Carl Sagan - Kapcsolat

Középmagas, fekete hajú, csinos fiatal lány volt az az Ellie, aki arcán félszeg mosollyal — megérkezett a Harvardra. Óriási volt benne a tudásvágy. Leginkább a matematika, a fizika és a géptan érdekelte, de annyi más tárgyat is felvett, amennyit csak lehetett. Hamarosan azonban azt tapasztalta, hogy — legnagyobbrészt fiú — évfolyamtársaival nemigen tud szót váltani az őt legjobban érdeklő tárgyakról. Mintha ki-bekapcsolható süketségben szenvedtek volna, ha Ellie valamit mondott, kis csönd támadt, aztán úgy beszélgettek tovább, mintha ő meg sem szólalt volna. Előfordult ugyan, hogy felfigyeltek rá, még meg is dicsérték, de aztán folytatták korábbi beszélgetésüket, mintha mi sem történt volna. Ellie tudta, hogy nem hülyeségeket beszél, és nagyon bosszantotta, hogy hol ügyet sem vetnek rá, hol meg lekezelik. Lehet, hogy túl halk szavú, gondolta. Így aztán fizikusi, professzori hangvételre szoktatta magát: tagolt, magabiztos előadásmódra, jóval hangosabbra a szokásos társalgási hangerőnél. Így csak az beszélhet, akinek az állításai helytállóak. A pillanatot is jól meg kellett választania, hogy mikor használja. Sokáig sem lehetett folytatni, mert néha már attól félt, hogy kipukkad belőle a nevetés. Ezért gyors, csattanós közbeszólásokra szorítkozott, rendszerint fel is figyeltek rá; ettől kezdve aztán folytathatta normálisabb hangon is. Ahányszor csak újabb társaságban találta magát, ezt mindig végig kellett játszania, ha az általa kívánt irányba akarta terelni a beszélgetést. A fiúk meg az egészből nem vettek észre semmit.

Előfordult, hogy a gyakorlat vagy szeminárium vezetője, miután azt mondta: — Na, gyerünk, uraim, folytassuk —, észrevette, hogy Ellie homloka ráncba szalad, mire gyorsan hozzátette: — Elnézést, Arroway kisasszony, de számomra ön teljesen olyan, mintha fiú lenne. — A legnagyobb elismerés, ami telt tőlük, az volt, hogy nem nőként szerepel a tudatukban.

Küzdenie kellett maga ellen, nehogy túlságosan támadóvá, netán mizantróppá váljék. Hoppá. Az embergyűlölő mindenkit gyűlöl, nemcsak a férfiakat. Arra, aki a nőket gyűlöli, szintén van külön szó: mizogin. Ahhoz azonban, hogy a férfigyűlöletre kifejezést alkossanak, a — hímnemű — lexikonszerkesztők nem vették maguknak a fáradságot. Fel sem tételezték, hogy szükség lehetne rá.

Most, hogy a szigorú szülői felügyelet megszűnt, nem győzött betelni vadonatúj — intellektuális, szociális, szexuális — szabadságával. Épp akkor, amikor kortársai minél jellegtelenebb, a nemek közti különbséget eltüntető viseletre törekedtek, Ellie a pénztárcája engedte legegyszerűbb, de legelegánsabb módon öltözött és festette magát. A politikai meggyőződését az ember másképpen, hatásosabban is kifejezheti, gondolta. Szert tett néhány jó barátra, meg egy csomó ellenségre, akik sem az öltözködését, sem politikai és vallási nézeteit, sem pedig azt a makacsságát nem kedvelték, amellyel kiállt a nézeteiért. Sok egyébként jófejű fiatal nőismerőse nőietlennek mondta, amiért annyi mindent tud, és láthatóan örömét leli a tudományban. De akadtak olyanok is, akik egyenesen példaképet láttak benne, annak bizonyítékát, hogy nők is játszhatnak kimagasló szerepet a tudományban.

A szexuális forradalom ekkoriban élte a fénykorát. Ellie is lelkesen kísérletezgetett, de lassan rájött, hogy a partnerek elijednek tőle. A kapcsolatai nem tartottak tovább két-három hónapnál. Egyetlen megoldásnak az mutatkozott, ha nem beszél nekik arról, ami érdekli, és megtartja a dolgokról alkotott véleményét magának — márpedig pontosan erre nem volt hajlandó a gimnáziumban. Lelki szemei előtt riasztóan lebegett lemondásra és látványos rabságra kényszerült édesanyjának képe. Érdekelni kezdte, milyenek lehetnek az olyan férfiak, akiknek semmi közük az egyetemhez, a tudományos élethez.

Úgy látszik, vannak nők, töprengett, akikből tökéletesen hiányzik mindenfajta számítás, akik gondolkodás nélkül engedelmeskednek az érzelmeiknek. Mások viszont egész haditerveket dolgoznak ki rá, hogyan “fogjanak meg” maguknak egy kívánatosnak tűnő férfit. “Kívánatosnak tűnő” — ez az árulkodó kulcsszó. Mert a szerencsétlen flótást nem igazából kívánják, csak az a fontos, hogy azoknak a szemében tűnjék kívánatosnak, akiknek a kedvéért az egész nyomorúságos színházat játsszák. A legtöbb nő azonban, gondolta tovább, valahol a két véglet között helyezkedik el, megpróbálják összeegyeztetni az érzelmeiket a hosszú távú érdekeikkel. Szerelem és érdek persze összefonódhat, lehet, hogy a nő nem is ébred tudatára. Ami ezt a kérdést illeti, ő az érzelmek gondolkodás nélküli követésének híve, állapította meg. Itt tartott, amikor megismerkedett Jesse-szel.

A Kenmore Square környékén, egy pincebárban volt randevúja valakivel. Jesse, a szólógitáros rhythm and bluest énekelt. Ellie hallgatta, nézte, és világossá vált előtte, mire is van szüksége. Másnap este egyedül jött vissza a bárba. A zenekar melletti asztalhoz ült le, egyfolytában szemeztek. Két hónap múlva együtt éltek.

Ellie kizárólag akkor foglalkozott az egyetemmel, amikor Jesse Hartfordban vagy Bangorban lépett fel. Ilyenkor az évfolyamtársaival töltötte a napot. A fiúk a logarlőcs-korszak utolsó nemzedéke voltak, a léc úgy himbálózott az övükön, mint valami trófea, a felső zsebükből műanyag ceruzatartó kandikált ki. A hórihorgas, precízkedő, idegesen fel-felvihorászó ifjak létük minden pillanatában tudósnak készültek. Se láttak, se hallottak, egyre csak arra edzették magukat, hogy majdan a tudomány még ismeretlen mélységeibe merüljenek. Hétköznapi dolgokban ügyefogyottak voltak, minden tudományukkal együtt fellengzőseknek, felszíneseknek hatottak. Lehet, hogy a szenvedélyes tudáshajhászat olyan nagyon igénybe veszi őket, hogy nem jut idejük épkézláb emberi lénnyé válni. Az is lehet, hogy mivel hiányzik belőlük a kapcsolatteremtés képessége, olyan területet keresnek maguknak, ahol ez a hiány nem feltűnő. Akárhogy is, ha nem tudományos témákról volt szó, Ellie nem találta vonzónak a társaságukat.

Éjjelente a szökdécselő, rikoltozó Jesse uralkodott az életében. Valamiféle őserő testesült meg a fiúban. Ellie nem emlékezett rá, hogy az alatt az egy év alatt, amit együtt töltöttek, Jesse akár egyetlen éjszaka is indítványozta volna, hogy ugyan, menjenek már aludni. A fizikáról vagy a matematikáról gőze sem volt, de tökéletesen benne élt az univerzumban, és egy ideig Ellie is vele.

Arról álmodozott, hogy összefonja két különböző világát. Zenészek és fizikusok harmonikus társadalmi együttessé váltak a képzeletében. Partykat próbált rendezni, de nem sikerültek, gyorsan lelépett mindenki.

Egy napon Jesse azzal állt elő, hogy gyereket szeretne. Fogadkozott, hogy megkomolyodik, letelepszik, rendszeres munkát vállal. Még házasságot is hajlandó fontolgatni.

— Gyereket? — ámult el Ellie. — De hát akkor abba kellene hagynom az egyetemet. Még több évem van hátra. Ha gyerekem születne, soha nem folytathatnám a tanulmányaimat.

— Ja — vágta rá Jesse. — Viszont lenne egy kisbabánk. Az egyetem ugrana, de kapnál mást helyette.

— De nekem kell az egyetem, Jesse — felelte Ellie.

Jesse vállat vont. Ellie érezte, közös életük csusszan le a fiú válláról és tűnik a semmibe. Néhány hónapig még együtt maradtak, de a rövidke párbeszéd lényegében mindent eldöntött. Búcsúcsókot váltottak, és Jesse elment Kaliforniába. Soha többé nem hallott róla.