Carl Sagan - Kapcsolat

Ellie hajlandó volt dolgokat kívülről megtanulni, de meggyőződése volt, hogy az ilyesminek nem sok értelme van. Tanult annyit, amennyi okvetlenül kellett a vizsgáihoz, de egészen más érdekelte. A szabadidejét leggyakrabban a “műhelyben” töltötte. Az iskolák akkoriban még nagyobb fontosságot tulajdonítottak a “politechnikai oktatásnak”, mint manapság, a kis telepet ehhez rendezték be. Volt benne esztergapad, fúrógép meg más munkagépek, szerszámok, de azokhoz Ellie nem nyúlhatott, hiszen akármilyen tehetséges lenne is, mégiscsak “egy lány”. De nagynehezen megengedték neki, hogy a “műhely” elektronikai részlegében barkácsolhasson. Egy darabig rádiókat állítgatott össze inkább csak ötletszerűen, aztán érdekesebbet talált ki.

Titkosíró-gépet szerkesztett. Nagyon kezdetlegeset, de működött. Egy egyszerű helyettesítő betűrendszerrel bármilyen angol nyelvű szöveget átalakított valamivé, ami csak első látásra tűnt értelmetlen zagyvaságnak. A fordítottját megcsinálni — ismeretlen kulcsú titkosírással írt szöveget érthetővé tenni — sokkal nehezebb volt, de végül az is sikerült. Érdekes volt, de senkinek sem szólt róla, nem cserélt a barátaival titkosírásos üzeneteket. Nem tudta, kinek számolhatna be elektronikai és írásfejtő kísérleteiről. Ha valakinek említette, a fiúk értetlenül bámultak és hülyéskedni kezdtek, a lányok meg furcsán néztek rá.

Az Egyesült Államok katonái valahol egy távoli, Vietnam nevű helyen harcoltak. Hónapról hónapra egyre több fiatalember tűnt el az utcákról, a farmokról, Vietnamba vitték őket. Minél többet tudott meg a háború előzményeiről, és minél többet hallotta a nemzet vezető embereinek nyilatkozatait, Ellie annál inkább felháborodott. Az elnök és a kongresszus hazudik és öldököl, gondolta, a többiek meg, majdnem mind, lapítanak. Az a tény, hogy a mostohaapja örömmel vállalt egyenruha-jelmezekkel járó hivatalos szerepeket a kommunista agresszió ellen, még inkább szította a lány ellenérzését. Kezdett eljárni a közeli egyetemen tartott gyűlésekre, találkozókra. Itt értelmes, barátságos, élő fiatalokat talált, nem olyanok voltak, mint ellenszenves és szürke gimnazista osztálytársai. John Staughton először csak figyelmeztette, aztán kereken eltiltotta az egyetem diákjaitól. Tőlük nem kapja meg az őt megillető tiszteletet, mondta, vissza fognak élni a rokonszenvével. Olyannak akarja mutatni magát, amilyen soha nem volt és nem is lesz. Szörnyű, ahogyan öltözködik. Egy lánynak nem illik katonásdit játszania, és olyan valakitől, aki azt állítja, hogy ellenzi Amerika beavatkozását Délkelet-Ázsiában, egyenesen álnok képmutatás.

Ellie édesanyja, azon kívül, hogy kenetteljesen intette őket, ne csatázzanak, nemigen avatkozott be ezekbe a vitákba. Négyszemközt arra kérte Ellie-t, hogy fogadjon szót a mostohaapjának, legyen “jó kislány”. Ellie most már azzal gyanúsította Staughtont, hogy édesapja életbiztosításáért vette feleségül az anyját — ugyan mi másért? Hiszen semmi jelét nem mutatja, hogy szeretné — és tőle bezzeg senki sem várja el, hogy “jó fiú” legyen. Egy napon az édesanyja, arra hivatkozva, hogy ez mindannyiuk érdeke, arra kérte Ellie-t, hogy járjon el bibliaórákra. Ellie édesapja kételkedve kezelt minden kinyilatkoztatásos vallást. Amíg ő élt, ilyesmi szóba sem került. Hogyan mehetett hozzá az anyja ehhez a Staughtonhoz? A bibliaórák, mondta tovább az anyja, segítenék, hogy kifejlődjenek benne a hagyományos erények; de ami még fontosabb, Staughton láthatná, hogy Ellie is hajlandó egy kicsit alkalmazkodni. Ha másért nem is, hát legalább azért, mert szereti és sajnálja az édesanyját, tette hozzá.

Így aztán csaknem egy iskolaéven át Ellie minden vasárnap elment a közeli protestáns templomba bibliaórákra. Pár gimnazista járt oda, sok felnőtt, főleg középkorú hölgyek, az órákat a lelkész felesége vezette. Ellie eddig még soha nem mélyült el alaposabban a Bibliában, hajlott rá, hogy ossza édesapja talán felületes véleményét, hogy a Biblia “félig barbár történetek, félig dajkamesék gyűjteménye”. Ezért az első bibliaóra előtti hétvégén elolvasta az Ószövetség fontosnak tűnő részeit. Rögtön felfedezte, hogy a Genezis első két fejezetében a teremtés kétféle, egymásnak ellentmondó módon van leírva. Hogyan lehetett nappal és éjszaka, még mielőtt a Nap létezett volna? És arra sem volt képes rájönni, kit is vehetett Káin feleségül. Elképesztették a történetek Lótról és lányairól, Ábrahámról és Sáráról Egyiptomban, Dina eljegyzéséről, Jákobról és Ézsauról. Tény, hogy a való életben gyakran fordul elő gyáva megalkuvás, agg atyákat a fiaik becsapnak, kifosztanak, a férj belenyugszik, hogy a király elcsábítsa a feleségét, az apa még elő is segíti leányai elrablását. Csakhogy ebben a szent könyvben egyetlen szó nincs, amely elítélné az effajta túlkapásokat. Nemhogy tudomásul veszik, hanem, úgy látszik, még dicséretesnek is tartják ezeket a bűnös cselekedeteket.

Amikor elkezdődtek a bibliaórák, alig várta, hogy szóvá tehesse a következetlenségeket, megszabaduljon a kételyeitől, a viták során tisztába jöhessen Isten szándékaival, vagy legalább arra kapjon magyarázatot, vajon miért nem ítéli el a bűnöket a szerző — vagy a Szerző. De keservesen csalódott. A lelkész felesége kibújt a válaszadás alól. A beszélgetések során ezek a kérdések valahogyan sosem kerültek elő. Amikor Ellie például azt kérdezte, honnan tudhatták a fáraó lányának szolgálói puszta ránézésre a nádasban talált kisdedről, hogy héber, az asszony mélyen elvörösödött, és rászólt Ellie-re, hogy ne kérdezzen illetlenségeket. (Erre kezdett Ellie fejében derengeni a válasz.)

Az Újszövetség még jobban érdekelte volna Ellie-t. Máté és Lukács Jézus családfáját Dávid királyig vezeti vissza. De Máté szerint huszonhét, Lukács szerint pedig negyvenhárom generációról van szó. És a két névsorban alig akad azonos név. Akkor hogyan közvetítheti mind Máté, mind Lukács Isten szavát? Ellie úgy látta, azért lettek ilyen ellentmondásosak a családfák, hogy utólag bele lehessen illeszteni őket Ézsaiás próféta jövendöléseibe. A Hegyi Beszéd mélyen megrendítette, óriási csalódást okozott neki viszont az intelem, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré. Végül, amikor arra a kérdésre, hogy ugyan mit jelenthet az: nem békét, hanem kardot hoztam, a lelkész felesége kétszer is kibújt a válasz alól, Ellie mérgében sírva fakadt, és kiabálni kezdett. Édesanyja nagyon elkeseredett, mert közölte vele, hogy ő igazán miden tőle telhetőt megpróbált, de őt többé hat lóval sem lehet elvonszolni a bibliaórákra.

Fülledt kánikulai éjszaka volt, az ágyon hevert, Elvist hallgatta. Osztálytársai éretlen taknyosok, az egyetemista fiúkkal pedig — mostohaapja rigolyái és tilalmai miatt — nagyon nehéz kapcsolatot teremteni. Persze, be kell látnia, egy dologban igaza van John Staughtonnak: szinte minden fiút elsősorban a szex érdekli. Ugyanakkor sokkal érzékenyebbeknek bizonyulnak, mint az ember gondolná. A két dolog talán összefügg egymással.

Tulajdonképpen nem akart egyetemre járni, de otthonról elmenni feltétlenül. Márpedig Staughton csak akkor fizet érte, ha egyetemre megy. Aztán Ellie meglepetésére az általános felvételi vizsgái nagyon jól sikerültek, nagyon jó nevű egyetemek között választhatott.

Cambridge Massachusetts államban eléggé távolinak tűnt ahhoz, hogy John Staughton befolyása ne érjen el odáig, és eléggé közelinek ahhoz, hogy a szünidőben meglátogathassa az édesanyját — saját magát is meglepte, hogy mégis a Harvardot választotta.