradtam. Végül az a különös készülék… Az ördög vigyen el, ha tudom, hogy mi célt szolgálhat. És ráadásul egy biológiai laboratóriumban! Clair lenne a feltalálója. Ez lehetséges. De mint konstruktőr? Visszagondoltam fizikai szereléseire az orvosi előkészítőn, és akaratom ellenére elmosolyodtam.