Francis Carsac - A sehollakók

Így hát néhány, filozófus tanításával ellentétben kiderült, hogy a világmindenség egyik végétől a másikig a bánat és a rettegés mindenütt egyforma, de a kétszer kettő nem mindig négy. Volt valami tragikus abban, hogy amíg a legegyszerűbb gondolatok cseréje lehetetlennek bizonyult, addig a bonyolult érzések könnyen eljutottak egyikünktől a másikig.

Visszamentem a laboratóriumba, és bevallottam, hogy többé-kevésbé kudarcot vallottam. A Hissek nem túlságosan hatódtak meg. Az ő szemükben a Mislix az Éjszaka gyermeke volt, ennél fogva gyűlöletes lény, tehát a kísérlet pusztán tudományos szempontból érdekelte őket. Számomra a próba nem ugyanazt jelentettte, és még ma is bánkódom, mivel nem sikerült — nem azt mondom, hogy megértenem, de valamicskét felfognom abból, ami e különös lények intelektuális lényege.

Amikor elhagytuk a szigetet, már besötétedett. Az Ella két holdja fényesen ragyogott a csillagokkal telehintett égboltozaton. Az Arzi aranyszínű, akárcsak a mi Holdunk, de az Ari baljós, vöröses színe mindig azt az érzést keltette bennem, hogy valamilyen megrontó csillag lehet. Hold- és csillagfényben szálltunk le a tágas alsó töltésen, a Bölcsek Háza mellett. A terasz túlsó végén homályosan derengett a Sinzu-űrhajó hatalmas orsóra emlékeztető, az éjszakában halványan csillogó tömege. Legnagyobb csalódásomra nem engedtek be a gyűlésterembe. Szzannal együtt kénytelenek voltunk az Idegenek Házába menni, az alsó terasz ligetei között épült szállodafélébe.

Megvacsoráztunk, majd sétálni mentünk. Utunk során az űrhajó közelébe kerültünk. Az egyik fasor fordulójában egy kis csoport Hiss állta utunkat.

— Nem lehet tovább menni — mondotta az egyik. — A Sinzuk őrzik a gépüket, és engedély nélkül senki nem mehet a közelébe. De ki van veled? — kérdezte Szzant.

— A Tizennyolcadik Univerzum Ssleil (Soleil, franciául Nap) csillagához tartozó Tserre bolygó egyik lakója, az egyetlen, aki e pillanatban nálunk tartózkodik. Aass-szal és Souilikkal érkezett. Piros a vére, és a Mislixek nem tudják megölni.

— Hogyan? Ô lenne a Prófécia embere? Azt mondják, hogy a Sinzuknak is piros a vére, de ők nem ismerik a Mislixeket!

— A Tserien ma ismét lent jár a kriptában a Sanssine szigeten. És látod, mégis itt van!

— Engedd meg, hogy közelebbről is megnézzelek — kérte a fiatal Hiss.

Könnyű sisakjáról halvány fény sugárzott. Láttam az övébe tűzött két kis villámszórót. Az űrhajó őrzése bizonyára nem tréfadolog. Első ízben fedeztem fel az Ellán valami fegyverre emlékeztető eszközt.

— Te hasonlítasz a Sinzukra. Amikor ma délután megérkeztek, hármat is láttam közülük. De te magasabb és súlyosabb vagy náluk, és öt ujj van a kezeden. Ó, bár már részt vehetnék én is a ksillek expedícióiban. De még csak diák vagyok…

Eszembe jutott, hogy az Ellán minden személy kétféle munkát végez. Souilik például ksilltiszt volt, s egyben archeológus.

Hosszan elnyúló, dallamos kiáltás hangzott fel a csillagos éjszakában.

— Valamelyik Sinzu őrszem — jegyezte meg a diák. — Így adnak jelt egymásnak minden fél bousikban. Most pedig kénytelen vagyok megkérni benneteket, hogy forduljatok vissza.

Visszasétáltunk az Idegenek Házába, ami valójában a fák alatt szétszórt, különálló kis pavilonokból állt. Itt szálltak meg azok, akiket a Tanács hívatott, de túl messze laktak ahhoz, hogy mindennap hazatérhessenek. Az én szobámhoz egy fürdőszoba meg egy kis könyvtár tartozott, de túl fáradt voltam az olvasáshoz. Mivel felizgattak e különös nap viszontagságai — mindeddig a legkülönösebb napnak bizonyult, amelyet az Ellán töltöttem —, kénytelen voltam használni az álmot adó készüléket.

Nagyon korán ébredtem. A tengeri levegő éles és hűvös volt, és észrevettem, hogy ez a ház — ellentétben Souilikéval — igazi ablakokkal van ellátva, amelyek éjszakára nyitva maradtak. Hallottam a parti sziklákon megtörő hullámok zúgását és a szellő halk susogását a faágak között. Egy ideig nyitott szemmel heverésztem az ágyban, teljes szívvel élvezve az Ellán oly csendes reggel bűbájos varázsát.

És ekkor váratlanul felcsendült egy dal.

Gyakran hallottam már Hiss-zenét. Földi fül számára nem visszatetsző muzsika, de túlságosan tudományos, túlságosan intellektuális. Ez a dal azonban nem Hiss dal volt. A polinéziai dallamok mélabúja és hajlékonysága bujkált benne, de bővebben áradón, és rejtett tüze az orosz népdalokra emlékeztetett. És a hang, ez a hang, amely minden erőfeszítés nélkül, tisztán csengett mind az alacsony, mind a magas fekvésekben, szintén nem a Hissek hangja volt! Úgy áradt az ének, mint ahogy a hullámok torlódnak a tengerparton, dallamos fordulatokkal, gyors szárnyalásokkal, lassú esésekkel. Az éneklő lány túl messze volt, hogy megérthessem a nyilván nem is Hiss-nyelvű szöveget. Mégis tudtam, hogy a dal a tavaszról, a napsütötte vagy ködbe borult bolygókról, a világmindenséget kutató emberek bátorságáról, tengerről, szélről, csillagokról, szerelemről és harcról, rejtélyről és félelemről szól. A világ minden ifjúsága benne zengett!

Zakatoló szívvel, sietve felöltöztem, és kiugrottam a nyitott ablakon. Az énekszó bal felől, a tenger felől hallatszott. A facsoportok között egy part felé vézető lépcsőre bukkantam. A lépcső tövében, a tenger felé fordulva egy fiatal lány énekelt. A napfény aranyszínű glóriát vont a feje köré. Ez a lány tehát nem lehet Hiss. Az ellenfényben nem láthattam a bőre színét. Rövid, halványkék tunikát viselt.

Négyesével véve a fokokat, száguldottam lefelé a lépcsőn, éppoly izgatottan, mint diákkoromban, amikor az egyetem sarkán befordulva megpillantottam Sylvaine-t. Az utolsó lépcsőfokot elvétettem, és egyenesen a lány lába elé hemperedtem. Ô halkan felsikoltott, torkán akadt a dal, majd várátlanul kacagni kezdett. Valóban nevetséges lehettem négykézláb, homokos hajjal. A lány ekkor hirtelen abbahagyta a kacagást, és ingerült hangon megkérdezte:

— Asna éni étoé tan?

(Meghökkenve fordultam hátra. Az utóbbi szavakat nem Clair mondotta, hanem Ulna, a felesége.)

— Igen — szólalt meg vontatottan Clair —, a lány Ulna volt.

Lassan feltápászkodtam, de a szemem le nem vettem a fiatal lányról. Egy pillanatig azt hittem, hogy a Hissek újabb utazást tettek a Földre, és más földlakókat hoztak magukkal. De visszaemlékeztem az óriás űrhajóra, az Emberiségek Lépcsőjén álló szoborra, és észrevettem a keskeny kézfejet. Eszembe jutottak Souilik történetei is a Mara bolygón lakó és a Hissektől csaknem megkülönböztethetetlen Krenekről. Ha a Hisseknek léteznek eleven másai, lehetséges, hogy a földi embereknek is megvan a maguk alteregója.

A fiatal lány még mindig ott állt előttem. Egy ideig szinte megnémultam.

— Asna éni étoé tan, sanan tar téoé sen Telm! — szólalt meg ismét haragosan.

Hangja továbbra is éneklő, dallamos maradt. Franciául válaszoltam.

— Bocsásson meg, kisasszony, hogy ilyen váratlanul érkeztem a lába elé!

Csak utána kaptam észbe, hogy ezek a szavak nyilván éppolyan érthetetlenek számára, mint nekem az ő kérdése. Ekkor egyenesen a szemébe néztem, és megpróbáltam «átadni» neki a gondolataimat. Hiába. Most már bizalmatlanul nézett rám, kezét az öve egyik csatjára helyezte.