Carl Sagan - Kapcsolat

Más is állt a könyvben: az, hogy a π-t “transzcendens” számnak nevezik. Egy racionális számokból álló egyenletnek végtelen hosszúnak kellene lennie ahhoz, hogy megkapjuk belőle a π-t. Ellie magánszorgalomból már tanulgatott némi algebrát, ezért ezt megértette. És a π nem is az egyetlen transzcendens szám. Valójában végtelen sok van belőlük, végtelenül több, mint a racionális számokból, habár ő eddig még csak az egyetlenről hallott. A π sok szállal kötődött a végtelen fogalmához.

Lenyűgözőnek találta, amibe most villanásnyira bepillanthatott. A racionális számok mögött transzcendens számok rengetege rejtőzik, létezésüket még csak nem is gyaníthatja, aki nem mélyül el a matematikában. Nagy néha, mint a π esetében is, egyikük-másikuk felbukkan a hétköznapi életben. De a legtöbbjük — márpedig, nem elfelejteni, a számuk végtelen — rejtőzködik, végzi a maga feladatát, és nagyon valószínű, hogy az ingerlékeny Weisbrod tanár úrnak fogalma sincsen róluk.

A legelső pillanattól kezdve keresztüllátott John Staughtonon. Felfoghatatlan volt a számára, hogyan juthatott az édesanyja egyáltalán arra a gondolatra, hogy hozzámegy — nem is beszélve arról, hogy édesapja még alig két éve halt meg. Az igaz, hogy jó külsejű férfi, és ha akarja, el tudja hitetni az emberrel, hogy fontos a számára. De ez csak látszat. Rávette a hallgatóit, hogy a hétvégeken ide járjanak az új házuk kertjébe dolgozni, azután meg, hogy elmentek, gúnyolódott rajtuk. Még csak most kezdi az egyetemet, magyarázgatta Ellie-nek, ezért eszébe se jusson bármelyik jóképű hallgatón akár csak rajta is felejteni a szemét. Majd szétveti a saját képzelt fontosságának a tudata. Ellie biztosra vette, hogy a professzor úr titokban mélységesen lenézi az ő halott édesapját, mivel csak egy boltos volt. Staughton kinyilvánította, hogy egy lánynak nem illik rádiókkal meg elektronikával foglalkoznia, hogy az ilyesmi nem segít a férjfogásban, hogy a fizika iránti érdeklődése bolondság és különcködés. — Hatásvadászat — így mondta. Ellie-nek nincsenek meg ehhez a képességei. Ez tény, bele kell nyugodnia. Ellie érdekében mondja, később majd hálás lesz neki érte. Végül is ő a fizika egyik társtudományának a professzora, ő csak tudja, milyen adottságok kellenek a fizikához. Ellie-t felbőszítették a lelkifröccsök, pedig — elhitte-e neki Staughton vagy sem — korábban soha nem gondolt rá, hogy tudományos pályára léphetne.

Staughton nem volt kedves és barátságos, mint Ellie édesapja, és a humorérzék szikrája sem szorult belé. Ha valaki Staughton lányának nézi, kikérte volna magának. Sem az édesanyja, sem a mostohaapja nem állt elő soha azzal, hogy változtassa a nevét Staughtonra; pontosan tudták, mit válaszolna.

Néha azért tudott Staughton kedves is lenni. Amikor például EIlie-nek kivették a manduláját, egy gyönyörű kaleidoszkópot hozott neki a kórházba.

— Mikor fognak operálni? — kérdezte Ellie szorongva.

— Már túl vagy rajta — felelte Staughton. — Most már egykettőre meg is gyógyulsz. — Ellie felháborítónak érezte, hogy egy időszakot csak úgy elloptak az életéből, és a mostohaapját okolta érte. Persze tudta, hogy gyerekesen viselkedik.

Felfoghatatlan, hogy az édesanyja valóban szeretheti ezt az embert. Biztos azért ment hozzá, mert magányos, egyedül gyenge. Szükségét érezte, hogy valaki gondoskodjon róla. Ellie keményen megfogadta: ő sohasem nyugszik bele, hogy függjön valakitől. Az édesapja halott, az édesanyja eltávolodott tőle, és neki egy zsarnok házában kell élnie. Többé soha nem fogja senki Preshnek szólítani. Hogy lehetne megszökni?

“— Bridgeport? — kérdeztem.

— Camelot — felelte a lovag”.

A kékesfehér csillagot egyenlítője síkjában keringő törmelék szikla— és jégdarabok, fém és szerves anyag — hatalmas, külső szélein vörösbe játszó, a csillag felé egyre kékülő gyűrűje vette körül. A világnyi nagyságú poliéder áthaladt egy lyukon és kibukkant a gyűrű túloldalán. A gyűrű síkjában el-eltakarta egy jégtömb vagy egy bukdácsoló hegynyi tömeg árnyéka. Most azonban, ahogy pályáján a csillag túloldali sarkpontja felé tovahaladt, a Nap fénye szikrázva tört meg tálszerű mélyedésein. Ha valaki nagyon figyelmesen nézi, talán észreveszi, hogy az egyik leheletnyit elmozdul, egy célra fordul. Azt azonban már semmiképpen sem láthatta volna, hogyan áradnak belőle a rádióhullámok valahová a végtelen űrbe.

Amióta csak az ember benépesítette a Földet, társa az éjszakai égbolt, gondolatokat, vágyakat ébreszt benne. A csillagok látványa biztató, azt sugallják, hogy az ég az emberért van, eligazítja, segít tájékozódni. Ez az érzelem fűtötte nézet szerte a világon közös bölcsességgé lett, minden kultúrában megtalálható. Voltak, akik vallásuk mennyébe nyíló kaput láttak az égboltban. Másokat lenyűgözött a kozmosz végtelensége, amelyhez képest az ember csupán porszem. Akadtak olyanok is, akiket szárnyaló képzeletük a legvadabb fantáziautazásokra ösztönzött.

A pillanattól, hogy az emberek ráébredtek a világegyetem méreteire, és arra, hogy a legvadabb képzeletük is eltörpül akár csak a Tejút-galaxis valódi kiterjedése mellett is, mindent elkövettek, hogy, utódaik egyáltalán ne is láthassák a csillagokat. Millió éven át úgy nőttek fel a nemzedékek, hogy az égbolt mindennapi, személyes élményük volt. Néhány ezer éve azonban városokba zárják magukat. A legutóbbi évtizedekben az emberiség nagyobbik része odahagyta a falvakat. Fejlődött a technika, szennyeződött a levegő, az éjszakák csillagtalanokká váltak. Generációk nőttek fel, tagjaik már tudomást sem vesznek az égboltról, amely őseiket csodálatra késztette, és arra ösztönözte, hogy megalkossák modern korunk tudományát és technikáját. Az emberek észre sem vették, hogy pontosan akkor, amikor a csillagászat aranykora kezdődött, elzárkóztak az égbolttól, kozmikus elszigeteltségre kárhoztatták magukat. És ez így ment, egészen addig, amíg fel nem virradt az űrkutatás hajnala.

Ellie nézte a Vénuszt, és elképzelte, milyen világ is van rajta. Olyasmi lehet, mint a Földön — nővények, meg állatok, meg civilizációk, de azért mind más, mint itt. Alkonyatkor, a város széléről bámulta az éjszakába hajló égboltot és rajta a rezzenéstelenül fénylő pontot. A Nap még megvilágította a fölötte húzó felhőket, hozzájuk képest a Vénusznak sárgás fénye volt. Lábujjhegyen ágaskodva merően figyelte, próbálta elképzelni, mi történhet ott most. Néha úgy érezte, mindjárt valóban látni fogja: sárgás köd gomolyog, egyszerre felszakad, és egy fényárban úszó, hatalmas város tárul a szeme elé. A kristályfényű tornyok fölött légi kocsik száguldanak. Elképzelte, hogy az egyikbe bepillant, és meglát valakit közülük. Vagy arra gondolt, hogy ott is áll egy fiatal lábujjhegyen, fényes kék pontot les az ő egén, és azon töpreng, milyenek is lehetnek a Föld-lakók. Ellenállhatatlanul nagyszerű gondolat volt: hogy egy forró trópusi éghajlatú, értelmes élettel teli bolygó lehet itt a közvetlen szomszédságunkban.