Carl Sagan - Kapcsolat

— Jó, de mire? — kérdezte der Heer értetlenkedve.

— Nem tudom. De ehhez a dologhoz sok-sok türelem kell. Talán a prímszámok egy idő múlva megszűnnek, valami mást kapunk helyettük, a valódi üzenetet. Figyelnünk kell az adást.

Ezt volt a legnehezebb a sajtóval megértetni, hogy ugyanis a jelek lényegében nem tartalmaznak információt, nincs jelentésük — csak néhány száz prímszám érkezik, szépen sorban, újra meg újra ismétlődve, a bináris számtan törvényei szerint: 1, 2, 3, 5, 7, 11, 13, 17, 19, 23, 29, 31… De miért sugároz valaki prímszámokat? A dolog az olyan félrehordó eszűekre emlékeztette, akik az iskolában a legrosszabb tanulók, képtelenek viselkedni, társalogni, de félelmetesen tudnak fejben számolni — mondjuk, pillanatnyi gondolkodás után kivágják, milyen napra fog esni a 11 977. év júniusának elseje. Nem valamiért teszik, hanem csupán azért, mert szeretik ezt csinálni, örömük telik benne, hogy képesek rá.

Alig néhány napja kapják a jeleket, persze, mégis, Ellie egyrészt lelkesedő várakozást, ugyanakkor mélységes csalódást érzett. Annyi év után végre megérkezett a jelzés — legalábbis olyasmi. Ám tartalmatlan, üres, nem mond semmit, mikor pedig ő a Galaktikus Enciklopédiát várta.

De hát mi csak a legutolsó évtizedekben értünk el oda, hogy egyáltalán foglalkozni tudjunk rádiócsillagászattal, vitatkozott önmagával, egy olyan galaktikában, amelynek a csillagai átlagosan több milliárd évesek. Rettenetesen kicsiny az esélye annak, hogy egy, a fejlődésnek ugyanezen a fokán álló civilizációtól kapjunk üzenetet. Ha csak valamivel is elmaradottabbak, nincsenek meg hozzá a technikai eszközeik. Tehát az a legvalószínűbb, hogy ha érkezik üzenet, annak nálunk jóval fejlettebb lényektől kell jönnie. Lehet, hogy képesek teljes, melodikus fúgák tükörképét küldeni, melyekben a visszafelé futó téma jelenti az ellenpontot. Nem, intette le magát. Igaz, hogy ez kétségtelenül zsenialitásról tanúskodna, messze fölötte annak, amit ő képes lenne megérteni, mégis csupán csekély extrapolációja volna az ember képességeinek. Bach és Mozart legalábbis figyelemre méltó sikerrel próbálkoztak vele.

Megpróbált nagyobbat ugrani a gondolkodásmódjában, beleképzelni magát valakinek az agyába, aki nagyon sokkal, nagyságrendekkel értelmesebb nála, okosabb még, mondjuk, Drumlinnál, vagy annál a fiatal nigériai fizikusnál, Edánál is, aki most kapott Nobel-díjat.

De hát ez nem megy. Olyan ez, mintha egy teljesen új színt akarna látni, vagy egy olyan világban eligazodni, amelyben néhány száz ismerősét csupán a szaglása segítségével ismerheti fel… Beszélni, azt lehet minderről, de tapasztalatokat szerezni lehetetlen. Egyszóval: istentelenül nehéz lehet olyanokat megérteni, akik sokkal okosabbak az embernél. De akkor is, mégis: miért csak prímszámok jönnek?

Az elmúlt néhány nap alatt az Argus rádiócsillagászai azért előbbre jutottak. A Vega mozgását ismerték — mind a Földhöz közeledő, illetve távolodó sebességkomponenst, mind az égbolton távolabb levő csillagokhoz viszonyított, laterális mozgásét. Az Argus berendezéseivel meg a nyugat-virginiai és az ausztráliai teleszkópokkal együttesen megállapították, hogy a sugárzásforrás együtt mozog a Vegával. Nemcsak azt sikerült — amennyire a mérési pontosság engedte — megerősíteniük, hogy a jelek az égboltnak arról a pontjáról érkeznek, ahol a Vega van, hanem azt is bemérték, hogy a jelek együtt mozognak a Vega különös, jellegzetes mozgásával. Hacsak nem valamilyen óriási ugratásról van mégis szó, a prímszám-impulzusok forrásának a Vega-rendszerben kell lennie. Nem volt semmiféle járulékos Doppler-effektus sem, amelyet esetleg egy a Vega körül keringő bolygóval kapcsolatos adó mozgása okozhatna. A földönkívüliek kompenzálják a keringést. Lehet, hogy ez amolyan csillagközi udvariassági gesztus.

— A fenébe is, ez a legcsodálatosabb dolog, amivel életemben csak találkoztam. És a cégünknek az égvilágon semmi köze hozzá mondta a Védelmi Kutatások Ügynökségének Washingtonba hazakészülődő küldötte.

Amint a jeleket felfedezték, Ellie néhány teleszkópot arra állított rá, hogy más frekvenciatartományokban vizsgálják a Vegát. Mind ugyanazt a jelet találták, a prímszámoknak ugyanazt az egyhangúan ismétlődő sorát. Ez jött az 1420 megahertzes hidrogénvonalon, az 1667 megahertzes hidroxilvonalon, és még rengeteg más frekvencián. A Vega elektromágneses zenekara prímszámokkal árasztotta el a teljes rádióspektrumot.

— Nem értem — mondta Drumlin, és megmarkolta övcsatját. Hogy lehet az, hogy eddig nem vettük észre? Hiszen figyeltük a Vegát. Évekig. Arroway Arecibóban már egy évtizede rajta tartotta a szemét. Aztán múlt kedden a Vega egyszerre csak nekiáll prímszámokat sugározni? Miért éppen most? Mi történhetett? Miért épp néhány évvel az Argus megfigyeléseinek kezdete után jelentkezik?

— Talán elromlott az adójuk, és néhány évszázadig a szerelőnél volt — jegyezte meg Valerian —, most pedig visszakapták. Az is lehet, hogy rendszeresen millióévenként egyszer, egy éven át sugároznak nekünk. Tudja, ott van a többi rengeteg bolygó, amiken mind lehet élet. — De Drumlin nem vette a lapot, továbbra is elégedetlenül ingatta a fejét.

Noha a természetétől távol volt mindenfajta spekuláció, Drumlin utolsó kérdéséből Valerian mégis gyanakvó felhangot vélt kihallani: lehet, hogy ez az egész az Argus munkatársainak gátlástalan, kétségbeesett kísérlete, nehogy megszüntessék a kutatásaikat? Nem, ez lehetetlen. Valerian megrázta a fejét. A szobába lépő der Heer azt látta, hogy a SETI-program két szakembere ott áll egymással szemben és szótlanul csóválják a fejüket.

A tudósok és a bürokraták között feltételezéseken alapuló, bizonytalan, mindük számára kellemetlen ellentétek feszültek, összecsapásra készen. Az egyik villamosmérnök így fogalmazta meg: impedanciahiba. A legtöbb hivatalnok szerint a tudósok túlságosan elvontan, túlságosan csak mennyiségekben, túl szakmai módon gondolkoznak ahhoz, hogy szót lehessen velük érteni. A tudósok legtöbbje pedig úgy vélte, a hivatalnokoknak semmi fantáziájuk, túl nagyok a minőségi igényeik, nem partnerek. Ellie és különösen der Heer mindent elkövettek, hogy az ellentéteket áthidalják, de az ár újra meg újra elsodorta a pontonhidakat.

Ezen az éjszakán már mindent elborítottak a csikkek és a szennyes kávéscsészék. Az irányító-, az előadó— meg a kicsiny vetítőterem is zsúfolásig tele volt a lezseren öltözött tudósokkal, öltönyös tisztviselőkkel, egyenruhás katonatisztekkel. Sokan kihúzódtak az épületen kívülre, cigarettájuk parazsánál és a csillagok fényénél beszélgettek, vitatkoztak tovább. Látható volt, hogy mindnyájuk idegei pattanásig feszültek.

— Michael Kitz vagyok, Arroway doktor, a C3I védelmi főtitkárhelyettese.

Der Heer hozta be Kitzet, miközben óvatosan egy lépéssel mögötte maradt, és láthatóan próbált valamit jelezni Ellie-nek… de mit? Valamiféle tőle szokatlan érzelem-egyveleget. Hogy legyen óvatos? Mintha elővigyázatosságra intené. Ennyire forrófejűnek tart hát, gondolta Ellie. A — csak “köbcé-í”-ként emlegetett — C3I az angol Command (parancsnokság), Control (ellenőrzés, irányítás), Communication (kommunikáció) és Intelligence (hírszerzés) szavak összevont rövidítése volt. Mind nagy horderejű témák manapság, amikor az Egyesült Államok és a Szovjetunió versengve nagy lépésekben csökkenti stratégiai nukleáris fegyvertárát. A C31 munkatársainak elővigyázatos embereknek kellett lenniük.