Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

Néhány karosszék, egy fekete fából készült nagy asztal, amely részben beleért egy hatalmas, félgömb alakú, vastag aranykeretbe foglalt, gyöngyházfényben villogó képernyőbe.

Dar Veter magához intette Mven Maszt, s a többieket hellyel kínálta a nagy fekete karosszékekben. Mven Masz óvatos léptekkel, lábujjhegyen közeledett hozzá, ahogyan egykor ősei jártak a Naptól felégetett, füves pusztán, amikor nagy és veszedelmes állatra lestek. Mven Masz visszafojtotta lélegzetét. Innét, ebből a megközelíthetetlen kősírból nemsokára kitárul az ablak a világűr végtelen térségei felé, s az emberek egyesítik gondolataikat és tudásukat más világon élő testvéreikéivel. Most ők öten képviselik a földi embereket a Világmindenség előtt. De holnaptól kezdve neki, Mven Masznak kell majd vezetnie ezt az összeköttetést. Őrá bízzák ezt a hatalmas erőt. Könnyű borzongás futott végig az afrikai hátán. Alighanem csak most döbbent rá, hogy milyen óriási felelősséget vállalt magára, amikor elfogadta a Tanács megbizását. Dar Veterre nézett, aki kimért mozdulatokkal kezelte a vezérlőmű fogantyúit, és tekintetében ugyanolyan lelkesedés villant fel, mint amilyen Dar Veter fiatal munkatársa szemében villogott.

Vészes, mély bugás hallatszott, mintha valami óriás rézkorong kondult volna meg. Dar Veter hirtelen megfordult, és elfordított egy hosszú kapcsolókart. A hang elhallgatott, s Veda Kong látta, amint a jobboldali fal keskeny tábláján a szoba egész magasságában kigyúlt a fény. A fal mintha beomlott volna, teljesen eltűnt a végtelen messzeségben. Gúla alakú hegycsúcs áttetsző körvonalai tűntek fel; a hegycsúcs egy óriás kőkorongban végződött. A gigászi öntött kősapka alatt itt-ott tiszta hegyi hó foltjai látszottak.

Mven Masz felismerte Afrika második legmagasabb hegyét, a Kenyát.

Újabb tompa kongás rázta meg a föld alatti szobát, s ez óvatosságra és feszült figyelemre késztette a benne levőket.

Dar Veter megfogta Mven Masz karját, s rátette egy kerek fogantyúra, amely gránátvörös fényben ragyogott. Mven Masz engedelmesen elfordította a fogantyút, egészen az ütközőig. Most a Föld egész ereje, az az óriási energia, amelyet 1760 hatalmas erőmű szolgáltatott, az Egyenlítő, az öt kilométer magasságú hegy felé irányult. A hegycsúcs fölött sok fénynyaláb ragyogott, gömbbé sűrűsödött, majd egyszerre fölfelé tört, s mint egy fölfelé repülő dárda, hasította át az eget. A kékség fölött vékony oszlop támadt, légörvény keletkezett. Vakítóan ragyogó, kék füst szállt csigavonalban fölfelé.

Az irányított sugárzás áthatolt a földi atmoszférán, állandó csatornát alkotott, és vezetékül szolgált a külső állomások felé adás és vétel céljára.

Ott fenn, a Föld fölött, 36000 kilométer magasságban egy űrállomás függött; nagy állomás volt ez, amely huszonnégy óra alatt kerülte meg a Földet az Egyenlítő síkján, s ezáltal mintha mozdulatlanul függött volna a keletafrikai Kenya hegy fölött. Ezt a pontot használták a külső állomásokkal való állandó összeköttetésre. Egy másik nagy mesterséges hold ötvenhétezer kilométer magasságban keringett a sarkokon át a hosszúsági körök mentén, s összeköttetést tartott fenn a tibeti adó-vevő obszervatóriummal. Ott az adócsatorna kialakításának feltételei jobbak voltak, ezzel szemben az összeköttetés nem volt állandó. Ezt a két nagy szputnyikot az egész Földet körülvevő több önműködő állomás kapcsolta össze.

A jobboldali keskeny tábla fénye kialudt, a csatorna bekapcsolódott az űrállomás vevőberendezésébe. Most az aranykeretbe foglalt, gyöngyszínű képernyő ragyogott fel. A közepén furcsán felnagyított alak jelent meg, élesebbé vált, óriási szája elmosolyodott. Hur Han, a huszonnégy órás szputnyik egyik megfigyelője mesebeli óriásnak látszott a képernyőn. Vidáman bólintott, kinyújtotta három méter hosszú karját, bekapcsolta a Föld külső állomásainak láncolatát, amelynek energiája egyesült a Földről küldött erővel. A vevőkészülékek érzékeny szemei a Világmindenség különböző tájai felé néztek. A Mono-ceros csillagképének egy homályos vörös csillaga, amelynek bolygójáról nemrég felhívás érkezett a Földre, jobban rögzíthető volt az 57. számú űrállomásról, s Húr Han kapcsolatot létesített vele. A láthatatlan kapcsolat a Föld és a másik csillag között mindössze háromnegyed óráig tarthatott. Ebből a drága időből nem veszíthettek el egyetlen percet sem.

Dar Veter intésére Veda Kong a képernyő elé állott, a kék fényt árasztó acélkörre. Felülről láthatatlan sugarak hullottak alá, amitől napbarnított bőre még sötétebben csillogott. Hangtalanul üzembe léptek az elektronikus gépek, amelyek Veda beszédét a Nagy Gyűrű nyelvére fordították. Tizenhárom év múlva a sötétvörös csillag bolygójának vevőkészülékei följegyzik majd a közismert jeleket tartalmazó rezgéseket, s ha majd ott beszélnek, az elektronikus fordítógépek a jeleket élő idegen beszéddé változtatják.

„Csak azt sajnálom — gondolta Dar Veter —, hogy azok ott, a messzeségben nem hallják e földi asszony zengő, lágy hangját, nem fogják fel kifejező erejét. Ki tudja, milyen a fülberendezésük? Meglehet, hogy különböző típusú hallásuk van. Csak a látás, amely az elektromágneses rezgéseknek a légkört átható részét használja fel, megközelítőleg az egész Világmindenségben egyforma, és így meglátják majd a lázasan izgatott, elbájolóan szép Vedát.”

Dar Veter le nem véve szemét Veda füléről, amelyet félig eltakart egy hajfonat, figyelte az előadást.

Veda Kong világosan és tömören ismertette az emberiség történelmének legfőbb korszakjelzőit. Ismertetést adott az emberiség létének legrégibb időszakaszairól, a nagy és a kis népekre való felosztottságáról; arról a gazdasági és eszmei ellenségeskedésről, amely megosztotta országaikat, nagyon röviden beszélt. Ezek a korszakok az MVK, a Megosztott Világ Korszaka gyűjtőnevet kapták. A Nagy Gyűrű Korszakának emberét azonban nem a pusztító háborúk, a szörnyű szenvedések vagy a nagynak vélt uralkodók nevének felsorolása érdekelte, ahogyan ez az ókori történelemkönyveket megtöltötte; ezek a könyvek fennmaradtak az antik világ századaiból, a Sötét Századokból vagy a kapitalizmus századaiból. Mindezeknél sokkal fontosabb volt a termelőerők fejlődésének ellentmondásos története, az eszmék, a művészet, az ismeretek, a mai emberért és emberiségért vívott szellemi harc történetével együtt. Kialakult az az igény, hogy új képet alkossanak a világról és a társadalmi kapcsolatokról, az emberi jogokról és a boldogságról, mert ezekből nőtt ki és virágzott fel az egész bolygón a kommunista társadalom hatalmas fája.

A Megosztott Világ Korszakának utolsó százada, az úgynevezett Kettészakadás Százada meghozta azt, hogy az emberek végre megértették: minden nyomorúságuk az ősidőktől fogva ösztönösen kialakult társadalmi rendszerből ered, megértették, hogy az emberiség minden ereje, egész jövendőié — munkában, az elnyomás alól felszabadult embermilliók közös erőfeszítésében, a tudományban és az élet tudományos alapokon való átalakításában rejlik. Megértették a társadalmi fejlődés alapvető törvényeit, a történelemnek dialektikusán ellentmondásos folyamatát, valamint azt is, hogy szigorú társadalmi fegyelmet kell kialakítani, s ez annál fontosabb, mennél jobban megnövekszik a Föld lakossága.