Francis Carsac - A sehollakók

Most Hiss-nyelven próbálkoztam, remélve, hogy ezt talán megérti.

— Bocsásson meg a zavarásért — mondtam. Felismerte a nyelvet, és válaszolt is, épp olyan rossz hangsúlyozással, mint én az első napokban.

— Ssin tséhé h'on? Kicsoda ön?

A mondat helyesen így hangzott volna: Sssin tséhé hion. Így a kérdés valójában azt jelentette: «Milyen a hold?»

— Ma este elsőnek az Ari fog felragyogni — válaszoltam nevetve. A lány megértette tévedését, és szintén elnevette magát. Néhány percig nagy egyetértésben gyötrődtünk a Hiss-nyelv útvesztőiben, meglehetősen eredménytelenül. Végül a lépcsőre mutatott, és együtt mentünk fel a fákkal beültetett töltésre. Amikor felértünk, három dallamos füttyentést hallottam: Souilik szokásos jelzését. Csakhamar felbukkant a barátom, nyomában Essine-nel.

— Látom, hogy már megtaláltad a kapcsolatot a Sinzukkal — jegyezte meg Souilik.

— Kapcsolat! Ez csak afféle szóbeszéd! Ti mit csináltok, ha egy olyan bolygóra találtok, amelynek lakói nem «veszik» a gondolataitokat, s akiknek nyelvét természetesen nem ismeritek?

— Ez kellemetlen, főképp ha a bolygó lakói olyan bájosak, mint amilyennek ezt a Sinzulányt látod — mosolygott Essine. — De nyugodj meg. Hamarosan meg fogjátok érteni egymást.

— Igen, ez a probléma már régen megoldódott — tette hozzá Souilik. — Csak ne hencegj: valójában mi vagyunk azok, akik felfogjuk és átadjuk a gondolatokat! A te bolygódon a hozzád hasonlókkal csakis a beszélt nyelven tudsz érintkezni. Nálunk a kisgyerekekkel ugyanez a helyzet. Tanulniuk kell. Te is tanulni fogsz, és ez a fiatal lány is azt teszi. Addig pedig elegendő lesz számodra egy könnyű gondolaterősítő sisak. De van valami, ami ennél is fontosabb: ma éjszaka még a tiédnél is távolabbi univerzumból érkeztem vissza. Tehát ha eljön az ideje, visszatérhetsz a bolygódra. Kapcsolatot teremtettem egy másik emberiséggel. A Nagy Világmindenségnek abban a zugában, ahonnan te jöttél, úgy tűnik, minden lénynek piros a vére: a Sinzuknak, nektek, Tserieneknek és a Zomboknak is, akiket most fedeztem fel.

— Ôk milyenek? Hoztál közülük egyet?

Souilik félszemét behunyva sandított felém.

— Kicsit hasonlítanak rád. Körülbelül kétszer nagyobbak nálad. De még teljesen vadak, a pattintott köveket sem ismerik. Felesleges, sőt veszélyes lett volna idehozni közülük akár egyet is. Talán majd kétszázezer vagy háromszázezer év múlva…

Már az Emberiségek Lépcsőjének közelében jártunk. A lépcsősor tetején robotokkal körülvéve néhány Hiss ügyködött.

— Mi az ördögöt csinálnak ott fent a honfitársaid? — kérdeztem Souilikot.

Hiss-nyelven a «mi az ördögöt» kifejezés pontos megfelelője a «tei mislix» .

— Valóban Mislixekről van szó — nevetett. Majd meglátod.

És a fiatal Sinzu-lány szemébe nézve, «közölt» vele valamit, amit természetesen, nem tudtam megérteni. A Hissek a gondolatátvitel révén akár egy tömeg kellős közepén is folytathatnak magánbeszélgetést. Mindenesetre valami tréfás megjegyzés lehetett, mert a fiatal luny elmosolyodott.

Felsiettünk a lépcsőn. Odafent a Hissek csoportja már szétszéledt. Jobb felől egy újabb szobor emelkedett. Hüledezve ismertem önmagamra. Nagyon élethűen, igen előnyös pózban mintáztak meg, s a lábam előtt egy Mislix hevert!

— A Mislixszel történt találkozásaidat regisztrálták — magyarázta Essine. — És Ssilb, a legjobb Hiss-szobrász, azonnal megbízást kapott a szobor elkészítésére: Ismerte a pontos méreteidet: Ezeket még a Bölcsek Házában vették fel rólad, amikor megvizsgáltak. E méretekkel és néhány domborű fényképpel a munka gyerekjáték volt Ssilb számára. Jónak találod a szobrot?

— Figyelemreméltó — feleltem őszintén. — De zavarni fog, ha mindennap el kell mennem saját magam előtt.

Souilik és a Sinzu-lány már egy ideje élénk beszélgetést folytatott, és a Hiss arcán láttam, hogy valami nem tetszik neki. Ezután néhány mondatot váltott Essine-nel, túl gyorsan ahhoz, hogy megérthessem. De mintha a «sértés» szó is előfordult volna bennük. A fiatal Sinzulány ekkor már lefelé haladt a lépcsőn, hogy eléba menjen felfelé igyekvő fajtestvéreinek, egy tíz-tizenkét személyből álló Sinzu-csoportnak.

Souilik gondterhelt képet vágott.

— Gyorsan meg kell keresnünk Asszát, sőt ha lehet, Azzlemet is.

— Mi történt?

— Nem súlyos. Legalábbis remélem, hogy nem az. De a Sinzuk roppant gőgösek, és talán helytelenül jártunk el, amikor a lépcsőn bal oldalra tettük a szobrukat!

Azonnal bejutottunk Azzlem dolgozószóbájába. Assza is ott volt, továbbá egy fiatal Hiss, Azzlem fia, Asserok, aki most tért vissza a Sinzuk univerzumából.

— A helyzet veszélyes — jelentette ki Souilik csaknem goromba hangon. — Távollétem alatt a Sanssine szigeten a Tserien lent járt a kriptában, és legyőzte a Mislixet!

— Igen, de miért baj ez? — kérdezte Assza. — Ezért én vállaltam a felelősséget, a Tanáccsal egyetértésben.

Nos, Ulna, a Sinzu-lány szerint azt ígérték a Sinzuknak, hogy ők lesznek az első piros vérű lények, akik szembeszállnak a Mislixszel. Ha olyan rátartiak, amilyennek látszanak, lehetséges, hogy megsértődnek!

— Az űrhajójuk fel van fegyverezve — szólt közbe Asserok. — És ismerik az ahunt!

— A mi bolygónkon mi vagyunk az urak, Asserok — jelentette ki az apja. — Amikor a Sinzuk első ízben jártak nálunk, nem akartak szembeszállni a Mislixszel. Azt hozták fel ürügyül, hogy előbb fel kell készülniük a találkozásra. A Tserien elszántabb volt nálunk. Mindez az ő hibájuk. Végül is az Ígéret ránk vonatkozik, nem pedig a Sinzukra! Nem utasíthatunk vissza semmiféle segítséget, de az irányítást fenn kell tartanunk a magunk számára! És ha a Sinzuknak fegyvereik vannak, mi sem vagyunk fegyvertelenek!

Megnyomott egy gombot az íróasztalán. Az egyik fali képernyő megvilágosodott, és megjelent rajta az Emberiségek Lépcsője. Négy Sinzu vitatkozott a szobrom előtt, s közöttük volt Ulna. A többiek futólépésben igyekeztek az űrhajójuk felé.

Azzlem ekkor olyan szavakat ejtett ki, amilyenek évszázadok óta nem hangzottak el az Ellán.

— Első számú riadókészültség! — mondotta egy mikrofon fölé hajolva. — A Tizenkilencek azonnal gyülekezzenek! Teljes felszállási tilalom minden idegen repülő gépezetnek.

A körülírás hallatán elmosolyodtam, mivel az Ellán az egyetlen idegen gépezet az űrhajó volt.

— Majd meglátjuk, hogyan tudják elkerülni az intenzív gravitációs mezőket — jegyezte meg.

A Sinzuk beléptek a Bölcsek Házába.

— Menjünk, és fogadjuk őket — mondta Azzlem. — Ti is gyertek, Souilik és Essine, mivel a fiammal együtt csak ti vagytok itt azon Hissek közül, akik túljutottak a Tizenhatodik Univerzumon.

Abba a terembe mentünk, ahol először álltam a Bölcsek Tanácsa előtt. A terem végében fesztelenül helyet foglaltam Essine és Souilik között. Bevonult a szűkebb Tanács: a Tizenkilencek. Bevezették a Sinzukat.

Négyen voltak: három férfi és a fiatal lány: valamennyien szépek, szőkék, karcsúak és inkább magas termetűek. A Földön svédeknek nézték volna őket. Rideg, tartózkodó arckifejezéssel helyezték fejükre a gondolaterősítő sisakot.

A legidősebb Azzlem felé fordulva beszélni kezdett: azért hívatták ide őket távoli bolygójukról, hogy szembeszálljanak a hírhedt Mislixszel. Sietve jöttek, és magukkal hozták a tudósaik által feltalált leghatékonyabb fegyvereket. Most pedig azt kell hallaniuk, hogy egy félig vad bolygóról érkezett alsóbbrendű lény már legyőzte ezeket a félelmetes ellenfeleket. Ezzel megsértették az ő Arbor bolygójukat, tehát azonnal visszafordulnak, és soha többé nem jönnek az Ellára, hacsak a Shémonok az elszenvedett sértést nem találják túl súlyosnak ahhoz, hogy el lehessen feledni. Ebben az esetben… Végül a Sinzu azt követelte, hogy a Hissek kérjenek bocsánatot, és haladéktalanul rombolják le azt a szobrot, amelyet a Sinzuk szobrával egy szintre helyeztek.