Carl Sagan - Kapcsolat

Pedig manapság már úgy látszott, az élet nagyon egyszerűen keletkezhet, meg annyi bolygórendszer van, olyan sok világ, és a biológiai fejlődésre évmiriádok álltak rendelkezésre. Nehéz hát elhinni, hogy galaktikánk nem hemzseg az élettől, az értelmes lényektől.

Az Argus-projekt a földön kívüli intelligencia rádiókutatásának szentelt legnagyobb létesítmény volt. A rádióhullámok fénysebességgel terjednek, aminél gyorsabban, úgy tudni, semmi sem haladhat. Gerjeszteni is, felfedezni is könnyű őket. Még az olyan technikailag elmaradott civilizáció is, mint a földi, ha egyszer nekifog felfedezni a fizikai világot, gyorsan beléjük botlik. A mi kezdetleges eszközeinkkel is — hiszen alig néhány évtizede fedeztük fel a rádióteleszkópot — már csaknem lehetséges lenne egy a galaktikánk középpontjában élő, a mienkhez hasonló civilizációval felvenni a kapcsolatot. De az égnek még olyan rengeteg pontját kellene megvizsgálni, annyi más frekvencia van, amelyen egy idegen intelligencia adásokat sugározhat, hogy ehhez nagyon szisztematikus és türelmes megfigyelési program kell. Az Argus immáron több mint négy éve teljes erőbedobással működött. Hibás kijelzések, fantomjelek, vaklármák előfordultak. De valódi üzenet soha eddig.

— Jó napot, Dr. Arroway!

A mérnök kedves mosollyal üdvözölte, és Ellie barátságos biccentéssel viszonozta. Az Argus 131 teleszkópját komputerek vezérelték. A rendszer lassú ütemben tapogatta le az eget, öntevékenyen ellenőrizte, nincs-e valahol mechanikai vagy elektronikai hiba, hasonlította össze a különböző teleszkópoktól befutó adatokat. Ellie ránézett az egész falat betöltő elektronikus berendezésre, a milliárdcsatornás analizátorra és a spektrométer kijelző képernyőjére.

A teleszkópsor évek óta pásztázta az eget, a csillagászoknak és a műszakiaknak eközben valójában nemigen akadt tennivalójuk. Ha a teleszkóprendszer bármi érdekeset észlelt, automatikusan riasztott, akár az éjszaka közepén is kiugrasztotta az ágyukból a projekt tudósait. Ilyenkor Arroway lázasan nekilátott megállapítani, műszerhibáról vagy valamilyen amerikai vagy szovjet űrbigyóról van-e szó. A műszaki gárdával különböző módszereket agyaltak ki, egyre fokozták a műszerek érzékenységét. Van-e az észlelt sugárzásban valamiféle rendszer? Néhány rádióteleszkópot Ellie más megfigyelőállomások által újonnan felfedezett csillagászati objektumok vizsgálatára állított rá. Segítséget nyújtott a SETI-től független projektek munkatársainak, látogatóknak is. Időnként Washingtonba repült, hogy ébren tartsa a kutatásokat finanszírozó Nemzeti Tudományos Alapítvány érdeklődését. Ismeretterjesztő előadásokat tartott — Soccorróban, a Rotary Klubban vagy Új-Mexikó egyetemén Albuquerque-ben — az Argus-projektről, és szívélyes fogadtatásban részesítette a ritkán, gyakran előzetes bejelentés nélkül ide, Új-Mexikó legelhagyottabb vidékére vetődő, vállalkozó kedvű újságírókat.

Vigyáznia kellett, nehogy eluralkodjon rajta az unalom. Munkatársai kellemes emberek voltak, de — ha el is tekintett attól, hogy helytelen lenne szorosabb személyes kapcsolatba kerülnie egy beosztottjával — kísértést sem érzett ilyesmire. Akadt ugyan egypár rövid, forró, de lényegében alkalomszerű kapcsolata az Árgus-projekttől független, helybeli férfiakkal, de a magánéletén is valamiféle tespedt, kedvetlen közöny kezdett elhatalmasodni

Leült az egyik oszlop tövébe, és feltette a fülhallgatót. Tudta, hogy teljesen hiábavaló önámítás, amit csinál. Majd épp ő, ezen az egy vagy két csatornáján hall meg valamit, amikor a milliárdcsatornás komputerrendszer semmit sem észlel. De a dolog legalább halvány illúzióját keltette annak, hogy valami hasznosat tesz. Félig lehunyt szemmel hátradőlt, arcán álmodozó kifejezés jelent meg. Igazán bájos látvány, bátorkodtak a műszakiak magukban megállapítani.

A fejhallgatóban a szokásos légköri zörejeket hallotta, szakadatlan, visszhangos, össze-vissza recsegést. Egyszer, amikor az égboltnak azt a részét vizsgálta, amelyben a Kassziopeia AC + 79 3888 csillaga található, idegesítően erősödő-halkuló fütyülést vélt hallani, de a hang épphogy csak a határán járt annak, hogy meggyőzhesse magát, valóban hallja. Az AC + 79 3888 volt az a csillag, amely felé a most a Neptun-pálya közelében levő Voyager I haladt. Az űrszonda arany hanglemezt vitt magával, üdvözletet a Földről, képeket, dalokat. Vajon ők elküldhetnék-e a zenéjüket fénysebességgel, ha mi a mienket csak tízezerszer lassabban vagyunk képesek eljuttatni hozzájuk?

Más alkalmakkor is rájött, mint most is, hogy a zörejekben vitathatatlanul semmiféle rendszer nincs. Ilyenkor eszébe jutott Shannon híres információelméleti mondása, hogy ha nem rendelkezünk a rejtjelkulccsal, az igazán jól rejtjelezett üzeneteket soha meg nem tudjuk különböztetni a zörejektől. Gyorsan megnyomott néhány gombot az előtte álló oszlopon, összehozott két rövidhullámú frekvenciát, az egyiket az egyik, a másikat a másik fülhallgatóba. Semmi. Hallgatta a rádióhullámok két polarizációs síkját, majd az egyenes vonalú és a körkörös polarizáció közötti kontrasztot. A csatornák száma milliárdnyi. Élete végéig kísérletezhet azzal, hogy túltegyen a komputereken, és szánalmasan korlátozott emberi fülével és agyával füleljen a jelzésekre.

Tisztában volt vele, hogy az ember képes felfedezni nagyon gyenge jelzéseket is, ha valóban előfordulnak, de arra is, hogy azt képzelje, hallja őket, pedig valójában egyáltalán nem léteznek. Lehetnek olyan egymást követő impulzusok, alakulhatnak úgy a zörejek, hogy egy pillanatra úgy tűnhet, szinkópás ütemeket, rövid melódiát hallunk. Átkapcsolt két rádióteleszkópra, amelyeket egy ismert galaktikus rádióforrásra irányítottak. Hallotta, ahogy a frekvenciákon végigfut egy glissando, egy “fütty”: a sugárzás forrása és a Föld közötti ritka csillagközi gázban a rádióhullámok elektronokba ütköztek. Minél több elektron kerül a rádióhullámok útjába és minél távolabb van a forrás a Földtől, annál tisztában kivehető a glissando. Ellie ezt már olyan gyakran tapasztalta, hogy ha egy glissandót észlelt, első hallásra pontosan megmondta, milyen távolságra van. Ez a mostani ezer fényévnyire lehet, jóval túl a szomszédos csillagokon, de még messze belül a tejútrendszer hatalmas galaxisán.

Visszaállt az Argus-projekt rendes megfigyelési módjára. Megint semmi. Mintha egy zenész fülelne egy távoli mennydörgés morajára. A néha-néha felhangzó, rövid, gyanús zajok olyan makacsul rögződtek Ellie emlékezetébe, hogy gyakran kénytelen volt elővenni egy-egy megfigyelési szakasz szalagjait, és újra ellenőrizte őket, nem volt-e valami, ami elkerülte a komputerek figyelmét, de az ő tudata rögzítette.

Egész életében jóban volt az álmokkal. Szokatlanul részletesen, rendszerezetten, színesen álmodott. Képes volt rámeredni édesapja arcára, vagy egy ósdi rádiókészülék hátuljára, és az álom engedelmesen, a legapróbb részletekig eléje vetítette a kívánt látnivalót. Utólag is mindig így tudta felidézni, amit álmodott — kivéve, ha feszült lelkiállapotban volt, mint amikor például a doktoriját kellett megvédenie, vagy amikor szakítottak Jesse-szel. Mostanában azonban csak nehezen tudta felidézni az álmaiban látottakat. És meghökkenésére, hangokat kezdett álmodni, mint a vakon születettek. Hajnaltájban a tudattalanjából soha nem hallott zenei témák, dalocskák csendültek fel. Ilyenkor felriadt, rászólt a hangvezérléses éjjeliszekrény-lámpára, a lámpa felgyulladt, Ellie fogta az erre a célra odakészített tollat, kottavonalakat huzigált és papírra vetette az álmában hallott zenét. Hosszú, nehéz napok után esténként magnóról visszahallgatta a dallamokat, és törte a fejét, hogy az Ophiuchus vagy a Bak csillagképben hallotta-e. Töredelmesen bevallotta magának, hogy rögeszméjévé váltak az elektronok, a vevőket meg erősítőket rejtő, mozgó lyukak és a töltéshordozó részecskék meg a mágneses mezők a villódzó, távoli csillagok közti jeges, ritka gázban.