Carl Sagan - Kapcsolat

— Mint a Vénuszon feltételezett élet esetében? Ezt csak a csalódottság mondatja magával. Ha ott a pokol bugyra van is, a Vénusz csak egyetlen bolygó. A galaxis pedig miriádnyi csillagból áll! Maga meg eddig legfeljebb maroknyit látott belőlük. Nem korai kissé feladni? Hiszen még a feladat milliomodrészét sem végezte el! Ha a többi frekvenciára gondol, akkor meg még sokszorosan kevesebbet.

— Tudom, tudom. De magának nem az az érzése, hogy ha egyáltalán vannak valahol, akkor mindenhol lehetnek? Ha ezer fényévnyire tőlünk valóban élnek fejlett fickók, nem kellene-e, hogy legyen egy megfigyelőállomásuk valahol, itt a hátsó udvarunkban? Csinálhatja ezt a SETI-ügyet az idők végeztéig, sohasem lehet biztos benne, hogy a végére ért.

— Lassan már mintha Dave Drumlint hallanám. Ha nem találjuk meg őket az ő életében, akkor nem is érdeklik. A SETI még épphogy csak elkezdődik. Maga tudja, milyen sok a lehetőség. Most az a lényeg, hogy ne zárjunk ki egyet sem. A kor, amelyben élünk, optimizmusra kötelez. Ha az emberi történelem bármely korábbi időszakában lennénk, életünk végéig törhetnénk a fejünket, az égvilágon semmit nem tehetnénk, hogy feleletet kapjunk a kérdéseinkre. Csak most jött el az idő, hogy egyáltalán valaki nekifoghat földön kívüli értelmes lények után kutatni. Maga megalkotta a detektort, amivel milliónyi más csillag bolygóin keresni lehet őket. Senki sem garantálhatja, hogy sikerülni fog, hogy rájuk bukkanunk. De tud ennél fontosabb feladatot? Képzelje csak el, azok ott a távolban egyre küldözgetik nekünk az életjeleiket, a Földön meg a kutya sem figyel rájuk. Szánalmasan rossz vicc! Nem lenne-e civilizációnk szégyene, ha volna rá módunk, hogy meghalljuk őket, csak nincs elég eszünk hozzá, hogy meg is tegyük?

Balra a bal oldali világ kétszázötvenhat képe úszott el. Jobbra a jobb oldali világ kétszázötvenhat képe siklott el. Ellie a környezete körképévé olvasztotta össze az 512 képet. Pengeerdő mélyén élénkzöld meg elsárgult pengék lengtek feléje, fenyegetőek, hatalmasak, szinte mind magasabb nála. De ő könnyűszerrel kúszott rajtuk föl-le, vigyázva egyensúlyozott egy-egy lehajló pengeélen, ha leesett, elfeküdt pengék puha párnájára huppant, és folytatta az útját tévedhetetlenül. Tudta, hogy jó irányban halad. Dermesztően hideg volt. Ha erre vezet az út, hát mit neki bármilyen akadály, átjut rajta, legyen akár százszor, ezerszer magasabb is nála. Nem kell hozzá se hegymászószeg, se kötél; felszerelte ő magát kellőképpen. Az úton, közvetlenül előtte friss nyomillat, nemrég hagyhatta törzsének egy másik felderítője. Ennivalóhoz vezeti; majdnem mindig így van. Az ennivalóra a felderítők bukkannak, megjelölik a hozzávezető ösvényt. Ellie és a többiek meg elhozzák. Az ennivaló néha olyasféle lény, mint ő maga, Ellie is; máskor meg alaktalan vagy kristályforma tömeg. Előfordul, hogy hatalmas, a törzs sok tagja együtt képes csak megmozdítani, a letarolt pengéken csúsztatva hazavonszolni. Ellie állkapcsában rágásra csikordultak a fogak az örömteli várakozástól.

— A legjobban a dolog ellenkezője aggaszt — folytatta Ellie —, hogy ugyanis mi van, ha ők nem próbálkoznak. Felvehetnék velünk a kapcsolatot, semmi gond, de nem teszik, mert nem látják értelmét. Olyan ez… — lenézett a fűre terített abrosz mellé —, mint ezek a hangyák itt. Ők is ugyanitt élnek, akárcsak mi. Rengeteg dolguk van, örökké elfoglaltak. Egy bizonyos szintig tökéletesen tisztában vannak a környezetükkel. Mi pedig meg sem próbálunk kapcsolatot teremteni velük. Így aztán alighanem halvány fogalmuk sincs a létezésünkről.

Egy, a többinél vállalkozóbb kedvű óriási hangya rámászott az abroszra, és most határozottan igyekezett átlósan előre a piros-fehér kockák egyikén. Ellie csöppnyi undorát leküzdve visszapöckölte a fűbe — ahová való.

Az impulzusok évek óta utaztak a csillagok közötti mélységes bakacsinban. Néha kavargó gáz— és porfelhőkön haladtak át, melyek elnyeltek, szétszórtak egy keveset az energiájukból, de nem térítették el őket irányuktól. Előttük, az egyenletesen világító számtalan pontocska között egy haloványsárga egyre fénylőbbé vált, ahogyan közeledtek hozzá. Emberi szem most is csupán parányi pontnak látta volna, holott fénye minden más égitestet elhomályosított már a fekete égbolton. Az impulzusok útjába egy csomó óriás hólabda került.

Harmincas éveinek végén járó, nyúlánk asszony lépett az Argus irodaépületébe. Egymástól távol ülő, nagy szemei lágyították szögletes, csontos arcát. Hosszú, sötét haját a tarkóján teknőchéj csat fogta össze. Öltözéke inkább praktikus, semmint divatos, khakiszínű szoknya, kötött T-pulóver. Végigment az első emelet egyik folyosóján, és belépett egy ajtón, melyen ez állt: E. Arroway, igazgató. Rányomta az ujját az ujjlenyomat-zárra, és ha valaki figyeli, észrevehette volna a jobb kezén a gyűrűt, amelybe furcsa, tejes-vörös követ foglaltak, nem igazán szakszerűen. Felkattintotta az íróasztali lámpát, turkálni kezdett az egyik fiókban, végül előhúzott egy fülhallgatót.

Egy legyintéssel eloltotta a lámpát, a félhomályban gond nélkül kitalált a szobából.

Az ellenőrzőteremben gyorsan megbizonyosodott arról, hogy minden rendben van. Az ablakból rálátott néhányra a 131 rádióteleszkópból, úgy húzódtak tízkilométereken át Új-Mexikó bozótos pusztáin, mint égbe nyúló, különös fémvirágok.

Kora délután volt, előző éjjel Ellie nagyon későn került ágyba. A rádiócsillagászatot nappali világosságban is lehet művelni, mert a levegő a látható fényt töri ugyan, de a Napból érkező rádióhullámokat nem. Ha rádióteleszkópon át nézzük, a Naphoz nagyon közeli pontokon kívül az ég szurokfekete. De a rádióhullámokat “látni”.

A Föld légkörén túl, az égbolt túlsó oldalán a világegyetem nyüzsög a rádióhullámoktól. Ha tanulmányozzuk őket, rengeteget megtudhatunk bolygókról, csillagokról, galaktikákról, a csillagok között sodródó szervesmolekula-felhőkről, az univerzum keletkezéséről, fejlődéséről, sorsáról. De ezek a sugárzások mind természetes eredetűek — forrásaik fizikai folyamatok, elektronok spiráloznak galaktikus mágneses mezőkben, csillagközi molekulák ütköznek, vagy az ősrobbanás, a Big Bang késői visszhangjai, amelyek a vöröseltolódás következtében a világegyetem keletkezésekor volt gammasugarakból korunkra az űrben mindenütt megtalálható, kezes, hűvös rádióhullámokká juhászodtak.

Az alig néhány évtized alatt, mióta az ember felfedezte a rádiócsillagászatot, soha még nem érkezett valódi jelzés a végtelen űrből, semmi mesterséges, semmi művi, semmi, ami valamely idegen tudattól eredt volna. Vaklármák persze voltak. A kvazárokról, de különösen a pulzárokról érkező sugárzások szabályos időbeni váltakozását eleinte kétkedő reménykedéssel jelzésfélének vélték, esetleg csillagközi űrjárművek rádiónavigációs vezetősugarának. De mindig kiderült, hogy másról van szó — és az a más sem volt kevésbé különleges, mint ha az éjszakai égbolt lényei adtak volna jelt magukról. A kvazárok például — úgy tűnt — félelmetes energiaforrások, talán kapcsolatban állnak a galaktikák középpontjában levő masszív fekete lyukakkal; sokukról az észlelés azt mutatta, hogy ott még csak fele annyi idő telt el az univerzum létrejöttétől. A pulzárok meg sebesen forgó, városnyi nagyságú atommagok. Aztán volt egy csomó rejtélyes jelzés, amelyekről kiderült, hogy bizonyos értelmű intelligencia hozta ugyan létre őket, ám cseppet sem földön kívüli. Az égboltot titkos katonai radarrendszerek és rádióforgalmazások mesterséges bolygói pettyezték, amibe a néhány polgári rádiócsillagásznak semmi beleszólása nem volt. Akadtak a mesterséges bolygók között valóságos törvényen kívüliek is, amelyek fittyet hánytak a nemzetközi távközlési egyezményeknek. Nem vontak értük felelősségre, nem büntettek meg senkit. Egyetlen ország sem vállalta őket. Hanem valóban földönkívüliektől származó jelzés soha nem fordult elő.