Carl Sagan - Kapcsolat

Mint valami vallásos látomás, gondolta Ellie. A nyuszik szemre fiatal állatok voltak. Talán még sosem láttak autólámpát. Ha belegondol, meglepő látvány lehet a 130 kilométeres sebességgel száguldó, két vakító fénysugár. Nyulak ezrei szegélyezték az utat, Ellie mégsem látott soha egyetlenegyet sem az út közepén, vagy olyat, amely rémülten menekülne a kocsi útjából, de elütött tapsifülest sem. Vajon miért sorakoznak fel az út mellett egyáltalán? Talán az aszfaltút hőmérséklete játszhat benne valamilyen szerepet, gondolta. Vagy csak egyszerűen az út közelében majszoltak valamit a bozótban, és a közeledő fények felkeltették a kíváncsiságukat. De mi lehet a magyarázata, hogy soha egyikük sem rugaszkodott neki, hogy egy-két ugrással meglátogassa az út túloldalán levőket? Ugyan minek vélhetik az országutat? Valami ismeretlen dolog húzódik itt, köztük és a társaik között, kifürkészhetetlen a rendeltetése, olyan lények műve, akiket a nyuszik legtöbbje nem is látott még soha? Persze, nem valószínű, hogy bármelyiküknek valaha is eszébe jutott volna ilyesmin töprengeni.

A gumik surrogtak az aszfalton, amolyan tiszta, ismert zaj volt, de Ellie rájött, hogy akarva-akaratlanul — itt is, most is — valamiféle rendszert lesve hallgatja. Sokféle tiszta zajt hallott már: a hűtőszekrény beindult az éjszaka közepén; folyt a víz a fürdőkádba; a mosógép mosta a ruhát a konyha melletti kis kamrában; a tenger morajlott a Yucatan közelében levő apró Cozumel-szigeten, ahová rövid búvárkirándulásra mentek, de ő még azt sem bírta ki végig, visszasietett a munkájához. Sokszor hallgatta a mindennapi zajokat, és próbálta, megállapítani, kevesebb-e bennük a nyilvánvaló rendszeresség, mint a csillagközi rádiózavarokban.

A gumik egyhangú surrogását ütemesen el-elnyomta a puffanás, ahogyan a kerekek ráfutottak az aszfaltlapok csatlakozóvonalának kitüremkedéseire. Az útburkolatot az új-mexikói kormányok váltakozása szerint különböző útépítő csapatok tartották karban. Mi van akkor, ha az Argus igenis kap csillagközi üzenetet, csak nagyon lassú ütemben? Ha az információ részei óránként, vagy hetenként, vagy esetleg évtizedenként egyszer érkeznek? Ha nagyon lassan, halkan, türelmesen üzen nekünk egy olyan civilizáció, amely nem tudhatja, hogy mi másodpercek vagy legfeljebb percek múlva beleununk a figyelésbe? Tételezzük fel, hogy ők tízezer évekig élnek. És naaaaagyooon lasssssan beeeszééééélneeek. Az Argus sohasem jönne rá. Létezhetnek ilyen hosszú életű lények? Volt-e elegendő idő a világegyetem történetében arra, hogy a nagyon magas értelmi színvonal kifejlődése érdekében nagyon lassan szaporodó teremtmények jöhessenek létre? Nem kényszeríti-e őket rá a kémiai kötések statisztikai pusztulása, testüknek a termodinamika második törvénye megszabta leépülése, hogy kénytelenek legyenek az emberi lényekhez hasonlóan szaporodni? És hogy az élettartamuk is hasonló legyen a mienkhez? Vagy lehet, hogy a világuk olyan régi és kietlen, ahol még a molekulák ütközése is rendkívül lassan megy végbe, legfeljebb egyszer naponta? Vonakodva próbálta elképzelni valamelyik rádióadónkat egy metánjégszirt csúcsán, távoli, törpe Nap vörös fényében, amint lent ammóniatenger hullámai csapódnak fel szüntelen a partra — és az általuk keltett fehér zaj teljességgel megkülönböztethetetlen a cozumeli hullámveréstől.

Ám az ellenkezője is elképzelhető: hogy sebesen hadaró, nyüzsgő kicsi lények, beszéd közben össze-vissza hadonásznak, és az egész — angolul oldalak százait kitevő — üzenetüket leadják egyetlen nanoszekundum alatt. Persze, ha a rádióvevőnk képes lenne nagyon keskeny sávban szűrni, csak néhány frekvenciát fogni, kénytelenek lennénk elfogadni a hosszú időállandót. Sosem jönnénk rá, hogy létezik gyors moduláció is. Mindez egyenesen következik a Fourier-féle integráltételből és nagyon közel áll Heisenberg határozatlansági relációjához. Egy egykiloherzes hullámsávszűrőjű vevővel például nem tudnánk milliszekundumnál gyorsabban modulált jelet fogni, csak holmi hangzavart hallanánk. Az Argus hullámsávszűrői keskenyebbek egy hertznél, ahhoz tehát, hogy vegye a jeleiket, az adóknak nagyon lassan kellene modulálniuk, a másodpercenkénti egy információrészecskénél is lassabban. Könnyedén fogni lehetne ennél lassabb — órák hosszat tartó — modulációkat is, feltéve, hogy hajlandók volnánk a szükséges ideig szegezni teleszkópunkat a sugárzás forrására, vagyis feltéve, hogy rendkívüli türelemmel rendelkeznénk. Az égbolton annyi rengeteg látnivaló van, sok száz milliárdnyi csillag, amelyeket mind meg kellene figyelni. Az ember nem fordíthatja minden idejét csupán néhánynak a megfigyelésére. Aggasztotta a gondolat, hogy miközben azon törik magukat, hogy egyetlen emberi életnél rövidebb idő alatt átfésüljék az egész égboltot, milliárdnyi frekvencián hallgatózzanak, a kapkodásban mind a hadarók, mind a lassú beszédűek elkerülik a figyelmüket.

De hát ők egészen biztosan tudni fogják, jutott eszébe, hogy milyen frekvenciamoduláció felel meg nekünk. Van már tapasztalatuk a csillagközi kommunikációban, volt már dolguk korábban is újonnan keletkező civilizációkkal. Ha van az impulzussebességeknek olyan szélesebb frekvenciatartománya, amelyben a megcélzott civilizáció a sugárzott jeleket fogni képes, az üzenetet küldők minden bizonnyal azt használják. Ha kell, mikroszekundumokra, ha kell, órákra modulálnak. Mi az nekik? A földlakókhoz viszonyítva bizonyosan szinte mindüknek sokkal nagyobb a technikai tudása, és számunkra elképzelhetetlen energiaforrásaiknak kell lenniük. Ha kapcsolatba akarnak lépni velünk, megkönnyítik a dolgunkat. Rengeteg különböző frekvencián küldenek jeleket. Sokféle modulációs időtartományban sugároznak. Tudják, mennyire elmaradottak vagyunk, szánnak bennünket.

Hát akkor miért nem fogunk semmit? Mégis igaza lenne Dave-nek? A Földön kívül valóban nem volna egyetlen civilizáció sem? Az a sokmilliárdnyi világ mind puszta, élettelen, meddő? A felfoghatatlanul hatalmas világegyetemnek csak ebben az eldugott kis zugában léteznének értelmes lények? Hiába is próbálta, Ellie képtelen volt komolyan számításba venni ennek lehetőségét. Ez is olyasmi, mint az emberek bizonytalan félelmei és aggodalmai, a halál utáni élet soha nem bizonyított tanai, meg az olyan áltudományok, mint az asztrológia. Modern formája a geocentrikus szolipszizmusnak, az elődeinket fogva tartó felfogásnak, hogy mi vagyunk a világegyetem közepe. Drumlin véleménye is alighanem ezen alapszik. Mindenáron ezt akarjuk hinni, így aztán hisszük is.

Pillanat, álljunk csak meg, gondolta Ellie. Még az északi félteke égboltját sem vizsgáltuk végig az Argusszal. Majd akkor kezdhetünk aggódni, ha hat-hét év múlva sem hallunk még semmit. Az emberiség történetében csak most következett el a pillanat, amikor lehetővé válik más világok lakói után kutatni. Ha a kutatásunk eredménytelen, akkor meggyőződtünk arról, mennyire ritka és értékes kiváltsága bolygónknak, hogy élet van rajta — márpedig, ha valóban így lenne, ez roppant értékes tanulság. Ha viszont sikerrel járunk, akkor megváltozik fajunk története, akkor leráztuk a provincializmus nyűgét. Ekkora tét ellenében igazán érdemes némi kis szakmai kockázatot vállalni.

Kihúzott az út szélére, versenyző-stílusban megfordult, a legnagyobb sebességfokozatba váltott, és száguldott vissza, az Argus-telep felé. A hajnalpír rózsaszínbe vonta az út menti nyuszikat, ahogy ámultan kapták utána a fejüket.