Carl Sagan - Kapcsolat

A jeges fekete vákuum elmaradt mögöttük. Az impulzusok egy szokott sárga törpe Naphoz közeledtek, és kezdtek a rendszer világai között szétszóródni Hidrogéngáz-planéták mellett haladtak el, jégholdakon hatoltak át, érintették szerves felhőit egy puszta világnak, melyen még épp hogy csak mocorogtak az élet első előjelei, és elhagytak egy másikat, mely évmilliárdok előtt élte fénykorát. Az impulzusok most egy meleg világ felé tartottak, kék-fehéren forgott a csillagos égbolton.

Ezen a világon változatos, sokféle élet volt. Hideg hegycsúcsokon pókok araszoltak, tengerek mélyének réseiből bugyogó hőforrásokban kénevő férgek lakmároztak. Voltak itt csak tömény kénsavban élni képes lények, és olyanok is, melyek rögtön elpusztultak benne; szervezetek, melyeknek az oxigén méreg, és olyanok is, melyeknek létszükséglet volt, lélegezniük kellett.

Nemrégiben az életnek egy az értelem halvány jeleit mutató formája kezdett elterjedni a bolygón. Elküldték előőrseiket az óceánok fenekére, és a bolygó közelében alacsony keringési pályára. Kicsiny világuk minden zugába eljutottak. Az éjszakából nappalba váltás határa nyugati irányban haladt, ezt a mozgást a lények millióinak rituális reggeli mosdása kísérte. Télikabátot és dhotit húztak magukra; kávé-, tea-, pitypangkotyvalékokat ittak; bicikliztek, autóztak, ökrös fogatot hajtottak; hébe-hóba futólag iskolai osztályzatokon, a tavaszi vetésen meg a világ sorsán töprengtek.

A rádióhullámok hosszú sorának első impulzusai áthatoltak a légkörön, a felhőkön, a talajnak ütköztek, és egy részük visszaverődőit az űrbe. A Föld forgott alattuk. Szüntelenül újabb impulzusok érkeztek, nemcsak erre a bolygóra, szétterjedtek az egész rendszerben. A világok csak töredékét nyelték el az energiájuknak. Legnagyobb része dolgavégezetlen folytatta útját egészen másfelé — a sárga csillag világaival együtt elmerült mögöttük a tintafeketeségben.

Az éjszakai ügyeletes — dzsekijén stilizált röplabda körül “Marauders” felirat virított — az irányítóépület felé tartott, hogy megkezdje a szolgálatot. Egy csapat rádiócsillagász jött épp kifelé, vacsorázni mentek.

— Mióta is kukkoljátok a kis zöld emberkéket, Willie? — kérdezte tőle az egyikük. — Van vagy öt éve, de lehet, hogy több, vagy nem? Barátian ugratták, de az ügyeletes úgy érezte, némi kis ingerültség is cseng a hangjukban.

— Tényleg tarthatnátok már egy kis szünetet, Willie — mondta az egyikük. — A kvazárok fényereje nagyon sokat ígérő ügy, de egy örökkévalóságig fog tartani, ha csupán a teleszkópidő két százaléka jut a kutatására.

— Igazad van, Jack, így van.

— Mi a világegyetem kezdeteit kutatjuk, Willie, és a mi programunk tétje is nagy. Azonkívül mi tudjuk, hogy a világegyetem létezik — te viszont egy szál kis zöld emberkéről sem tudsz még.

— Mondd ezt el Dr. Arroway-nek. Biztosan örül majd neki — vágta rá Willie kicsit savanyúan.

Belépett a vezérlőterembe. Végigszaladt a szeme a többtucatnyi képernyőn, amelyek a rádióteleszkópok pillanatnyi észleléseit mutatták. Épp befejezték a Herkules csillagkép megfigyelését. A tejútrendszertől nagyon távoli Herkules-halmaz galaxisainak a közepébe próbáltak bepillantani — százmillió fényévnyíre; ráálltak a nagyjából 300 000, gravitáció összetartotta csillagból álló M-13-ra, amely vagy 26 000 fényévnyire kering a Tejút körül; megvizsgálták a Ras Algethinek a Zétából és a Lambda Herculisból álló kettős rendszerét; a mi Napunkhoz hasonló és egészen más, közeli csillagokat. A szabad szemmel láthatók legtöbbje alig néhány száz fényévnyire van tőlünk. Milliárdnyi frekvencián pásztázták végig gondosan a Herkules csillagkép sok száz apró szeletét, de sehonnan nem hallottak semmit. Az előző évek során a Herkulestől nyugatra eső, vele szomszédos csillagképeket vizsgálták végig — a Kígyót, a Corona Borealist, az Ökörhajcsárt, a Canes Venaticit… — semmi.

Az ügyeletes látta, néhány teleszkópot úgy hagytak, hogy továbbra is felfoghassa a Herkulesről érkező, eddig netán észre nem vett jeleket. A többi már az égbolt egy másik pontját fürkészte, a legközelebbi csillagképet a Herkulestől keletre. Az embereket, akik néhány ezer évvel ezelőtt a Földközi-tenger mellékén laktak, ez a csillagcsoport húros hangszerre emlékeztette, és a mitikus görög hős, Orfeusz alakját kapcsolták hozzá. Innen kapta a nevét a Líra csillagkép.

Komputerek vezérelték a teleszkópokat, hogy napkeltétől napnyugtáig szüntelenül kövessék a Líra csillagait, és közvetítették ember-kezelőik számára használható formában az adatokat. Az itt dolgozók kivétel nélkül megszállottak voltak. Willie elsétált egy cukortartó, egy kávéfőző, egy, a stanfordi Mesterséges Intelligenciakutató Intézettől kapott, elfrúnákkal írott Tolkien-idézet, valamint egy SEHOL EGY FEKETE LYUK A LÁTHATÁRON feliratú kitűző mellett, és letelepedett a vezérlőpult elé. Biztatóan bólintott a délutáni ügyeletesnek, aki már rakta össze a papírjait, hogy vacsorázni induljon. Mivel az aznapi észlelések adatai ott fénylettek előtte a központi képernyőn, Willie-nek egyetlen kérdést sem kellett feltennie, hogy mi is történt az előző órákban.

— Semmi újság, látod — mondta a távozni készülő ügyeletes. — A negyvenkilencesnél volt valami üzemzavar, legalábbis annak nézett ki — bizonytalanul intett valahová az ablakon túl. — A kvazárosok vagy egy órával ezelőtt szálltak le az egy-tízesekről és az egy-húszasokról. Úgy hallom, nagyon jók az eredményeik.

— Igen, én is hallottam. Csak nem értik…

Elcsuklott a hangja, mert az előttük levő pulton élénk színű riasztójelzés villant fel. Az “Intenzitás/Frekvencia” feliratú képernyőn éles fényű nyíl kúszott függőlegesen felfelé.

— Figyelj, ez egy monokromatikus jel!

Egy másik képernyőn — “Intenzitás/idő” — balról jobbra impulzusok futottak át, majd eltűntek.

— Számok — mondta Willie bizonytalanul —, valaki számokat ad.

— Biztosan a légierő zavar be. Tizenhat óra körül láttam egy AWACS-ot, gondolom, Kirtlandról. Lehet, hogy ők szórakoznak velünk.

Voltak hallgatólagos megegyezések arról, hogy legalább néhány rádiófrekvenciát meghagynak a csillagászoknak. De éppen, mivel ezek a frekvenciák üresek voltak, a sereg időnként nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy használja őket. Ha valaha kitörne egy világháború, elsőként a rádiócsillagászok tudnák meg, mert az ő kozmoszra nyíló ablakaikba zúdulna a csapatokat vezérlő meg a Föld körüli pályán keringő, az okozott károkról tudósító mesterséges holdaknak szóló rengeteg utasítás, meg a rejtjelezett támadási parancsok a távoli stratégiai támaszpontoknak. Az egyidejűleg milliárdnyi frekvencián fülelő csillagászoknak a katonai forgalmazáson kívül más zavarással is kellett számolniuk. A villámlás, a gépkocsik indító-berendezései, a távközlési műholdak mind-mind zavarforrást jelentettek. De a komputerekbe betáplálták az azonosítószámaikat, karakterisztikáikat, így aztán tudatosan figyelmen kívül hagyták az ilyenfajta zavarást. A tisztázatlan jelekre a komputerek jobban felfigyeltek, ellenőrizték, valóban nem szerepelnek-e azok között, amelyek felismerésére beprogramozták őket. Időnként előfordult, hogy egy gyakorlórepülést végző elektronikus felderítőgép — néha szemérmesen repülő csészealjnak álcázott parabolaantennával a hátán — repült el fölöttük, és az Argus egyszeriben félreérthetetlenül értelmes lények jelzéseit fedezte fel. De mindig kiderült, hogy a lények ugyan különlegesek, bizonyos mértékig értelmesek is, de nagyon kevéssé földönkívüliek. Néhány hónapja egy kísérleti elektronikus radarelhárítóval felszerelt F-29E repült el 26 000 méter magasan felettük, mire mind a 131 teleszkóptól riadójelzés érkezett. A katonai szempontból gyakorlatlan csillagászok eléggé bonyolultnak találták a jelzést ahhoz, hogy egy földön kívüli civilizáció első üzenetének tartsák. Hanem rájöttek, hogy a teleszkópsor nyugati végén álló teleszkóp teljes egy perccel előbb fogta a jelzést a keleti végen levőnél, így hamarosan kiderült, hogy a jelzések nem valamely, tőlünk elképzelhetetlen mértékben különböző civilizációtól, az űr mélyéről, hanem egy, a Földet körülvevő vékony levegőburokban kószáló tárgytól erednek. Minden bizonnyal így van ez most is.