Carl Sagan - Kapcsolat

Ellie szerette hallgatni Valeriant. Olyan volt ez, mintha hipp-hopp Csodaországba vagy Smaragdvárosba került volna. Sőt, annál is jobb, mert Valerian eszmefuttatásai végén mindig ott volt a lehetőség, hogy mindez igaz, valóban megtörténhet. Egy nap, remélte Ellie, valamelyik óriási rádióteleszkóp nem az ő képzeletükben, hanem a valóságban fog majd fel egy üzenetet. Bizonyos értelemben viszont mégis rosszabb volt, mert akárcsak más témákban Drumlin, Valerian sem győzte hangsúlyozni, hogy az elképzeléseket szüntelenül szembesíteni kell a fizika józan tényeivel. Ez az a szűrő, amelyen áthullanak az értelmetlen agyalások, és csak a — sokkal ritkább — valóban használható gondolatok akadnak fenn rajta. A földönkívülieknek és technikájuknak szigorúan illeszkedniük kell a természet törvényeinek kereteibe, ez a tény pedig nem egy csábító feltételezést szétfoszlat. Hanem ami a szűrőn fennakad, és a legkétkedőbb fizikai és csillagászati elemzéseket is kiállja, az akár igaznak is bizonyulhat. Persze, semmi sem biztos. Előfordulhat, hogy éppen a valódi lehetőséget nem veszi észre az ember, hanem egy okosabb valaki jön majd rá egy napon.

Valerian arról beszélt, mennyire foglyai vagyunk az időnknek, a kultúránknak, a biológiánknak, ebből következően mennyire képtelenek vagyunk alapvetően más lényeket, más civilizációkat elképzelni. Márpedig, mivel elkülönülten, egymástól és a mienktől nagyolt eltérő világokban fejlődtek ki, egészen másoknak kell lenniük, mint amilyenek mi vagyunk. Lehetséges — sőt, szinte bizonyos —, hogy nálunk sokkal fejlettebbek, számunkra elképzelhetetlen technikájuk van, és a fizika újabb törvényeit ismerik. Reménytelen szűkagyúság lenne feltételezni, fejtegette Valerian, miközben végigsétáltak egy De Chirico festményeinek stílusában készült stukkókkal díszített árkádsor alatt, hogy amikor a mi nemzedékünk foglalkozni kezdett a kérdéssel, azon nyomban fel is fedeztük a fizika összes törvényét. Lesz egy huszonegyedik századi fizika, meg egy huszonkettedik századi, sőt akár egy negyedik ezredfordulói fizika is lesz. Nevetséges lenne azzal próbálkozni, hogy kitaláljuk, vajon milyen módon teremthet velünk kapcsolatot egy teljesen más technikájú civilizáció.

De semmi baj, bizonygatta magának is Valerian, a földönkívüliek tudni fogják, mennyire elmaradottak vagyunk. Hiszen, ha fejlettebbek lennénk, már hallottak volna rólunk. Mi még épp, hogy csak két lábra álltunk, múlt szerdán fedeztük fel a tüzet, csak tegnap botlottunk bele a newtoni dinamikába, Maxwell egyenleteibe, a rádióteleszkópokba, és kezdtük sejtegetni a fizika törvényeinek egyetemleges felsőbbrendűségét. Valerian biztos volt benne, hogy a földönkívüliek nem akarják majd megnehezíteni a dolgunkat. Ellenkezőleg, igyekezni fognak megkönnyíteni, mert ha fel akarják venni a kapcsolatot egy bamba népséggel, hát akkor engedményeket kell tenniük a bambáknak. Ezért vélte úgy, hogy ha valóban érkezik valaha üzenet, neki minden bizonnyal lesznek esélyei. Pontosan az az erőssége, hogy ő nem zseni. Biztos, hogy azt tudja, amit a bambák.

Ellie tanszéki hozzájárulással a rádióteleszkópok érzékelőinek fejlesztését választotta disszertációja témájául. Így ugyanis hasznosíthatta elektronikai érzékét, függetleníthette magát Drumlintól, aki lényegében elméleti ember volt, és folytathatta a beszélgetéseket Valeriannal — anélkül, hogy a tudós földövkívülieket kutató munkájában vállalt volna részt, ami a szakmai megítélés szempontjából veszélyeket rejthetett. Disszertációtémának különben is túlságosan elméleti jellegű volt. Mostohaapjának az volt a véleménye, hogy Ellie érdektelen, irreális dolgokkal foglalkozik, törekvései komolytalanok. Amikor hallomásból értesült róla — Ellie már rég nem állt szóba vele —, mit választott a lány diplomatervének témájául, csak legyintett rá.

Ellie a rubinmézeren, egy molekuláris oszcillátoron dolgozott. A rubin fő alkotóeleme a csaknem teljesen átlátszó alumínium-oxid. Vörös színét az alumínum-oxid-kristályban kis mennyiségben eloszló krómszennyeződés okozza. Erős mágneses térben nő a krómatomok energiája, vagy ahogy a fizikusok emlegetik: az atomok izgalmi állapotba kerülnek. Ellie szívesen eljátszott azzal, hogy maga elé képzelte, ahogy az erősítőkben a parányi krómatomok lázas tevékenységre serkennek, ahogy megvadítják őket egy hasznos és jó cél érdekében — hogy gyenge rádiójeleket erősítsenek fel. Minél erősebb a mágneses tér, annál izgatottabbakká válnak a krómatomok. Ezáltal a mézer finomabban hangolható, különlegesen érzékennyé tehető valamely rádiófrekvenciára. Ellie kidolgozott egy módszert, hogyan lehet nemcsak krómmal, hanem lantanoidákkal is szennyezett rubinokat előállítani, miáltal a mézer még keskenyebb frekvenciasávban hangolható, s így sokkal gyengébb jelek is foghatók, mint a korábbi érzékelőkkel. Ellie detektora folyékony héliumban működött. Owens Valley-ben, a CaITech egyik rádióteleszkópján próbálta ki a műszert, és merőben új frekvenciákon — a csillagászok harmadik fokozatú feketetest-háttérsugárzásnak hívják őket — felfedezte vele a világegyetem létrejöttét jelentő hatalmas robbanásnak, a Big Bangnek a rádióspektrumban fennmaradt nyomait.

Jól értelmezem-e a dolgot valóban, töprengett Ellie. Vettem egy, a levegőben található, semleges hatású gázt, cseppfolyósítottam, raktam egy rubinba némi szennyezést, tettem melléjük egy mágnest, és felfedeztem volna a teremtés kohóját?

Elképedten rázta a fejét. Akik nem gondolják végig a dolog fizikai hátterét, kivétel nélkül gátlástalan, hatásvadász szélhámosnak tarthatják. Hogyan tudná ezt elmagyarázni például az egy évezreddel ezelőtt élt akár legnagyobb tudósoknak is, akik a levegőt, a rubint, a mágnest már ismerték, de mit sem tudtak a folyékony héliumról, a gerjesztett sugárzásról és a szupravezető fluxusszivattyúkról? Halvány gőzük sem lehetett a rádióspektrumról, még a spektrum fogalmáról sem, hacsak a szivárvány látványa nem ejtette gondolkodóba őket. Mit sem tudtak a fény hullámtermészetéről. Hogyan is remélhetnénk, hogy képesek lehetünk megérteni egy ezer évvel előttünk járó civilizáció tudományát?

Rengeteg rubint kellett készíteni, mert közülük csak kevés rendelkezett a kívánt tulajdonságokkal. Egyiket sem munkálták meg ékkőként, és a legtöbb nagyon apró volt. Néhány nagyobbat Ellie mégis szívesen viselt, jól álltak sötét hajához. Még ha gondosabban csiszolták is őket, a gyűrűbe vagy brosstűbe foglalt kövek furcsák voltak. Ha például az ember bizonyos szögből nézte, a kövön mintha belülről felvillanó fény tört volna meg, vagy őszibarack színű foltocskát vélt látni benne. Tudománnyal nem foglalkozó barátainak Ellie azzal indokolta a különös bizsut, hogy nagyon szereti a rubint, de valódi ékszerre nincs pénze. A dolog kicsit olyan volt, mintha a tudós, aki elsőként fedezte fel a zöld növények fotoszintézisének működési módját, attól kezdve petrezselyemlevélkét viselne a zakója hajtókáján. Kollégái, akik rokonszenvvel figyelték Ellie fejlődését, ezt afféle ártatlan hóbortnak tartották.

A világ nagy rádióteleszkópjait világ végi, elhagyatott helyeken állítják fel — ugyanazért, amiért Paul Gauguin Tahitira hajózott: ahhoz ugyanis, hogy jól működjenek, távol kell lenniük mindenfajta civilizációtól. Ahogy nőtt a polgári és a katonai rádióforgalom, úgy kellett a rádióteleszkópoknak egyre inkább elrejtőzniük, mondjuk, egy Puerto Rico-i eldugott völgybe, vagy a sivatagos pusztába Új-Mexikóban, esetleg Kazahsztánban. Mivel a rádióinterferencia még egyre nő, felmerült már az a gondolat is, hogy a rádióteleszkópokat a földgolyón kívül kellene elhelyezni. Az elhagyatott obszervatóriumokban dolgozó tudósok makacs, erős akaratú emberek. Házastársuk előbb-utóbb otthagyja őket, a gyermekeik, amint tehetik, megszöknek hazulról, ők mégis kitartanak. Álmodozóknak sem igen tartják magukat. A távoli obszervatóriumok állandóan ott dolgozó tudósainak legtöbbje nagyon is gyakorlati ember, kísérletező fajta, elsősorban az antennák tervezésének és az adatok elemzésének kitűnő szakemberei, a kvazárokról és a pulzárokról jóval kevesebbet tudnak. Mondhatni, kiskorukban nem jutott idejük a csillagok után nyúlkálni, mert a családi autó porlasztójának javítgatásával voltak elfoglalva.