Carl Sagan - Kapcsolat

Ismétlődő, egyedi jel, magas, éles hang. Beletelt egy percbe, mire felismerte. De akkor rögtön tudta, hogy harmincöt év óta egyetlen egyszer sem hallotta. A teregetőkötél fémcsigája nyikkan, az édesanyja húz egyet a kötélen, hogy egy újabb frissen mosott holmi száradjon a napon. Kislánykorában nagyon tetszettek Ellie-nek a sorjázó ruhacsipeszek, és ha senki sem látta, a frissen megszáradt vászonholmikba fúrta a fejét. Élvezettel szívta be átható, kellemes illatukat. Mintha most is ez az illat csapná meg az orrát. Emlékszik, amint kacagva odébb döcög a lepedőktől, anyja kecses mozdulattal fölkapja — úgy tűnt, az égig repíti —, és ölelő karjában úgy viszi, mintha Ellie is kis ágyneműhalom volna, amit szép rendesen el kell rakni a szülei hálószobájában álló komód fiókjaiba.

— Dr. Arroway! Dr. Arroway! — A technikus meghökkenten nézett Ellie-re, akinek meg-megrebbent a szemhéja, és kapkodva szedte a levegőt. Pislogott kettőt, levette a füléről a hallgatót, és bocsánatkérőn rámosolygott a technikusra. A kierősített kozmikus rádiózörej miatt sokszor csak kiabálva értették meg egymást, és ha válaszolni akart a kollégáinak, Ellie-nek is kiabálnia kellett, mert néhány szó miatt nem tartotta érdemesnek levenni a fülhallgatót. Ha belemélyedt a munkájába, a tájékozatlan szemlélő a leghétköznapibb, sőt kedélyes, kedves közlésekről is azt hihette volna, hogy vad veszekedés robbant bele a rádiózás békés csöndjébe. De most Ellie csak annyit mondott: — Elnézést, elkalandoztak a gondolataim.

— Dr. Drumlin van a telefonnál. Jack irodájában ül, és azt mondja, találkozót beszéltek meg.

— Szent Habakuk, teljesen megfeledkeztem róla!

Drumlin ragyogása nem fakult az évek múlásával, de egyéniségében mostanában mutatkozott már néhány kellemetlen vonás, amelyek annak idején, amikor a CalTechen rövid ideig mellette dolgozott, nem tűntek fel Ellie-nek. Zavarba ejtő szokása volt például, hogy ha úgy hitte, nem látja senki, gyors pillantással ellenőrizte, nincs-e nyitva a slicce. Az évek során egyre szilárdabb meggyőződésévé lett, hogy földövkívüliek nem léteznek, vagy ha mégis, olyan kevesen vannak és olyan messze tőlünk, hogy úgysem találhatunk rájuk. Azért jött az Argus munkatársaihoz, hogy a szokásos heti tudományos megbeszélések egyikét vezesse. De Ellie szerint más oka is volt a látogatásának. Írásban felszólította ugyanis a Nemzeti Tudományos Alapítványt, hogy az Argus fejezze be földön kívüli intelligencia-kutatásait, és a szokott rádiócsillagászati feladatokkal foglalkozzanak. Kivette a levelet a belső zsebéből, ragaszkodott hozzá, hogy Ellie olvassa el.

— De hiszen mindössze négy és fél éve csináljuk! Még az északi égbolt egyharmadát sem fésültük át. Ez az első olyan vizsgálat, amelynek során optimális hullámsávokon fogni tudjuk az összes minimális rádiósugárzást. Miért akarja most leállítani?

— Ugyan már, Ellie, ennek se vége, se hossza. Ha tucatnyi évig csinálja, akkor sem fog találni semmit. Aztán meg majd azt fogja követelni, hogy súlyos százmilliókért építsünk egy újabb Argust Ausztráliában vagy Argentínában, ahonnan a déli égboltot figyelhetjük. Ha meg az is eredménytelen lesz, arra akar majd rávenni bennünket, ugyan keringessünk egy parabolaantennát a Föld körül, hogy milliméteres hullámhosszú rádióhullámokra vadásszon ott magának. Maga folyton képes lesz kitalálni eddig még sosem volt megfigyelési módszereket. Meg magyarázatokat is arra, miért épp onnan támad kedvük a földönkívülieknek sugározni, ahol még nem kerestük őket.

— Jaj, Dave, de hát ezt már százszor megbeszéltük! Ha nem járunk eredménnyel, akkor megtanultuk, hogy az intelligens lények ritkák — legalábbis az olyanok, amelyek hozzánk hasonlóan gondolkoznak, és fel akarják venni a kapcsolatot egy olyan elmaradott civilizációval, mint a mienk. Ha pedig sikerrel járunk, megütjük a kozmikus főnyereményt. Szenzációsabb felfedezést elképzelni sem lehet.

— Elsőrendűen fontos kutatásoknak nem jut teleszkópidő. Ott a kvazárok fejlődésének kérdése, a kettős pulzárok, a közeli csillagok kronoszférája, vagy akár azok a hülye csillagközi proteinek. És ezeknek mind sorban állva kell várakozniuk, mert itt, ezen az állomáson, ami kétségtelenül a legjobb elrendezésű a világon — szinte kizárólag a SETI-vel foglalkoznak.

— Hetvenöt százalékban, Dave, huszonöt százalékban pedig rádiócsillagászati rutinmunkával.

— Mi az, hogy rutinmunka? Megnyílt a lehetőség, hogy visszapillantsunk az időben, addig a korig, amikor a galaxisok kialakultak, vagy talán még annál is korábbra. Gigantikus molekuláris felhők magját, a galaktikák közepében levő fekete lyukakat tudjuk vizsgálni. A csillagászat

— Ne személyeskedjen, Dave. A SETI-nek szánt támogatás nélkül az Argus soha nem jöhetett volna létre. Nem én találtam ki. Tudja, hogy akkor neveztek ki az igazgatójának, amikor az utolsó negyven tál még épülőben volt. Az NSF még sokkal kezdetlegesebb állapotban…

— Nem sokkal, és ha csak valami beleszólásom van, nem is marad így. Ez az egész csak szenzációhajhászás, hogy félnótás ufósokat, a hülye képes újságok olvasóit meg más idiótákat szórakoztassanak.

Drumlin most már valósággal kiabált, és Ellie ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy kikapcsolja. Munkája jellegének következtében, meg mivel egyénisége és tudása általában kimagaslott a környezetéből, gyakran került olyan helyzetbe, hogy a kávét felszolgálókon vagy a gyorsírókon kívül ő volt az egyetlen nő. Annak ellenére, hogy — neki legalábbis úgy tűnt — egy egész életen át igyekezett ezt megváltoztatni, rengeteg férfi tudós még most sem tekintette partnernek, nem vonták be a megbeszéléseikbe, ha megszólalt, közbevágtak, és ha csak tehették, nem figyeltek rá, mit akar mondani. Voltak olyanok is, mint Drumlin, akik nyíltan kimutatták az ellenszenvüket. De Drumlin legalább ugyanígy bánt sok férfival is. Kitöréseiben nem tett különbséget, mindkét nembeli tudósokra egyformán rázúdította ingerültségét. De Ellie-nek csak kevés férfi kollégája akadt, aki az ő jelenlétében ne viselkedett volna másképpen, kellemetlenebbül, mint egyébként. Talán több időt kellene töltenie velük. Az olyanokkal például, mint Peter der Heer, a Salk Intézet molekuláris biológusa, aki nemrég elnöki tudományos tanácsadó lett. Meg persze Peter Valeriannel.

Nem csak Drumlin, sok más csillagász is elégedetlen az Argussal. Az Első két év után valamiféle melankólia ülepedett a kutatókra. A tudományos tanácsban vagy a hosszú és eseménytelen figyelőszolgálatban indulatos szócsaták folytak a feltételezett földönkívüliek szándékairól. Fogalmunk sincs róla, mennyire különbözhetnek tőlünk. Hiszen még az általunk megválasztott washingtoni képviselőink szándékait sem láthatjuk előre. Ugyan mit akarhatnak egy fényévek százaira vagy ezreire levő, fizikailag teljesen más világban élő, tőlünk alapvetően különböző lények? Egyesek szerint a jelek nem is a rádióspektrumban, hanem az infravörösben vagy a láthatóban, esetleg a gammasugarakkal érkeznek. De az is lehet, hogy a földönkívüliek lelkesen üzengetnek nekünk, csakhogy olyan technológiával, amelyet mi ezer év múlva sem fogunk még feltalálni.

Más intézetek csillagászai rendkívüli felfedezéseket tettek csillagokról és galaxisokról, sok olyan forrást találtak, ahonnan — ilyen vagy olyan mechanizmus révén — erős rádiósugárzás ered. Mások tanulmányokat publikáltak, konferenciákon vettek részt, ösztönözte őket a tudat, hogy a haladást segítik elő, értelme van a munkájuknak. Az Argus csillagászaitól nem jelentek meg tudományos közlemények, és rendszerint kifelejtették őket azok névsorából, akiktől dolgozatot kértek, belépőként az Amerikai Csillagászati Egyesület éves konferenciájára vagy a Nemzetközi Csillagászati Szövetség háromévenként tartott szimpozionjára és plenáris üléseire. Ezért a Nemzeti Tudományos Alapítvánnyal egyetértésben az Argus vezetősége úgy döntött, hogy a rendelkezésükre álló megfigyelési idő 25 %-át a földövkívüliek keresésétől független kutatásokra fordítja.