Carl Sagan - Kapcsolat

Jobb kezének ujjai az íróasztalán fekvő lapos dobozon egymástól egyenlő távolságban levő öt érzékelőn nyugodtak. A dobozzal megtakarított hetente fél órát. De valójában nemigen tudott mit kezdeni az ily módon felszabadult idejével.

— És aztán mindent elmeséltem Yarboroughnénak, mióta Wertheimerné elment, ő fekszik a szomszéd ágyon. Nem akarom dicsérni magam, de amit elértél, abban nekem is nagy részem van.

— Persze, anyám.

Figyelmesen megnézte a körmein a lakkot, és úgy döntött, kell még egy perc, esetleg másfél is, hogy teljesen megszáradjon.

— Eszembe jutott, amikor negyedikes voltál — emlékszel? Szakadt az eső, sehogyan sem akaródzott iskolába menned. Azt akartad, adjak másnap igazolást, hogy beteg voltál, azért mulasztottál. De én erre nem voltam hajlandó. Azt mondtam neked: — Azon kívül, hogy egy lány szép legyen, Ellie, a tanulás a legfontosabb a számára. Ami a szépséget illeti, hát azért nem sokat tehetsz, de a tanulásért igen! Menj csak el az iskolába. Nem tudhatod, miről maradnál le. — Így van?

— Így, anyám.

— Úgy értem, ugye, ezt mondtam neked?

— Igen, anyám, emlékszem.

Négy ujja már tökéletesen fénylett, de a hüvelykujja körmével még nem volt elégedett.

— Előszedtem a sárcipődet meg az esőköpenyedet — sárga nejlonból volt, úgy néztél ki benne, mint egy kis dinnye — és elindítottalak az iskolába. Nem ez volt az a nap, amikor a matematikaórán nem kaptál választ a kérdésedre Weisbrod tanár úrtól? Amikor dühbe gurultál, átmentél az egyetemi könyvtárba, és addig bújtad a könyveket, amíg végül már többet tudtál Weisbrod tanár úrnál is? Nagyon imponáltál neki. Bevallotta nekem.

— Weisbrod tanár úr mondta neked? Mikor beszéltél te Weisbrod tanár úrral?

— Az egyik szülői értekezleten. Azt mondta: Makacs egy lánya van, asszonyom. Úgy bedühödött rám, hogy valóságos matek szakember lett belőle. Szakember, így mondta. biztos vagyok benne, hogy elmeséltem neked.

Ellie felrakta a lábát az íróasztal egyik kihúzott fiókjára, hátradőlve egyensúlyozott a hintaszéken, csak a lakkozógépecskébe rakott ujjainak volt szilárd támpontjuk. Szinte megérezte a személyi hívó pityegését, még mielőtt valójában megszólalt volna. Lekapta a lábát, kiegyenesedett a székben.

— Mennem kell, anyám.

— Egészen biztos vagyok benne, hogy beszámoltam neked róla. De te sose figyelsz rám. Weisbrod úr nagyon kedves ember volt! Csak te sose voltál hajlandó a jó oldalait meglátni.

— Mama, tényleg mennem kell. Úgy látszik, találtunk valamit.

— Mit találtatok?

— Valami olyasmit fogtunk, ami jelzés lehet. Tudod, meséltem neked róla.

— Na tessék, már megint elbeszélünk egymás mellett. Te nem figyelsz rám, és úgy gondolod, én sem figyelek arra, amit te mondasz. Pedig hát a lányom vagy, én meg az anyád.

— Szia, mama.

— Jó, de ha tényleg van valami, rögtön hívjál fel!

— Oké, anyám, megígérem.

Anyja beszédkényszere, magányossága kellemetlen érzéseket keltett Ellie-ben, legszívesebben mindig gyorsan befejezte volna a beszélgetést, és megszökött volna. Ugyanakkor mélységesen szégyellte magát ezért.

Berontott az irányítóterembe, odasietett a központi vezérlőpulthoz.

— Jó estét, Willie. Mutassa az adatokat! Jó. Hol az amplitúdógörbe? Aha. Az interferometrikus helyzet megvan? Oké. Akkor nézzük, van-e közeli csillag a látóterünkben. Ejha, hiszen ez a Vega! Eléggé közeli szomszéd.

Beszéd közben az ujjai sebesen zongoráztak az egyik számítógép billentyűzetén.

— Nézzük csak. Alig huszonkét fényévnyire van. Megfigyeltük már, de semmit sem találtunk. Az első arecibói kutatások során én magam is foglalkoztam vele. Mennyi az abszolút intenzitás? Szent Habakuk, sok száz Jansky! Hiszen ezt akár a kisrádiómon is foghatnánk!

— Na jó. Szóval akkor van egy jeladónk, nagyon közel a Vegához. A frekvencia körülbelül 9,2 gigahertz, nem igazán monokromatikus; a sávszélesség néhányszáz hertz. A jel lineárisan polarizált, és az adás két különböző amplitúdóra szorítkozó, haladó impulzusokból áll.

Beütött parancsaira a képernyőn megjelent az összes rádióteleszkóp diszpozíciója.

— 116 teleszkóp észlelte egymástól függetlenül. Világos, hogy üzemzavarról szó sem lehet. Na jó, akkor most egy csomó idő-alapvonalra van szükségünk. Együtt mozog a jel a csillagokkal? Vagy lehetne valamiféle ELINT műhold, esetleg repülőgép?

— Sziderikus mozgás állapítható meg, Arroway doktor.

— Oké, ez meglehetősen meggyőző. Akkor nem a Földről ered, és nem is a Molnyija pályáján haladó műholdról, de ezt persze még ellenőriznünk kell. Willie, hívja fel a NORAD-ot, kérdezze meg őket, van-e ilyesféle műhold. Ha ezt kizárhatjuk, két lehetőség marad: megint egyszer a bolondját járatják velünk, vagy valakinek végre valóban sikerült eljuttatnia hozzánk az üzenetét. Steve, álljon át kézi vezérlésre, ellenőrizzen néhány rádióteleszkópot, függetlenül egymástól — a jel erőssége biztosan elegendő —, amiből ki fog derülni, hülyéskedésről van-e szó; tudja, azok a viccesek szórakoznak esetleg, akik így akarják megértetni velünk, hogy tévúton járunk.

A központi vezérlőpult köré eddigre már jó néhány tudós és műszaki gyűlt, az Argus-komputer személyi hívói riasztották őket. Kétkedő mosollyal az arcukon figyelték, mi történik. Egyikük sem tételezte fel igazán, hogy egy másik világból érkezett volna üzenet, épp most, de afféle ma-nincs-iskola hangulat fogta el őket, végre valami változatosság töri meg a szokott, fárasztóan egyhangú rutinmunkát — de a lelkük legmélyén bujkált valami halvány remény is.

— Ha bárkinek van valami ötlete, mi lehetne még ez a jel, ki vele! — szólította fel őket Ellie, amikor észrevette az odagyűlteket.

— Semmiképpen sem lehet a Vega, Arroway doktor. Az a rendszer még alig néhány százmillió éves. A bolygói még csak formálódnak. Ott még nem volt ideje értelmes életnek kifejlődni. A mögötte levő csillagok valamelyikéről lehet szó. Vagy valamelyik galaktikáról arrafelé.

— De ahhoz képest az adás nagyon erős — vetette ellene a kvazárcsoport egyik tagja, aki visszajött, hogy lássa, mi folyik. — Pontos sajátmozgás-vizsgálatot kell végeznünk, meg kell állapítanunk, együtt mozog-e a rádióforrás a Vegával.

— Igen, a sajátmozgást illetően minden bizonnyal igaza van, Jack — mondta Ellie. — De van egy másik lehetőség is. Hátha nem a Vega-rendszerben fejlődtek ki. Mi van, ha csak látogatóban járnak ott?

— Nem igazán jó ötlet. A rendszer tele van törmelékkel. Vagy már pusztul, vagy éppen keletkezőben, a fejlődés korai stádiumában levő naprendszer. Ha soká maradnak, a törmelék szétveri az űrhajójukat.

— Ami annyit jelentene, hogy nemrég érkeztek. Vagy hogy képesek szétporlasztani a közelítő meteoritokat. Vagy ha ütközőpályán száguld valami feléjük, el tudják téríteni. Vagy nem egyenlítői, hanem a sarkok fölött elhaladó pályán keringenek, és ezzel csökkentik az ütközésveszélyt. Meg még millió más megoldásuk lehet. De teljesen igaza van, nem kell okvetlenül azt feltételeznünk, hogy a Vega rendszerből érkeznek a jelek. Majd rájövünk. Mennyi idő kell a saját mozgás-vizsgálathoz? Jut eszembe, Steve, maga ma éjjel nem ügyel, szóljon legalább Consuelának, hogy alighanem későn megy haza vacsorázni.

A szomszéd pultnál Willie letette a telefont, és bizonytalan mosollyal az arcán átszólt: — Valami Braintree őrnaggyal beszéltem, a NORAD-tól. Esküdözik, hogy semmi közük a jelhez, nem is volna mivel adniuk, különösen nem kilenc gigahertzcel. Persze, ahányszor felhívjuk őket, mindig ez a szöveg. Mindenesetre azt mondja, hogy semmiféle űrszerkezetet nem észleltek a Vega rektaszcenziójában és deklinációjában.