Carl Sagan - Kapcsolat

— Ellie, nyugodjon meg. Négy napja alig aludt valamit. Küzdött a tudománnyal, a hivatalnokokkal, a sajtóval. Túl van a század egyik legnagyobb felfedezésén, és ha jól értem, közvetlenül egy még nagyobb horderejű előtt áll. Otrombaság volt Kitz-től ez a fenyegetőzés, hogy katonai besorolásba veteti a projektet. Tökéletesen megértem magát, hogy gyanakodik rá. Mégis, van abban valami, amit Kitz mond.

— Maga jól ismeri?

— Részt vettem néhány konferencián, ahol ő is ott volt. De nem állíthatom, hogy különösebben ismerném. Hanem, Ellie, ha fennáll egy valódi üzenet lehetősége, nem volna tényleg jó kicsit kevesebb felhajtás körülötte?

— Dehogynem. Segítene ebben a washingtoni léhűtőknél?

— Persze. De ha itthagyja ezt a papírt az asztalán, valaki bejöhet, elolvashatja, és helytelen következtetésekre juthat. Rakja el.

— Segíteni fog nekem?

— Ha a helyzet így marad, amilyen most, segíteni fogok. Ha az ügyet besorolják, nem gratulálhatunk magunknak hozzá.

Ellie elmosolyodott, a kis páncélszekrény elé térdelt, és beütötte a hatjegyű zárkombinációt: 314159. Még egy pillantást vetett az iratra, nagybetűkkel állt rajta a cím: AZ EGYESÜLT ÁLLAMOK PERE A HADDEN CYBERNETICS ELLEN, aztán betette a széfbe és gondosan elzárta.

Vagy harmincan voltak — az Argus-projekttel kapcsolatban álló tudósok és műszakiak, néhány rangos állami tisztviselő, köztük a katonai kémelhárítás egyik vezetője (civilben). Ott volt Valerian és Drumlin is, meg Kitz és der Heer. Ellie volt az egyetlen nő. Beállítottak egy kivetítős tévéberendezést, a terem hátsó falán hatalmas, két méterszer két méteres képernyővel. Miközben beszélt, Ellie ujjai az előtte fekvő billentyűzeten a dekódolóprogramot vezérelték.

— Évek hosszú során át készültünk fel lehetséges üzenet számítógépes megfejtésére. Drumlin doktor elemzéséből kiderült, hogy a polarizációmodulálás információt tartalmaz. A polarizáció váltogatása valamiféle értelmet hordoz. Nem véletlenszerű zörejekről van szó. Olyan ez, mint amikor az ember földobál egy pénzérmét. Természetesen azt várná, hogy ugyanannyiszor lesz fej, ahányszor írás, ehelyett azonban kétszer annyiszor kap fejet, ahányszor írást. Ebből kénytelen azt a következtetést levonni, hogy az érme súlyelosztása nem egyenletes, illetve, a mi esetünkben, hogy a polarizációmodulálás nem véletlenszerű; hogy közlést hordoz… Nézzék csak! Amit most közölt velünk a komputer, az még érdekesebb. A fejek és az írások szakaszsorrendje ismétlődik. Hosszú a szakasz, így hát az üzenet összetett, és a civilizáció, amely küldi nekünk, biztos akar lenni benne, hogy világosan megértjük.

— Itt, látják? Ez az ismétlődő üzenet. Az első ismétlés fut. Az információ legkisebb eleme is, minden pont, minden vessző — aki akarja, felfoghatja így is — pontosan ugyanúgy jelenik meg újra, ahogyan az előbbi adatblokkban. Most elemezzük a részecskéket összességükben. A számuk több tízmilliárd nagyságrendű. És íme! Három prímszám eredménye.

Noha mind Drumlin, mind Valerian lelkes képpel hallgatták, Ellie-nek olyan érzése volt, hogy magukban egészen mást gondolnak. — Szóval akkor mi van? Mit jelentsen ez a sok prímszám? — kérdezte az egyik Washingtonból érkezett vendég.

— Azt jelenti — legalábbis elképzelhető —, hogy valamiféle képet küldenek nekünk. Látják, az üzenet nagyszámú parányi információelemből tevődik össze. Tételezzük fel, hogy a nagy szám három kisebb szám eredménye: egy szám szorozva egy számmal szorozva egy számmal. Vagyis az üzenet háromdimenziós. Szerintem vagy háromdimenziós állókép, olyasmi, mint egy stacionárius hologram, vagy pedig az időben változó, kétdimenziós kép — mint a film. Tételezzük fel, hogy film. Ha ugyanis hologram, akkor tovább tart a kivetítését megoldani. A filmre viszont találtunk egy ideális dekódoló algoritmust.

A képernyőn vakító fehér és koromfekete foltok mozgó, nem pontosan kivehető mintázata jelent meg.

— Willie, legyen szíves, tegyen rá valamilyen szürke interpolációs programot, bármit. És próbálja meg az óramutató járásával ellentétesen körülbelül kilencven fokra elforgatni.

— Arroway doktor, úgy látom, van itt egy oldalsáv-segédcsatorna. Talán ez a hangosítás a filmhez.

— Vágjon bele!

Ellie a prímszámoknak mindössze egyetlen más gyakorlati felhasználását tudta még elképzelni, a manapság a kereskedelmi, illetve a nemzetbiztonsági szempontból fontos szövegek már elterjedten alkalmazott szövegezésében. Az egyik esetben a közlendőt a legbambábbak számára is érthetővé kell tenni, a másikban viszont az a cél, hogy az átlagosan értelmesek se tudják megfejteni.

Ellie tekintete végigfutott az arcokon. Kitzen látszott, hogy kellemetlen gondolatok bántják. Talán képzeletben idegen hódítókat látott, vagy, ami még rosszabb, egy fegyver tervrajzát, ami túl titkos ahhoz, hogysem Ellie-nek és csapatának tudomást szabadna szereznie róla. Willie komoly volt, időnként nagyokat nyelt. Egy kép, az más, mint holmi számok. Látszott a hallgatóságon, hogy egy látható, képi üzenet lehetősége ismeretlen félelmeket kelt bennük, veszélyes tájakra lódítja a fantáziájukat. Der Heer arcán csodálatos kifejezés ült; ebben a pillanatban mindenekelőtt tudós volt, bürokrata hivatalnoki, elnöki tanácsadói mivolta szinte lefoszlott róla.

A még mindig nem igazán kivehető képet most már morajló, mély hangok glisszandója kísérte, fölfelé is, lefelé is végigszaladtak a hangskálán, végül valahol a középső C hang alatti oktávon megnyugodva állandósultak. A hallgatóság lassan rádöbbent, hogy halk, de finoman erősödő zenét hall. A kép fordult, beállt, egyre élesebbé lett.

Ellie azon kapta magát, hogy döbbenten mered egy grízes fekete-fehér képre, amely… hatalmas sasfigurával díszített, óriási tribünt ábrázol. A sas betonkarmaiban…

— Ugratás! Egy nagy ökörködés az egész! — meglepett, hitetlenkedő kiáltások, már-már hisztérikus nevetéshullámok.

— Nem látja? Átvágták! — állapította meg Drumlin a leghétköznapibb csevely-hangon, széles mosollyal az arcán. — Ügyes kis vicc volt. Magának köszönhetően jól elvesztegettük az időnket.

A sas, Ellie most már tisztán látta, horogkeresztet tartott betonkarmaiban. A kamera feljebb fordult, a sas fölött feltűnt Adolf Hitler arca, mosolyogva integetett a dallamosan, ütemre éljenző tömegnek. Egyenruháján sehol egy kitüntetés, megjelenése szerényen egyszerű. Egy bemondó mély baritonja töltötte be a termet, az elmosódó, recsegő hang kétségkívül németül beszélt. Der Heer lépett Elliehez.

— Tud németül? — kérdezte Ellie suttogva. — Mit mond?

— A Führer — fordította der Heer lassan — üdvözli az 1936-os olimpiai játékokra a világ minden részéből a nagy német birodalomba érkezett vendégeket.

Amikor a repülőgép, már vagy százmérföldnyire Albuquerque-től elérte az utazómagasságot, Ellie pillantása a kék betűkkel nyomott fehér beszállókártyára esett, amit a repülőjegye borítékjára tűztek. Változatlanul ugyanaz állt rajta, ami az első hivatalos repülőútja óta minden alkalommal: “Ez nem a Varsói Egyezmény 4. pontjában szereplő bőröndjegy (poggyászigazolás)”. Ugyan miért aggódnak a légitársaságok annyira, nehogy a beszállókártyát valaki is varsóiegyezmény-jegynek nézze, jutott eszébe. Egyáltalán, mi lehet az a Varsói Egyezményben szereplő jegy? Miért nem látott ő soha olyat? Vajon hol tartják? A repüléstörténetnek valamely rég feledésbe merült, fontos eseményekor egy gondatlan légitársaság biztos elfelejtette ezt a figyelmeztetést a beszállókártyára rányomatni, aztán dühös utasok, akik azt hitték, hogy ez a varsói poggyászjegy, csődbe juttatták. Semmi kétség, kemény financiális okának kell lennie, hogy világszerte nagy súlyt fektetnek rá, azonos szöveggel teszik kétségtelenné, hogy a beszállókártyákat nem a Varsói Egyezmény írja elő. Gondoljuk csak el, töprengett tovább, hány sornyi nyomtatást pazaroltak már erre, ahelyett, hogy valami hasznosat nyomtattak volna helyettük — a világ felfedezésének történetéről, mondjuk, vagy tudományos felfedezésekről, vagy akár arról, átlagosan hány mérföldet repül egy légiutas addig, amíg a repülőgépe lezuhan.