Miután megszerezte a doktorátust, Ellie elfogadott egy kutatói állást az Arecibo Obszervatóriumban, egy 305 méter átmérőjű, hatalmas tál formájú építményben, amelyet Puerto Rico északnyugati részén, a hegyek lábánál megbúvó völgy karszttalaján emeltek. Itt állt a Föld legnagyobb rádióteleszkópja. Ellie alig várta, hogy mézerérzékelője segítségével a rádióteleszkópon át annyi érdekes csillagászati objektumot figyeljen meg, amennyit csak lehet — közeli bolygókat, csillagokat, a galaxis közepét, pulzárokat, kvazárokat. Mivel az obszervatórium főállású munkatársa volt, meglehetősen sok idő állt rendelkezésére a megfigyelésekre. A hatalmas rádióteleszkópok körül nagy a tolongás, hiszen sok az ígéretes munkát végző kutató, és mindüknek szükségük lenne rá. Így aztán az a tény, hogy az obszervatóriumok személyzetének biztosított a teleszkópideje, felmérhetetlen előnyt jelent. Sok csillagász ezért vállalta, hogy kedvezőtlen körülmények között, Isten háta mögötti helyeken éljen.
Ellie azt remélte, hogy módja lesz néhány közeli csillagot tanulmányozni, amelyekről elképzelhető, hogy értelmes lényektől származó jelzések érkeznek róluk. Észlelőrendszere képes lesz egy akár több fényévnyire levő, a Földhöz hasonló bolygóról érkező, szórt rádióadást fogni. Egy fejlett társadalom pedig, amely fel akarja venni velünk a kapcsolatot, minden bizonnyal a mienknél sokkal nagyobb teljesítményű adóval rendelkezik. Ha a radarteleszkópként használt arecibói távcső egy megawatt teljesítménnyel tud az űr egy adott pontjára jeleket sugározni, akkor egy, a mienknél csak kicsit is fejlettebb civilizáció száz megawattnyi vagy még nagyobb adóteljesítményre is képes lehet. Ha egy akkora teleszkóppal, mint az arecibói, de száz megawattos adóval sugároznak célzott jeleket a Földre, Arecibo elvben képes volna felfedezni őket, legyenek bárhol is a Tejútrendszerben. Minél többet töprengett, Ellie annál meglepőbbnek találta, milyen kevés történt eddig a földön kívüli intelligencia kutatásában ahhoz képest, ami történhetett volna. Bizonyosan azért, mert alig áldoztak rá pénzt, gondolta. Neki pedig törnie kell a fejét, tud-e egyáltalán tudományos problémát, amelyet ennél fontosabbnak találna.
Az arecibói obszervatóriumot a környékbeliek “EI Radar”-ként emlegették. Azt nemigen tudták, hogy tulajdonképpen mire való, de száznál többüknek biztosított munkalehetőséget, amire nagyon rászorultak. A fiatal nőknek nem volt módjuk kapcsolatot teremteni a csillagászokkal, pedig a nappal és az éjszaka szinte bármely órájában láthatták őket, amint a hatalmas tál körül húzódó úton kocognak, hogy felesleges energiáikat levezessék. A helyzet következtében az Ellie-re irányuló figyelem, bár nem találta kifejezetten kellemetlennek, hamarosan akadályozni kezdte a kutatómunkában.
Az obszervatórium környéke nagyon szép volt. Ha Ellie néha alkonyati szürkületben kinézett a nagy ablakokon, a völgy túlsó pereme fölött gyakran pillantott meg viharfelhőket. A három hatalmas oszlop egyike fölött tornyosultak. Az oszlopokra függesztették fel a tölcsérantennákat, meg most Ellie mézerrendszerét. Az oszlopok végén villogó vörös fény figyelmeztette az esetleg erre tévedő repülőgépeket. Hajnali négy órakor, ha Ellie kiment levegőzni egyet, fülsiketítő kórus fogadta: az errefelé honos, panaszos brekegésükről “koki”-nak nevezett békák sokezres karának hangversenye.
A csillagászok némelyike a feleségével együtt az obszervatórium közelében lakott ugyan, de a magányos élet, amelyet még súlyosbított, hogy nem tudtak spanyolul és egyetlen más kultúrát nem ismertek a sajátjukon kívül, begubózottakká és különcökké tette őket. Mások a Ramey légitámaszpontra költöztek, ott volt a vidék egyetlen angol nyelvű iskolája, de a napi kilencvenperces autózás bennük is egyre fokozta az elszigeteltség érzését. Ehhez még ismétlődő fenyegetések is járultak, egyes Puerto Rico-i szeparatisták ugyanis abban a tévhitben voltak, hogy az obszervatóriumnak valamiféle fontos katonai szerepe van. Mindez együttesen lappangóan hisztérikus légkört hozott létre az obszervatóriumban dolgozók között, akik úgy érezték, nincsenek biztonságban, bármikor történhet velük valami.
Jó néhány hónap múlva Valerian látogatta meg őket. Hivatalosan azért jött, hogy egy előadást tartson, de Ellie tudta, a tudós arra kíváncsi, hogyan halad ő a munkájával, miközben még a látszatát is akarja kerülni holmi pszichológiai támogatásnak. Ellie kutatásai jól haladtak. Felfedezett valamit, ami egy új csillagközi molekuláris felhő-együttesnek tűnt, és néhány nagyon érdekes idő-rezolúciós adatot figyelt meg a Rák-köd középpontjában levő pulzárról. Többtucatnyi közeli csillagot vizsgált meg, olyan alaposan, mint még senki előtte, de róluk érkező jelzéseket nem tudott felfedezni. Néhány észlelése azonban feltűnő rendszerességgel ismétlődött. Újrakezdte hát a gyanús csillagok megfigyelését, de semmi rendhagyót nem talált. Ha eléggé hosszú ideig nézzük a csillagokat, előfordul, hogy földi légköri zavarok vagy véletlenszerűen egymást erősítő zörejek létrehoznak valamit, amitől egy pillanatra eláll az ember lélegzete. Ilyenkor Ellie nyugalomra intette magát, és nekifogott az észleléseket ellenőrizni. Ha nem ismétlődtek meg, el kellett könyvelnie, hogy tévedett. Semmiképpen sem akarta, hogy a vágyai megtévesszék, fegyelmezettnek kellett lennie. Szilárdan eltökélte, hogy olyan kritikus lesz, amennyire csak lehet, de nem fojtja el magában a csodavárást, munkája legfőbb ösztönzőjét.
A közös hűtőszekrény nem túlságosan gazdag készletéből Ellie felpakolt egy kirándulásra való elemózsiát, és Valeriannal körbesétálták a hatalmas tálszerű építményt, aztán letelepedtek a fűbe. Figyelték a távolabb dolgozó munkásokat, akik panelokat javítottak, cseréltek. Különleges hótaposó lábbelit viseltek, nehogy az alumíniumlemezek beszakadjanak alattuk, és keresztülessenek rajtuk, le a mélybe. Valerian el volt ragadtatva az eredményektől, amelyeket Ellie elért. Pletykálgattak, tudományos apróságokról csevegtek. Aztán szóba került a SETI, ahogyan újabban a földön kívüli intelligencia kutatását — az angol kifejezés: search of extraterrestrial intelligence rövidítésével — nevezni kezdték.
— Gondolt rá valaha, Ellie, hogy esetleg főállásban is foglalkozhatna vele? — kérdezte Valerian.
— Nemigen. De hát volna rá lehetőség egyáltalán? Tudomásom szerint sehol a világon nincs olyan intézmény, amely kizárólag a SETI-vel foglalkozna.
— Még nincs, de lehet. Szó van róla, hogy többtucatnyi hasonló tálat kapcsolnak be a Nagyon Nagy Rendszerbe, és ezáltal létrehoznak egy kifejezetten SETI-obszervatóriumot. Persze foglalkoznának hagyományos rádiócsillagászattal is. Az egész egy hatalmas interferométer lenne. Még csak az elképzelése létezik, a megvalósításhoz rengeteg pénz kellene, határozott politikai döntés és elszántság. De gondolkozni azért érdemes rajta.
— Tudja, Peter, én mostanáig negyven-egynéhány, nagyjából a szoláris spektrum típusba tartozó, közeli csillagot tanulmányoztam. A huszonegy centiméteres hidrogén színképvonalban is megnéztem őket, amiről egyöntetűen azt tartják, hogy nyilvánvalóan a legcélszerűbb frekvencia —, merthogy a hidrogénatom fordul elő a leggyakrabban az univerzumban, meg minden. És az én érzékelőrendszeremnél a világon nincs érzékenyebb. Sehol semmi nyoma semmilyen jelnek. Lehet, hogy az egész puszta időpazarlás.
Читать дальше