Ivan Jefremov - Az Androméda-Köd

A képernyőn kialudt a fény. Dar Veter becsukta a táblákat, s megfordult, hogy fogadja utódját. Mven Masz nagy léptekkel jött feléje. Arcvonásai és sima, ragyogó bőrének sötétbarna színe arra engedett következtetni, hogy néger ősöktől származik. Fehér köpenye bő, nehéz redőkben hullott alá széles válláról. Sovány, erős kezébe szorította Dar Veter mindkét kezét. A külső állomásoknak mind a két vezetője, a régi és az új, igen magas termetű volt. Veter, akinek ősei oroszok voltak, szélesebbnek, izmosabbnak látszott a karcsú afrikainál.

— Úgy érzem, hogy ma valami fontos dolognak kell történnie — szólalt meg Mven Masz azzal a bizalmas közvetlenséggel, amely a Nagy Gyűrű Korszakának embereit jellemezte. Dar Veter vállat vont.

— Fontos esemény előtt állunk mind a hárman. Én átadom a munkámat, maga átveszi, Veda Kong pedig először beszél majd a világmindenséggel.

— Veda Kong nagyon szép nő?! — Mven Masz ezt félig kérdezte, félig állította.

— Majd meglátja. Egyébként a mai közvetítésben nem lesz semmi különösebb. Veda történeti előadást tart a KRZ 664 456+ BS 3 252 bolygó számára.

Mven Masz csodálatos gyorsasággal bizonyos számításokat végzett magában.

— A Monoceros csillagkép, a Ross 614 csillag bolygórendszere már ősidőktől fogva ismeretes, de eddig egyáltalán nem jelentkezett. Nagyon szeretem a régi neveket és a régi szavakat — mondotta Mven Masz, és szavaiból alig észrevehető mentegetőzés csendült ki.

Dar Veter arra gondolt, hogy a Tanács jól választja meg az embereket. Fennhangon ezt mondta:

— Akkor maga jó barátságban lesz Junij Anttal, az elektronikus emlékezőgépek osztályának vezetőjével. Egy kis túlzással az emlékezetlámpák főnökének tartja magát. Persze Junij Ant nem arra a lámpára gondol, amely a régmúltban oly nyomorúságos fényt adott, hanem az első elektronikus műszerekre, amelyek nehézkesen végezték munkájukat kiszivattyúzott levegőjű üvegpalástjuk alatt, s az egykori villanyégőkre emlékeztettek.

Mven Masz szívből és őszintén felkacagott. Dar Veter egyre nagyobb rokonszenvet érzett iránta.

— Az emlékezet lámpái! A mi emlékezőhálózataink kilométer hosszúságú folyosók, amelyek sejt-elemek milliárdjaiból állnak! Jaj! — kapott egyszerre észbe. — Én itt szabadjára engedem érzelmeimet, és nem arról beszélek, amiről kellene. Mikor szólalt meg a Ross 614?

— Ötvenkét évvel ezelőtt. Azóta megtanulták a Nagy Gyűrű nyelvét. Tőlünk mindössze négy parszek távolságra vannak. Veda előadását tizenhárom esztendő múlva kapják meg.

— Hát még mi lesz?

— Az előadás után a vevőkészülék mellé ülünk. Régi barátainktól néhány újdonságot hallunk a Gyűrűről.

— A Hattyú 61 útján?

— Hát persze. Vagy olykor a Kígyó 107-en át, hogy az önök régi terminológiáját használjam.

Egy ember lépett be; a Csillaghajózási Tanács ezüstös ruháját viselte, akárcsak Dar Veter munkatársa. Alacsony termetű, élénk mozgású, görbe orrú ember volt. Sötét tekintetű, fürkésző meggy vörös szemével rögtön magára vonta a figyelmet. Tenyerével megtörölte kerek, kopasz fejét.

— Junij Ant vagyok — mutatkozott be; hangja magas volt és éles, s szavait nyilván Mven Maszhoz intézte.

Mven Masz tisztelettel üdvözölte őt. Az emlékezőgépek vezetői tudás tekintetében túlszárnyaltak mindenkit. Ők döntötték el, hogy a kapott közlésekből mit örökítsenek meg az emlékezőgépekben, s mit küldjenek tovább az általános tájékoztatás vonalain vagy az Alkotó Paloták számára.

— Ismét egy brevanusz — mormogta Junij Ant, s kezet szorított új ismerősével.

— Mit mondott? — kérdezte Mven Masz.

— Én találtam ki. Latin szó. így neveztem el mindazokat, akik nem élnek sokáig: a külső állomás munkatársait, a csillagközi flotta pilótáit, a csillaghajók motorjait készítő gyárak technikusait. Meg hát persze, magunkat is. Mi sem élünk tovább a normális életkor felénél. De mit tegyünk, azért érdekes az élet! Hol van Veda?

— Szeretett volna korábban jönni… — kezdte Dar Veter.

Szavait izgatott akkordok fojtották el, melyek a Tejút óráinak érces kattanása után hangzottak fel.

— Figyelmeztető az egész Föld számára. Ez a figyelmeztetés minden erőműnek, minden gyárnak, valamennyi hálózati közlekedési eszköznek és rádióállomásnak szól. Fél órán belül meg kell szüntetni minden energiaszolgáltatást, és az energiát kellő mennyiségben össze kell gyűjteni a kondenzátorokban, hogy az irányított sugárzás csatornáján áttörhessük az atmoszférát. Az adás a földi energia 43 százalékát emészti fel. Vétel csupán a csatorna fenntartására, 8 százalék — magyarázta Dar Veter.

— Pontosan így képzeltem — bólintott Mven Masz.

Feszülten figyelő tekintetében hirtelen lelkes öröm lángolt fel. Dar Veter hátranézett. A ragyogó, átlátszó oszlop mellett Veda Kong állt; eddig nem vették észre. Előadásához legszebb ruhájába öltözött; ezt a ruhát évezredekkel ezelőtt tervezték, a krétai kultúra korszakában, s azóta is a nő legszebb dísze volt.

Hamuszínű haját tarkóján nagy kontyba csavarta, de ez nem rontotta izmos, karcsú nyakának vonalát. Sima válla csupaszon tündöklött kék mellénye mély kivágásában. Rövid, bő szoknyája ezüstös szegélyét kék virágok díszítették, s a szoknya csupaszon hagyta meggyszínű cipőbe bújtatott, napbarnított lábszárát. A Venusról való, szándékosan durvára csiszolt, aranyláncba foglalt, nagy meggyszínű ékkövek tündököltek nyakának finom bőrén, amely egyszínű volt izgalomtól kipirult arcával és pici, vöröslő fülével.

Mven Masz most látta először a tudós történészt; nem is igyekezett leplezni lelkes bámulatát.

Veda Dar Veterre emelte izgatott tekintetét.

— Rendben van — válaszolta Dar Veter a szép jövevény néma kérdésére.

— Már sok előadást tartottam, de nem így — szólalt meg Veda Kong.

— A Tanács hódol a szokásnak. A különféle bolygók számára mindig szép nők tartottak előadást. Ez fogalmat ad a mi világunk lakóinak szépérzékéről, s még sok mindenről tanúskodik — folytatta Dar Veter.

— A Tanács jól választott — kiáltott fel Mven Masz. Veda átható tekintettel nézett az afrikaira.

— Nincs családja? — kérdezte halkan, s amikor Mven Masz a fejét rázta, Veda Kong elmosolyodott.

— Beszélni akart velem — fordult Dar Veterhez.

Kimentek a széles körteraszra, s Veda élvezettel tartotta oda arcát a friss tengeri szélnek.

Dar Veter, a külső állomások vezetője elmondta Veda Kongnak, hogy elhatározta: az ásatásokhoz megy, s hogy mennyit tétovázott a 38. csillagexpedíció, az antarktiszi víz alatti bányák és az archeológia között.

— Nem, nem, csak a csillagexpedíciót ne! — kiáltott fel Veda, s Dar Veter ráébredt, mennyire tapintatlan volt. Csak a saját dolgai foglalkoztatták, és akaratlanul is fájdalmas húrt pendített meg Veda lelkében.

Zavarából nyugtalan akkordok segítették ki, amelyek kihallatszottak az erkélyre.

— Mennünk kell, egy fél óra múlva bekapcsolják a Gyűrűt! — Dar Veter óvatosan karonfogta Veda Kongót. A többiekkel együtt lementek a mozgólépcsőn egy mély, föld alatti helyiségbe, a sziklába vájt gömbterembe.

Itt csak műszerek voltak. A fekete falak tompa fényű borítása bársonyosnak látszott. A falakat kristálycsíkok éles vonalai szelték át. Aranyos, zöld, kék és narancsszínű fények világították meg halványan a skálákat, jeleket és a számokat. A sma-ragdhegyű mutatók remegtek a fekete félkörök mellett, mintha a vastag falak feszülten, izgatottan várakoznának valamire.