Carl Sagan - Kapcsolat

Emberi mértékkel mérve lehetetlennek tűnt, hogy mesterségesen jött volna létre: világméretű volt. Ám oly különösen, oly bonyolultan alkották meg, olyan világosan látszott, hogy valamely nagyon összetett célt kell szolgálnia, hogy csakis egy eszme kifejeződése lehetett. Ahogyan a sarkok meghatározta pályán keringett a nagy kék-fehér csillag körül, hatalmas, szabálytalan poliéderre emlékeztetett, felszínén milliónyi tálszerű horpadás. A tálak, mint megannyi szem, az égbolt egy-egy meghatározott pontjára néztek. A csillagok állásának legparányibb változása sem kerülte el a figyelmüket. A poliédervilág mérhetetlenül hosszú idők óta végezte rejtélyes feladatát, kifogyhatatlan türelemmel. Volt ideje, az örökkévalóságig.

Amikor kihúzták, nem sírt. Apró szemöldöke ráncokba húzódott, aztán nagyra nyitotta a szemét. Nézte az éles fényeket, a fehér és zöld ruhás alakokat, a nőt, aki ott feküdt lent az asztalon. A hangok körülötte valahonnan ismerőseknek tűntek. Újszülöttől szokatlan kifejezés ült az arcocskáján — talán elképedésnek lehetne nevezni.

Kétéves korában, karját a magasba nyújtva, aranyosan kérte: Paa, főőő! — A barátaik meglepődtek, milyen jól nevelt a kicsi. — Ez nem jólneveltség — világosította fel őket az édesapja. — Eleinte sikított, ha azt akarta, hogy felvegyük. Egyszer aztán rászóltam: Ellie, nem kell sikítani. Csak azt kell mondani: Papa, föl! A gyerekek okosak. Ugye, te okos kislány vagy, Presh?

Hát most főőő volt, szédítő magasságban, a papája vállán lovagolt, gyérülő hajába kapaszkodott. Itt fönt sokkal jobb volt, sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, mint odalenn, a lábak rengetegében. Ráléphetnek, eltévedhet köztük. Erősebben markolt édesapja hajába.

Otthagyták a majmokat, elindultak, és ahogy befordultak, pipaszárlábú, hosszú nyakú, foltos bőrű állat került eléjük, apró szarvai voltak. Magasan tornyosult föléjük. — Olyan hosszú a nyakuk, hogy nem jön ki rajta a beszéd — mondta az édesapja. Nagyon sajnálta a szegény, szótlanságra kárhoztatott lényt. De örült is, hogy ilyen csodálatos teremtmények is vannak.

— Gyerünk, Ellie — nógatta az édesanyja. — Olvasd! — Nagynénje nem akarta elhinni, hogy a hároméves Ellie olvas. Biztosan megtanulta kívülről a versikéket, gondolta. Verőfényes márciusi délelőttön a State Streeten sétáltak, megálltak egy kirakat előtt. Burgundivörös ékkő csillogott az üveg mögött. — Ék-sze-rész — szótagolta Ellie a cégtábláról.

Bűntudatosan óvakodott be a lomkamrába. Az ósdi Motorola rádió ott állt a polcon. Nagy volt és nehéz, amikor magához ölelte, félt, hogy elejti. Levenni veszélyes! — állt a hátlapján. De tudta, amíg nem dugja be a dugaszt a konnektorba, semmi veszély. Kicsavarta a csavarokat, kidugta közben a nyelve hegyét, és kíváncsian bámult a készülék belsejébe. Ahogy gondolta: nem voltak ott se apró zenekarok, se kicsi énekesek, akik türelmesen várnák, hogy valaki bekapcsolja a rádiót. Helyettük csillogó üvegcsöveket látott, olyasmiket, mint a villanykörték. Némelyikük a moszkvai templomok kupolájára emlékeztette, egy könyvben látott ilyesmit. Elfordította a kapcsológombot és bedugta a dugaszt a konnektorba. Ha nem ér hozzá a készülékhez, sőt nem is áll közel hozzá, ugyan mi baj lehetne?

Pár perc múlva a csövek izzani kezdtek, de hang nem hallatszott. A rádió már rég elromlott, újat vettek helyette. Az egyik cső sötét maradt. Kihúzta a dugaszt, aztán kivette a rossz csövet a foglalatból.

Szögletes fémlapocskát látott benne, vékony drótok nyúltak ki belőle. A drótokon át szalad a villamosság, gondolta bizonytalanul. De előbb a csőbe kellene jutnia. A cső aljából villák álltak ki, az egyik el volt görbülve, kis kínlódás után sikerült kiegyenesítenie. Visszatette a csövet, bedugta a falba a dugaszt, nagy örömére a cső izzani kezdett, és a rádióból recsegés áradt. Megrettent, az ajtóra nézett, és gyorsan levette a hangerőt. Csavargatni kezdte a keresőt, egyszer csak izgatott hangot hallott, amennyire értette, valami orosz gépezetről beszélt, ami a Föld körül kering az égen vég nélkül. Vég nélkül — gondolta. Továbbcsavarta a gombot, de lassan félni kezdett, hogy valaki rányit, inkább kihúzta a falból a dugaszt, lazán visszacsavarozta a készülék hátoldalát, és nagyokat nyögve visszarakta a rádiót a polcra.

Kicsit kapkodta a levegőt még akkor is, amikor kijött a kamrából, és az édesanyjába botlott.

— Valami baj van, Ellie?

— Dehogy, Mama, semmi.

Nagyon igyekezett úgy tenni, mintha mi sem történt volna, de a szíve majd kiverte az oldalát. Lekuporodott kedvenc kuckójában, az udvar végén, fölhúzta a térdét az álla alá, és a rádión kezdte törni a fejét. Tényleg kell bele az a sok cső? Mi történne, ha megpróbálná egyenként kiszedni őket? Édesapja vákuumcsöveknek mondta őket. Mi történik egy vákuumcsőben? Igazán nincs benne levegő? A muzsika, a zenekarok dallamai meg az énekesek hangja, az hogyan jut be a rádióba? Azt mondják: a levegőn át. A levegő viszi a rádiót? Mi történik a készülékben, amikor az ember a keresőgombot tekergeti? Mi az, hogy “frekvencia”? Miért kell bedugni a dugaszt ahhoz, hogy a rádió szólni kezdjen? Lehetne-e vajon valami térképet rajzolni arról, hogyan megy a villamosság a rádióban? Szét lehet-e szedni a készüléket anélkül, hogy az embernek baja történne? És aztán össze tudná-e rakni újból?

— Miben töröd a fejed, Ellie? — anyja ment el mellette, vitte a teregetnivalót.

— Semmiben, Mama. Csak úgy gondolkodom.

Életének tizedik nyarát két unokatestvérével kellett töltenie, a michigani Northern Peninsulán, ahol egy sor tóparti nyaralóházikó állt. Szívből utálta a helyet, nem fért a fejébe, hogy emberek, akik Wisconsinban egy tó partján laknak, miért autóznak öt órát, hogy egy michigani tó partjára jussanak. Méghozzá két ádáz kölyök kedvéért, az egyik tíz-, a másik tizenegy éves. Mihaszna taknyosok. Hogyan is kívánhatja tőle az édesapja, aki pedig egyébként olyan megértő, hogy ő naphosszat két ilyen lüke kölyökkel játsszon? Ha csak tehette, megszökött tőlük.

Egy fülledt estén vacsora után egyedül sétált le az egyik kikötőmólóhoz. Az előbb motorcsónak húzott el a közelben, nagybátyja kikötött evezős csónakja ringott a hullámverésben. A vízen villogva tükröződtek a csillagok. Csak a tücskök ciripeltek, egyébként mélységesen mély volt a csönd. Felnézett a csillagos égre és a szíve hevesen dobogni kezdett.

Nem vette le a tekintetét az égről, a kezével tapogatott ki egy füves foltot, és hanyatt feküdt. Az égen szikráztak a csillagok. Ezer meg ezer csillag, a legtöbb hunyorog, de van néhány, amely rezzenéstelenül, vakítóan fénylik. Ha az ember nagyon figyel, árnyalatnyi eltéréseket lát a színükben. Az a fényes ott, például, az kékesebb, nem?

Megtapintotta a földet maga alatt; szilárd volt, állandó… biztonságos. Felült, figyelmesen végignézett a tóparton. Belátta az egész tavat. A világot csak laposnak látjuk, gondolta. Valójában gömbölyű. Ez az egész egy nagy labda… forog az ég közepén… egy nap egyet fordul. Megpróbálta elképzelni, hogyan pörög, emberek milliói ragadnak rajta, sokféle nyelven beszélnek, fura ruhákat viselnek, és mind ugyanerre a labdára tapad.