Carl Sagan - Kapcsolat

A hatvanas évek végén szovjet űrjárművek szálltak le a Vénuszon. Első ízben sikerült az emberi fajnak űrjáró szerkezeteket tervszerűen egy másik bolygóra juttatni. Földhöz kötött amerikai rádiócsillagászok már több mint egy évtizeddel korábban felfedezték, hogy a Vénusz erős rádióhullám-forrás. A jelenség leginkább elfogadott magyarázata az volt, hogy a Vénusz sűrű légköre bolygóméretű üvegházhatás következtében valamiféle kőcsapda. Ha ez igaz, a bolygó felszínén fullasztó hőség van, amelyben elképzelhetetlenek kristályvárosok és bámész Vénusz-lakók. Ellie-t nem elégítette ki ez a magyarázat, másfélére vágyott. Bár semmire sem jutott, képzeletben egyre újabb lehetőségek után kutatott, hogyan jöhetne létre rádiósugárzás egy kellemes, elviselhető Vénusz-felszín fölött. Harvardi és MIT-csillagászok kijelentették, hogy a rádiósugárzás a fortyogó Vénuszról alkotott elméletek egyikével sem magyarázható. Ellie valószínűtlennek tartotta, hogy létezhet ilyen fokú üvegházhatás, és magát a gondolatot is méltatlannak vélte. Egy bolygó nem vadulhat el ennyire. De amikor a Venyera űrszonda leszállt a Vénuszon, és valóban kibocsátott egy hőmérőt, kiderült, hogy bizony a Vénusz-felszínen uralkodó hőmérsékleten megolvad az ón meg az ólom. Ellie elképzelte, amint a kristályvárosok cseppfolyóssá válnak (bár annyira azért nem forró a Vénusz), a felszínt szilikátkönnyek mossák. Ellie romantikus lélek volt. Tudta magáról már évek óta.

A rádiócsillagászat viszont csodálattal töltötte el. A csillagászok csak ültek otthon, rádióteleszkópjaikat a Vénuszra irányították, és csaknem ugyanolyan pontosan megállapították felszínének a hőmérsékletét, mint tizenhárom évvel később a Venyera műszerei. Ellie, mióta csak az eszét tudta, rajongva tisztelte a villamosságot és az elektronikát. Most a rádiócsillagászat ragadta el. Hát hogyne. Az ember szépen, biztonságban csücsül a saját bolygóján, egyebet sem kell tennie, csak beállítania a teleszkópját meg a hozzá tartozó elektronikát. És már áradnak is le hozzá az ismeretek más világokról. Csodálatos.

Attól kezdve, amikor váratlanul felkérték, hogy segédkezzen a megfigyelésekben és az adatok elemzésében, átjárt a közeli Harvardba, Massachusetts államba. Az ottani egyetemnek volt egy nem különösebben nagy teljesítményű rádióteleszkópja. A nyári időszakra fizetett tanársegédként alkalmazták Green Bankben, Nyugat-Virginiában, a Nemzeti Rádiócsillagászati Obszervatóriumban. Kicsit áhítatosan szemlélte Grote Reber eredeti rádióteleszkópját. Reber a fészerben barkácsolta, az Illinois állambeli Wheatonban, 1938-ban. Ma mementóként szolgált, hogy mire képes egy lelkes amatőr. Ha kifogott egy olyan pillanatot, amikor a környéken történetesen senki sem indította éppen az autóját, és az utcabeli nagyfrekvenciájú lámpák sem égtek, Reber fogni tudta a galaxis közepéről érkező rádióhullámokat.

Türelmes kutató-aprómunka és néha egy-egy kis elismerés szerény felfedezésekért — ez a légkör elfogadhatónak látszott Ellie számára. Azt kutatták, hogyan nő a talált rádióforrások száma, ha a megfigyeléseikkel egyre távolabb hatolnak az űrbe. Ellie újabb módszereken kezdte törni a fejét, amelyekkel a nagyon gyenge jeleket is fogni lehetne. Amikor elfőtt az ideje, kitüntetéssel kapta meg a diplomáját a harvardi egyetemen. Az ország túlsó végén, a California Institute of Technologyn látott neki, hogy rádiócsillagászatból doktoráljon.

Elszegődött egy évre David Drumlin mellé. A tudós világszerte ismert volt arról, hogy briliáns agya van, és nem tűr maga körül ostobákat. A lelke mélyén azonban ő is egy volt azok közül — minden szakma legjobbjai között akad belőlük —, akik szüntelenül tartanak attól, hogy valaki, valahol okosabbnak bizonyulhat náluk. Ellie valóban nagyon fontos dolgokat tanult tőle, főleg az elméleti alapokról. Drumlinról az a hír járta, hogy nagyon tetszik a nőknek, de Ellie úgy találta, agresszív és szüntelenül a saját becses személye foglalkoztatja. Maga túl romantikus, mondta Ellie-nek. A világegyetemben a saját törvényei szabta, szigorú rend uralkodik. Eszerint kell gondolkodnunk, nem pedig romantikus elképzeléseink alapján (kislányos álmodozásokról már nem is beszélve, ahogyan egyszer gúnyosan odavágta). Minden lehetséges, biztosította Ellie-t, ami nem ellenkezik a természet törvényeivel. Csakhogy majdnem minden ellenkezik velük, folytatta. Ellie hallgatta, nézte, ahogy beszél, és próbált eligazodni különös személyiségének árulkodó jelei között. A külseje kitűnő fizikai kondícióról tanúskodott; idő előtt őszült haja ezüstösen szürke, arcán gunyoros mosoly, félhold-lencsés szemüvege az orra végére csúszott, csokornyakkendője kifogástalanul megkötve, álla szögletes, beszédén halványan montanai tájszólás érződik.

Drumlin kellemes időtöltésnek tartotta, hogy gyakran meghívja a doktorjelölteket és az egyetemistákat vacsorázni (nem úgy, mint Ellie mostohaapja, aki szívesen dolgoztatta a diákokat a kertjében, de különcködésnek ítélte, hogy ebédre vagy vacsorára meghívja őket). Ezeken a vacsorákon nagyon színvonalas intellektuális légkört tudott teremteni. Olyan témákra irányította a társalgást, amelyeknek elismerten ő volt a legjobb szakértője, aztán egyszer csak ellenérveket vonultatott fel. Vacsora után gyakran vetített nekik diákat: Dr. D., amint Cozumelben vagy Tobagóban vagy Great Barrier Reefnél könnyűbúvárkodik. Belemosolygott a kamerába, és integetett, a víz alatti képeken is. Időnként bemutatót tartott arról is, milyen ügyesen mozog tudományos munkatársa, Dr. Helga Bork a víz alatt. (Ezek ellen a diák ellen a felesége mindig tiltakozott, azzal a logikus indokkal, hogy a nézők legtöbbje előző alkalmakkor már többször is látta őket. Igazság szerint a nézők már az összes diát látták. Drumlin azonban az atléta termetű Dr. Bork dicséretét zengve mindannyiszor leintette, és a felesége megalázottan elhallgatott). A hallgatók legtöbbje szívesen is nézte a képeket, mindig felfedeztek rajtuk valami addig észre nem vett újat, egy korallalakzat vagy tüskés tengeri sünt például. De voltak, akik a házaspár szóváltását hallván látható zavarban igyekeztek elmerülni avokadókoktéljuk kortyolgatásában.

Szívesen kísérték el a diákjai Drumlint délutánonként a Pacific Palisades közelében levő népszerű kilátóra, egy sziklaoromra is. A professzor szakszerű gondossággal magára vette sárkányszárnyát, nekifutott, elhagyta a szikla peremét és siklani kezdett a két-háromszáz méterrel alatta csillogó tenger fölött. A diákok dolga az volt, hogy a tengerparti úton kövessék a kocsival, és ha földet ért, visszahozzák. Bámulatukban sütkérezve szárnyalt fölöttük. Felszólította őket, repüljenek ők is, de kevesen álltak rá. Nagyon élvezte, ha versenghetett velük. Mások úgy tekintettek a leendő doktorokra, mint a jövő zálogaira, a következő generáció értelmiségi zászlóvivőire. De Ellie érezte, hogy Drumlin másképpen gondolkodik. Ő a doktorjelöltekben megannyi kezdő revolverhőst látott. Bármelyik pillanatban előállhat valamelyikük, és párbajra hívhatja “a Nyugat leggyorsabb kezű lövésze” címért. Jobb, ha megérteti velük, hol a helyük. Drumlin soha nem próbált Ellie-hez közeledni, de Ellie biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb meg fogja kísérelni.

A második évet töltötte a CalTechen, amikor Peter Valerian visszatért egyéves külföldi tanulmányútjáról. Csendes, nem különösebben megnyerő külsejű fiatalember volt. Senkinek sem volt valami nagy véleménye az eszéről, legkevésbé neki magának. Ennek ellenére egyenletes, nem is jelentéktelen teljesítményt nyújtott a rádiócsillagászatban, mivel, ahogyan ő mondta, amikor kénytelen volt nyilatkozni: “rajta volt a témán”. Tudományos pályafutásának megítélését kissé bizonytalanná tette egy szépséghiba: Valerian lelkesen hitt a földön kívüli intelligencia létezésének lehetőségében. Úgy látszik, a tanszék mindegyik vezetője megengedhetett magának egy vesszőparipát: Drumlin a sárkányrepülést, Valerian a hitet abban, hogy más világok is léteznek. Mások topless-bárokba jártak, húsevő növények érdekelték őket, vagy valami transzcendentális meditációnak nevezett dolgot műveltek. Valerian a rövidítve ETI (extraterrestrial intelligence) néven emlegetett földön kívüli intelligencia kérdésével foglalkozott, alaposabban és mélyrehatóbban — és sok esetben jóval óvatosabban —, mint akárki más. Ahogy Ellie jobban megismerte, úgy látta, hogy Valeriannak az ETI a magánéletének eseménytelenségével szöges ellentétben álló érdekességet, a romantikát jelentette. Az, hogy a földön kívüli intelligencián törte a fejét, számára nem munka volt, hanem szórakozás. Szárnyakat kapott tőle a képzelete.