Francis Carsac: A sehollakók

— Tudod, hogy nem vagyok teljesen járatlan a fizikai tudományokban. Azt is tudod, hogy realista vagyok, «matter of fact», ahogy az angolok mondják. Nos, hosszú történetet kell elmesélnem erről a repülő csészealjról… Ne kacsingass az asztalon sorakozó palackok felé. A számuk talán tekintélyes, de biztosítlak, hogy semmi közük nincs ahhoz, amit mondani készülök. Tán a szesz hatására döntöttem úgy, hogy beszélek? Még az sem. Már régen elhatároztam, hogy első találkozásunk alkalmával mindent elmondok neked. Nos, kezdjük a történetet. Helyezkedj el kényelmesen a karosszékben, mert amint mondottam, a történet hosszú lesz.

Megszólaltam:

— A bőröndömben van egy magnetofon. Felvehetném a szövegedet?

— Ha akarod. Talán még hasznos is lesz.

Amint elindítottam a készüléket, belekezdett. Amikor az első néhány szó elhangzott, pillantásom Ulnára tévedt, illetve a széke karfáján pihenő kezére. Azonnal megértettem, hogy ez a kéz miért tűnt oly nyúlánknak: csak négy ujj volt rajta!

— Amint tudod — kezdte Clair —, nagy vadász vagyok. Legalábbis ezt mondják rólam, noha ritkán sütöm el a puskám. Bizonyos természetadta ügyességnek, no meg a jó szerencsének köszönhetem, hogy soha nem térek haza zsákmány nélkül. A legutóbbi október elsején azonban — a dátumot jól jegyezd meg —, már alkonyodott, de még nem lőttem semmit. Rendes körülmények között ezzel aligha törődtem volna, mert jobban szeretem elevenen az állatokat, mint megölni őket, hiszen a kísérleteim miatt, sajnos, épp elég sokat pusztítok el közülük. De harmadikára meghívtam magamhoz ebédre Rouffignac polgármesterét, mivel szükségem lett volna közreműködésére egy ma már túlhaladott terv megvalósításához. Polgármesterünk történetesen nagy kedvelője a vadhúsnak. Ezért elszántam magam egy kis éjszak vadorzásra. A nap már lehanyatlott, amikor keresztülvágtam az erdő mélyén levő Magnou-tisztáson. Te éppúgy ismered a tisztást, mint jómagam. Sünzanóttal meg erikacserjékkel benőve, a tölgyfák és a gesztenyefák koszorújában napközben meglehetősen festői látványt nyújt, de napnyugta után barátságtalan hely. Nem vagyok ijedős, de gyorsabban szedtem a lábam. Mielőtt azonban elértem volna az erdőbe, megbotlottam egy kiálló rönkben, a fejem belevertem az egyik tölgy törzsébe, összeestem, és szabályszerűen elájultam.

Amikor magamhoz tértem, nem azt a klasszikus kérdést suttogtam, hogy «hol vagyok?». Nyilalló fájdalmat éreztem a fejemben, zúgott a fülem, és néhány percig attól tartottam, hogy betört a koponyám. Szerencsére nem történt nagyobb baj. Az órám éjfél után egy órát jelzett, még sötét éjszaka volt, és szél recsegtette a gallyakat. A tisztás fölött egy tündérien fénylő csipkével szegett sötét felhőt világított meg, a hold.

Felültem, és keresgélni kezdtem a puskám, amelyből szerencsére még a zuhanás előtt kiszedtem a töltényt. Egy ideig a nedves növények meg a korhadt gallyak között tapogatództam, s amikor megtaláltam, botként használva ránehezedtem, és lassan feltápászkodtam. Felállás közben arccal a tisztás felé fordultam, s amikor látómezőm eléggé kitágult, megpillantottam azt a valamit.

A derengő fényben előbb egy meghatározhatatlan, sötét halomnak tűnt, az erikabokrok meg a sünzanótok közül kiemelkedő kupolafélének. Aztán a hold egy pillanatra kibontakozott fátylaiból, és a felvillanó fény egy fémesen csillogó, domború teknősbékapáncél-szerű tárgyat világított meg. Bevallom, megijedtem. A Magnou-tisztás az erdőn keresztül jó félórai járásra van a legközelebbi országúttól, és amióta meghalt az öreg különc, akiről elnevezték, hetenként talán csak egy ember téved arra. Nesztelenül lépkedtem az erdő széléig, és az a egyik gesztenyefa mögé rejtőzve figyeltem a csendes tisztást. Semmi nem mozdult, fényt sem láttam. Semmi egyebet, csak ezt az erdő sötét hátterében még sötétebb foltnak tűnő, elmosódott, bizonytalan körvonalú, hatalmas tömeget.

A szél most váratlanul elült. A csendet alig törte meg néhány száraz faág távoli reccsenése — talán vaddisznó csatangol az erdő mélyén —, amikor halk nyöszörgésre lettem figyelmes.

Orvos vagyok. Ámbár magam is nyomorúságos állapotban voltam, eszembe se jutott, hogy ne siessek segítségére annak, aki így nyögdécsel — emberi és nem állati hangon. Elővettem a zseblámpám, meggyújtottam és magam elé világítottam. A fénysugár visszaverődött az óriás lencséhez hasonló fémpáncélról. Dobogó szívvel indultam el feléje. A nyöszörgés a rejtélyes tárgy túlsó oldaláról hallatszott. Megkerültem a szerkezetet, miközben belegabalyodtam az erikacserjékbe, és összeszurkáltak a sünzanót tüskéi. Még mindig remegő lábakkal bukdácsoltam, fojtottan káromkodtam, de félelmemet hirtelen szinte elsöpörte mohó kíváncsiságom. A panaszos hang kivehetőbbé vált, s ugyanakkor egy fémből készült nyitott csapóajtó előtt találtam magam. Az ajtó a furcsa tárgy belsejébe vezetett.

Lámpám fénye egy teljesen csupasz, rövid folyosót világított meg, végén egy fehér fémfallal. A fémpadlón egy ember feküdt — legalábbis eleinte embernek hittem. Hosszú haja fehér volt, testhez álló, szűk trikója selyemként ragyogott. A fején tátongó mély sebből sötét színű vér csöpögött. Amikor föléje hajoltam, a nyöszörgés abbamaradt, a test összerándult, és az idegen meghalt.

Végigmentem a folyosón. Fala teljesen sima volt, semmiféle egyenetlenség nem szakította meg, de jobb felől, kézmagasságban egy pirosló kidudorodást vettem észre. Amikor hozzáértem, a fal kettévált, és kékes fényözön vakított el. Tapogatódzva léptem előbbre, és hallottam, hogy a fal bezárul mögöttem.

Tenyeremmel védve, lassan kinyitottam a szemem. Egy körülbelül öt méter széles és két méter magas hatszögletű helyiségben álltam. A falakat különös készülékek borították. Középen, három rendkívül alacsony karosszékbe három halott vagy eszméletlen lény hevert. Nyugodtan megvizsgálhattam őket.

Először is meggyőződtem arról, hogy ne emberek. Formájuk általában megegyezett a mi fajtánkéval: karcsú test, két láb és két kar, nyakon ülő, gömbölyű fej. De micsoda részletkülönbségek! Bár magas termetűek voltak, alkatuk kecsesebb a miénknél, formás lábuk nagyon hosszú, és a karjuk is hosszabb a miénknél. A nagy kézfejen hét egyenlőtlen ujj volt, közülük, mint később megtudtam, kettő szembeállítható. A keskeny, magas homlok, a hatalmas szem, a kis orr, az apró fülek, a keskeny ajkú száj, a platínafehér hajzat sajátos jelleget kölcsönzött megjelenésüknek. De a legfurcsább a bőrük színe volt: selymesen fénylő, finom mandulazöld. Öltözékük mindössze egy ugyancsak zöld, feszes trikó volt, amely alatt kirajzolódott nyúlánk, rugalmas izomzatuk. Az ott heverő három lény közül az egyiknek összezúzódott a keze, és a sebből csöpögő vér tócsában gyűlt össze a padlón.

Némi tétovázás után az ajtóhoz legközelebb lévő lény fölé hajoltam, és megérintettem az arcát. Az ujjam langyos, tömör anyagot tapintott. Kulacsomból kihúztam a dugót, és megpróbáltam lenyeletni vele egy korty fehér bort. Az ital azonnal hatott. A lény kinyitotta halványzöld szemét, néhány másodpercig rámmeredt, majd felugrott, és az egyik fali készülék felé szaladt.

Én még néhány évvel ezelőtt is rögbiztem, de azt hiszem, soha életemben nem sikerült valakit ilyen gyorsan lefognom. Villámként futott át agyamon a gondolat, hogy fegyverért szalad, és ezt mindenképpen meg akartam akadályozni. Néhány pillanatig erélyesen, de nem nagy erővel ellenállt. Amikor abbahagyta a vergődést, elengedtem, és felsegítettem a padlóról. És ekkor a lehető legkülönösebb dolog történt: a lény a szemembe nézett, és éreztem, hogy számomra idegen gondolatok formálódnak bennem.